A panaszkodás és a reaktivitás kedvelt elmeminták, amelyekkel az ego megerősíti önmagát. Sok ember mentális-érzelmi tevékenységének nagy részét az tölti ki, hogy erről-arról panaszkodik, hogy mindenre reagál. Ezt téve másokat vagy egy helyzetet „rossznak” minősítesz, magadat pedig „jónak”. „Jó” lévén magasabb rendűnek érzed magad, s magasabb rendűnek érezve magadat megerősíted éntudatodat. Valójában persze csak az ego illúzióját erősíted meg.
Képes vagy-e megfigyelni ezeket a gondolatmintákat önmagadban, és a fejedben panaszkodó hangot való mivoltában érzékelni? Az egós éntudatnak konfliktusra van szüksége, mert a különálló identitása azáltal erősödik meg, ha harcol ezzel vagy azzal, s így demonstrálja: ez „én” vagyok, az pedig nem „én”. Nem ritkán egy-egy törzs, nemzet vagy vallás abból merít erősebb, kollektív identitást, hogy neki ellensége van.
Ki lenne a „hívő” „hitetlen” híján? Emberekkel érintkezve, észreveszel-e velük kapcsolatban magadban csöppnyi fölény érzést vagy kisebbrendűségi érzést? Ekkor az egót látod, aki összehasonlításokban él. Az irigység az ego mellékterméke, mert ő kevesebbnek érzi magát, ha valami jó történik valaki mással, vagy ha valakinek többje van, mint neked, vagy többet tud, vagy többre képes, mint te. Az ego identitása az összehasonlítástól függ, és őt a „többet!” gondolata hajtja. Mindenbe belekapaszkodik, amibe csak tud.
Ha semmi egyéb nem akad, akkor jobb híján azzal erősítheted fiktív éntudatodat, ha úgy látod, hogy az
élet nagyobb mértékben bánt igazságtalanul veled, mint X.Y-nal, vagy hogy te betegebb vagy, mint XY. Melyek azok a történetek, melyek azok a fikciók, amelyekből az éntudatodat származtatod? Az egós énbe mélyen beépítve ott él az igény az ellentmondásra, az ellenkezésre és a kirekesztésre, hogy fennmaradjon az elkülönülésnek az az érzete, amelytől az ego további fennmaradása függ. Tehát van egy „én” a „másik”-kal, s „mi” az „ők”-kel szemben. Az egónak szüksége van arra, hogy valamivel vagy valakivel konfliktusban álljon. Ez magyarázza meg, hogy noha békét, örömet és szeretetet keresel, azokat mégsem viseled el túl hosszú ideig. Azt mondod, hogy boldogságra vágysz, ám valójában függőségi állapotban élsz a boldogtalanságoddal. Boldogtalanságod végső soron nem életkörülményeidből fakad, hanem elméd kondicionáltságából.
Hurcolsz-e magaddal bűntudatot valamivel kapcsolatban, amit a múltban tettél, vagy éppenséggel nem tettél? Tény: akkori tudatosságszintednek – vagy pontosabban szólva: tudattalanságszintednek -megfelelően cselekedtél. Ha éberebb, tudatosabb lettél volna, másképp cselekedtél volna.