A kvantumgyógyítás alapjai

A kvantumgyógyítás energiával kezel, akár­csak a legtöbb energetikai gyógymód. A nagy különbség az, hogy itt nincs energiaátvitel. Csu­pán impulzust adunk, amely működésbe hozza az öngyógyító erőket. Ezért a kvantumgyó­gyászok a szokásos értelemben véve nem is gyógyítók.

Ahhoz, hogy bemutassam, milyen energiát mozgósít ez a módszer, ismét ki kell térnem a kvantumfizikára. A tudósok már régóta kutat­ják, mi lehet az úgynevezett „üresség”: a mező, amelyben semmi sincsen. A világűr például leg­nagyobbrészt semmi – akárcsak a levegőnk, legalábbis úgy tűnik. Pedig van benne oxigén, amely életben tart minket, és átjárják különféle „mobilhullámok”, rádióhullámok és egyebek. Tehát a semmi mégiscsak valami? Igen, hiszen a semmi a létező legnagyszerűbb dolog.

Ez a semmi az a mező, amely mindnyájunkat összeköt. Max Planck, a kvantumfizika atyja, már 1944-ben azonosította. Ő nevezte el mát­rixnak. Ez a mező a létező legnagyobb kincs, ugyanakkor a legnagyobb rejtély is. Eddig csu­pán elenyésző részét sikerült kikutatni. A kvan­tumfizika ismerői tiszta tudatosságról, illetve tiszta éberségről beszélnek, mert ez az elektro­mágneses mező mindent mindennel összeköt. Ez az oka például annak, hogy a következő pil­lanatban már fel is hív minket az, akire erősen gondolunk. Kapcsolatba kerültünk egymással ezen a mezőn keresztül. Gondolatunk rezgést bocsát ki, amelyre a másik személy ráhangoló­dik. Én ezt a mezőt forrástudatnak nevezem, mivel ez az a forrás, amelyből a kvantumgyó­gyászat energiát merít.

De elég az elméletből. Ha a forrástudat jelen­ti a kvantumgyógyítás alapját, akkor ideje meg­ismernünk és használnunk. Látni fogjuk, hogy gyerekjáték ebbe a tudatállapotba kerülnünk.

Szemünket lehunyva figyeljük a gondolatainkat. Éppen most suhan át agyunkon napi hatvanezer gondolatunk valamelyike. Figyeljük ezt a gondo­latot, ahogyan felötlik, egy ideig az emlékeze­tünkben lakozik, majd elillan, átadva helyét egy újabb gondolatnak. Vagy éppen befészkeli ma­gát az agyunkba és fejtörést okoz? Ha így volna, hessegessük el, és figyeljük, ahogyan kisvártat­va felötlik egy újabb gondolat.

Hoppá, álljunk csak meg! Nem volt egy kis szü­net a két gondolat között? De bizony, hogy volt. Észrevettük? Nem? Hát akkor még egyszer. Jön a gondolat, beköszön, és már távozik is. Ekkor, ebben a pillanatban érhető tetten az üresjárat, nemde? Most már megvan? Akkor gyakoroljuk egy kicsit, hogyan lehet elcsípni.

Ez a röpke pillanat, ez az üresjárat a forrástu­dat, a semmi, amely mégis nagy változásokat idézhet elő és gyógyulást hozhat. Elég furcsa, igaz? Pedig így van. Folytassuk hát a gyakorlatot! Képzeljük el, hogy valamivel hosszabbá tesszük ezt az üresjáratot, mintha az éppen távozó és a rákövetkező gondolatot kézzel szétfeszítenénk. Vegyük szemügyre alaposabban ezt a gondolattalan szünetet. Milyen érzés ez a semmi? Próbál­juk átérezni. Én mindig boldogságot érzek, ami­kor belemerülök a forrástudat állapotába. Erről ismerem meg, hogy benne vagyok.

Sikerült végül ráérezni? Ez az, ami mindent megváltoztat. Ez a kvantumgyógyítás alap­ja. Nem több, és nem kevesebb. Ez némiképp zavarosnak és túl egyszerűnek tűnhet, de ha­marosan látni fogjuk, hogy ezzel az energiával csakugyan könnyen előidézhető az ösztönös változás és a gyógyulás. Amikor először kerül­tem kapcsolatba a forrástudattal, azt hittem, a bolondját járatják velem.

Belemerülni a semmibe

Addig gyakoroljuk a belemerülést a forrástu­datba, mígnem már játszva sikerül. Közben te­gyük egyre hosszabbá az üresjáratot. Ha majd később – mint írtam – összekötünk egymás­sal két pontot, még könnyebben fogunk tud­ni elmerülni benne, mert akkor már csak erre összpontosítunk. Ekkor magától megszűnik körülöttünk a tér. Mint amikor egy étteremben annyira belemerülünk a beszélgetésbe, hogy meg sem halljuk a pincért, aki már harmadszor kérdezi meg, mit rendelünk. Ugyanez történik, amikor csak a két pontra figyelünk.

Ha mégsem sikerülne ezzel a módszerrel el­merülnünk a forrástudatban, bemutatok még két lehetőséget.

Szemünket hunyjuk le, és eresszük szabadjára a gondolatainkat. Valószínűleg bőven van mit. Aztán ragadjuk meg az utolsó mondatot, ame­lyik átcikázott az agyunkon, és hagyjuk, hogy lelki szemeink előtt megjelenjen, alakot öltve. Most képzeljük el, hogy ez a mondat lassan elkezd szertefoszlani. Az imént még jól kivehető írás egyre halványabb lesz, végül semmivé válik, helyén csak üresség marad. A semmi! Maradjunk ebben a semmiben. Ez a forrástu­dat. Ha mégis felötlene bennünk még egy mon­dat vagy egy kép, amit kétlek, hagyjuk azt is szertefoszlani.

A kérdés

 

Engedjünk szabad folyást a gondolatainknak. Közben tegyünk fel magunknak olyan kérdése­ket, mint például „milyen színű egy lyuk?” vagy „hogy ízlik október elseje?”. Ezek a kérdések annyira képtelenek, hogy útját állják a további szavaknak és képeknek, legalábbis én így tapasz­taltam.

Az összehangolódás pillanatában válik rend a rendezetlenségből. De honnan tudjuk, hogy mikor melyik pontot kell megérin­tenünk (olvasd el előzőleg a A kétpontos módszert!)? Ha fájdalmat akarunk kezelni, könnyű a válasz: egyik kezünket vagy ujjunkat a fájó helyre tesszük. De hová tegyük a másikat? Ezt kétféleképpen is eldönthetjük.

Az első lehetőség, hogy az ösztönös meg­érzésünkre hagyatkozunk. Legtöbbször ez a legjobb megoldás, mivel ösztöneink pontosan megsúgják, melyik pont a helyes. De nem min­denki bízik az ösztöneiben. Nekik a másik lehe­tőséget javaslom.

Először válasszanak ki egyik kezükkel egy pon­tot annak a testén, akit kezelni szeretnének (tehát akár saját magukon is). Érdemes könnyen elérhető pontot választani. Például a fáj­dalmas helyet, vagy akármilyen más pontot. Ha ez megvan, másik kezükkel simítsanak végig a testen úgy, hogy közben nem érnek hozzá. Megint válasszanak ki egy könnyen elérhető pontot. (Ha például egyik kezemet a hát egyik pontjára helyezem, a másikat a mellkason vagy a hason húzom végig. Nem cél a kificamodott testhelyzet.) Tehát másik kezükkel simítsanak végig a testen anélkül, hogy megérintenék. Előbb-utóbb találnak egy pontot, amely más érzetet kelt, mint a test többi része. Lehet, hogy itt maguktól meg is torpannak. Bárhol le­gyen is, ez lesz a másik pont. Itt kell megérinteni a testet. Ezután összpontosítsanak a kezük­kel megérintett pontokra. Ebben a pillanatban kerül sor az összehangolódásra. Megtörténik az összekapcsolódás.

Ismerős az a helyzet, amikor el akarunk érni valamit, pontos elképzeléseink is vannak arról, hogyan, mégsem válik valóra, amit eltervez­tünk? Ne csüggedjünk, sokan vannak ezzel így. Az elvárások hajlamosak kudarcba fulladni.

Ezért nincs is értelme arra számítani, hogy kvantumgyógyítással elérünk egy bizonyos eredményt. Láttam én már valódi csodát és teljes eredménytelenséget is. Minden megtör­ténhet. Elvégre csupán az öngyógyító erőinket hozzuk működésbe. A test pontosan tudja, hogy az adott pillanatban mi fontos és mi nem. Az is lehet, hogy még nincs itt az ideje a válto­zásnak vagy a gyógyulásnak. Az elvárások csak növelik a kezelést végzőre és a kezeltre nehe­zedő nyomást.

Bízzunk hát mindent a véletlenre? Dehogy! Mindenesetre ebben a kérdésben megosz­lanak a vélemények. Sok kvantumgyógyász azt állítja, hogy legjobban a gyógyulás kiindu­lópontjául szolgáló mező tudja, mi az, ami az ember javára válik. Ez nem vitás. Ugyanakkor azonban a vonzás törvénye is érvényesül: azt teremtem meg, amire figyelek. Miért ne fordít­hatnám egy bizonyos irányba a gyógyulást, en­nek a természeti törvénynek az ismeretében?

Meggyőződésem, hogy az energiát a gyógyu­lás érdekében céltudatosan fókuszálhatjuk. Ezernyi tapasztalatom van e téren.

Ha tehát változtatni vagy gyógyítani akarunk, fogalmazzuk csak meg, mi a konkrét szándé­kunk. Felmerülhet persze a kérdés, hogy mi a különbség szándék és elvárás között. Nagyon egyszerű: a szándék csupán irányt szab, nem tűz ki célul konkrét eredményt; az elvárás azon­ban konkrét eredményt sürget.

Mondok egy példát: Tegyük fel, hogy félek a pókoktól. Ekkor szándékomban állhat a pó­kot ugyanolyan ártalmatlan lénynek tekinteni, mint a hörcsögöt vagy a legyet. Némi gyakorlás után a félelem elmúlhat, csökkenhet, vagy ma­radhat minden a régiben. Elvárni ellenben azt várnám el, hogy teljesen elmúljon a félelem. Ez a különbség. Úgyhogy szabaduljunk meg az elvárásainktól és fogalmazzuk meg a szándé­kunkat.

Mire legyünk tekintettel, amikor megfogal­mazzuk a szándékunkat? A rezonancia, ma­gyarán a vonzás törvényére mindenképpen, hiszen ha az a szándékunk, hogy ne fájjon semmink, akkor mire irányítjuk a figyelmün­ket? Hát persze, hogy a fájdalomra, ami ezál­tal vélhetőleg inkább növekedni fog, semmint hogy csökkenne. A „fájdalommentesség” kife­jezés is a fájdalmat helyezi előtérbe. Szándé­kunk ezért ne valaminek a hiányára irányuljon, hanem a meglétére. Ne azt fogalmazzuk meg, hogy mit nem akarunk, hanem hogy mit aka­runk. Legegyszerűbb, ha végiggondoljuk, mi legyen a helyzet.

Vegyük az előbbi példát, a pókoktól való félelmet. A jövőbeni helyzet lehetne például az, hogy megszeretem a pókokat. Vagy jó ér­zés tölt el a pókok láttán. Az is fontos, hogy szándékunkat illető megfogalmazásunk min­dig jelen idejű legyen. Tehát ne azt mondjuk, hogy „szeretni fogom a pókokat”, hanem azt, hogy „szeretem a pókokat”. Ellenkező eset­ben a mindenkori jövőbe tolnánk ki az elha­tározásunkat. Minél egyszerűbben és főként tömörebben fogalmazunk, annál könnyebben következik be a változás. Minden szándék legegyszerűbb megfogalmazása így szól: „meg­változik” – hiszen pontosan ezt akarjuk: hogy minden jóra forduljon.

Miután az első gyakorlatok elvégzése során megtanultunk egyre nagyobb biztonsággal elmerülni a forrástudatban és rátalálni a két pontra, most végezzük el az első átalakítást, hogy saját testünkön is megtapasztaljuk a kvantumgyógyítást. Elvileg már tapasztaltuk is, hiszen nemigen lesz szükség annál többre, mint amit eddig csináltunk. A kvantumgyógyítás gyerek­játék, és nagyon könnyen elsajátítható.

Sokan szenvednek a merev nyak-, illetve váll- izmok okozta bántalmaktól – talán mi magunk is. Ha mégsem, bizonyára ismerünk valakit, aki­nek ilyen gondjai vannak. Vagy nekünk vannak más, kellemetlen panaszaink. Persze ne mind­járt egy porckorongsérvvel vagy más erős fáj­dalommal kezdjük, hiszen a későbbiekben még nagyobb sikerekre pályázunk, nem igaz? Meg aztán, ez is olyan, mint a magasugrás: olyan magassággal kell kezdeni, amellyel könnyen megbirkózunk, aztán emeljük csak egyre fel­jebb a lécet.

Fáj valamink? Akkor kezdhetjük is! Gondoljuk végig, pontosan mi a szándékunk. Konkrétan milyen legyen a kívánt állapot? Vállfájás esetén lehet például az, hogy „a váltam kellemesen könnyű és laza”. Fogalmazzuk meg az elhatáro­zásunkat, így táplálva be a mezőbe, a mátrixba. Most finoman helyezzük egyik kezünket a fájdal­mas helyre, másik kezünkkel pedig ösztönösen keressük meg a másik pontot. Összpontosítsuk figyelmünket erre a két pontra, és koncentrál­junk a forrástudatra – úgy, ahogyan tanultuk. Maradjunk így egy ideig. Tudni fogjuk, mikor elég. Ha ez most még nehezen menne, időzzünk egy percig a forrástudatban. Ehhez a gyakorlat­hoz ennyi is elég lesz.

Ezután kezeinket vegyük el a két pontról, vár­junk egy pillanatig, és figyeljük, bujkál-e még bennünk az eredeti fájdalom. Ha másvalakit ke­zeltünk, kérdezzük meg, milyennek érzi a fájdal­mat. Javult? Valószínűleg igen. Gratulálok, alig­

hanem megtörtént a csoda! Ha mégsem enyhült a fájdalom, nyugodtan próbáljuk meg még egy­szer.

Néha eltart egy kis ideig, mire bekövetkezik a javulás. Gyakran tapasztaltam, hogy először alig észrevehető enyhülés következik, majd tíz perc elteltével teljesen megszűnik a fájdalom. De az is előfordulhat, hogy egy hétig vagy to­vább is eltart, amíg valódi változás következik be. Ne feledjük: testünk dönti el, hogy mi a jó neki.

Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!