Az önkéntelen asztrál utazás

A történelem számtalan feljegyzést tartalmaz olyan emberekről, akik önkéntelen asztrálutazáson vettek részt. Némelyek látszólag minden ok nélkül. P. J. Hitchcock úr Psychic Bedside Book (Könnyű olvasmány a lélekről) című okkult olvasókönyvében beszámol arról az esetről, amikor a fia felébredt, és felkelt az ágyából egyik éjszaka. Egy folyosón sétált éppen, amikor úgy érezte, valami nincs rendben. „Amikor visszanézett, felfedezte, hogy vékony fényszál vezet tőle a hálószobájáig. Természetesen megrettent, és sietősen követte a csíkot vissza a szobájába. Visszaérve ámulva látta, ott fekszik az ágyában, és jóízűen alszik. Nem emlékezett, hogyan sikerült visszajutnia a fizikai testébe.” Ez az eset az alvás közbeni testen kívüli élmény, és bárkivel előfordulhat. Az a szokatlan benne, hogy a fiú asztrálutazás közben felébredt és megijedt. Nellie Schlansker (Scotia, New York) teljesen éberen élt át egy akaratlan testen kívüli utazást. Éppen társaságban volt, amikor azt érezte, hogy „élő része” elhagyja a testét. Sikítani akart, de megszólalni sem bírt. Énje „másik fele” megállt tőle három méter távolságban, nézte egy ideig, majd visszaköltözött belé. Az ilyen pillanatok szerencsére viszonylag ritkák. Inkább olyan esetekben fordulnak elő, ha valaki rendkívüli érzelmi stresszhelyzetet él át, illetve a végsőkig kimerült. Egyes emberek a nemi aktus csúcspontján hagyják el ekként a testüket, és Keleten bizonyos módszerek az orgazmus pillanatát használják fel a szándékos asztrálutazás megkezdésére. A legtöbb önkéntelen asztrálutazás vagy álomban, vagy halálközeli élmény hatására történik velünk. A halálközeli élmény Az önkéntelen asztrálutazás leggyakoribb példája a halálközeli élmény. A baleset és a sokk, mondja Phoebe Payne „az altatáshoz hasonlóan, átmenetileg kiűzheti a hasonmást a fizikai testből”. Carol Zaleski a görög, római, egyiptomi, közel-keleti mítoszokban és legendákban találkozott halálközeli élményekről szóló feljegyzésekkel.

Egy 1981-ben végzett Gallup közvélemény-kutatás eredményei szerint kétmillió amerikai felnőtt érezte már, hogy a testén kívül időzött halálközeli helyzetben. A halálközeli élményt megtapasztalt emberek közel kilenc százaléka ezen a módon hagyja el a testét. Az eset mindig közvetlenül a csaknem halált okozó pillanat után történik. Átmenet nélkül azt érzékelik, hogy fizikai testük mellett vagy fölött lebegnek, és tudatuk nem a valódi, hanem az asztráltestükben tanyázik.

Az emberek többsége határozottan kellemes, sőt felvillanyozó érzésnek tartja. Látják és hallják, ami a világban történik, ugyanakkor bámulatos szabadságérzet keríti hatalmába őket testük nélkül. Műtét közben a beteg lebegve, érzelemmentesen figyelheti a sebészek ténykedését fizikai testén. Egyes esetekben a testén kívül lévő ember még arra is képes, hogy segítséget hívjon saját oltalmazására. Guiseppe Costa olasz mérnök is így menekült meg. Keményen dolgozott, vizsgára készült éppen, amikor a végsőkig kimerülten az ágyára rogyott. Égve maradt paraffinlámpáját álmában lerúgta. A lámpa pedig ahelyett, hogy kialudt volna, feketén gomolygó, savas gázfelhővel töltötte meg a szobát.
Guiseppének hirtelen testen kívüli élményben volt része – egyszerre csak a mennyezett alatt lebegett. Noha teljesen sötét volt a szobájában, látta a tárgyak „foszforeszkáló körvonalait”.

Még saját magát is ki tudta venni, amint ott hevert az ágyán „az erek és idegek hálózata vibrált, mint világító, élő atomraj” – ahogy mondotta. Felszabadult és megkönnyebbült, mégis óriási aggodalom töltötte el, amikor nem bírta kinyitni az ablakot, hiszen fizikai testétől különvált asztrálteste erre képtelen volt. Segítségre szorult, és ekkor eszébe jutott szomszéd szobában alvó édesanyja. Azonnal nála termett. Attól, hogy rá gondolt, édesanyja felébredt, és kinyitotta az ablakát. Azután kiment a hallba, benyitott Guiseppe szobájába, a füstön át kitapogatta a járást, és megérintette a fiát. Az érintésre Guiseppe asztrálteste visszatért, ő pedig felébredt, kiszáradt torokkal, lüktető halántékkal, zakatoló szívvel. Ez volt Guiseppe első, de korántsem utolsó pszichikus kalandja. Élete végén, Di la della Vita (Az életen túl) című könyvében számolt be spirituális fejlődéséről. A halálközeli élmények közös eleme az a sötét alagút, amelyen át ragyogó fény felé robog az ember.Valamennyi halálközeli élményben közös az az érzés, hogy az ember egy alagúton át vakító fény felé száguld Gyakran előfordul, hogy valósággal megsüketíti az átélőt a száguldás zaja a kürtőben. Megeshet az is, hogy egyáltalán nem kívánkozik visszatérni a fizikai testbe a halálközeli élmény után.

Egyik volt iskolatársnőm a következőképpen beszélte el autóbalesetét követő tapasztalatait. A szerencsétlenséget túlélte ugyan, de majdnem meghalt a műtőasztalon, mialatt a sebészek összerakták súlyosan sebesült testét. „Pörögtem abban az aknában” – mesélte – „valósággal száguldottam, a fülemben éreztem a sebesség zúgását. A felé a bámulatos fény felé tartottam. Egyszerre gyönyörű kertben találtam magam, ahol minden azzal a természetfölötti fénnyel izzott. Észrevettem, hogy magam is ragyogok. Ezután emberek  jöttek felém, mindenkit ismertem! Ott volt nagypapa, Bili bácsi… még Philt, az öcsémet is láttam, aki nyolcéves koromban halt meg. Olyan izgatottak voltak, hogy találkozunk, és én is boldognak éreztem magam. Mintha a gondolatainkkal beszélgetni is tudtunk volna. Mesés volt. Azután odaért a fény. Nem tudom, mi lehetett, talán Isten.  Beburkolt, körülölelt, mintha megértene és törődne velem, csodálatosan éreztem magam. Az egész életem lepergett előttem néhány másodperc alatt, majd elindultam visszafelé. Nem akarok visszamenni, gondoltam, de abban a pillanatban visszatértem a testembe. Én mondom neked, ez az élmény megváltoztatta az életemet. Az emberek szerint is más vagyok, és a balesetnek tulajdonítják, de nem az az oka. Láttam a túlsó oldalt. Azóta tudatosabban élem az életet.”

Egykori osztálytársam tapasztalata jellegzetes. Sok hasonlót hallottam és olvastam életemben. A rengeteg azonos vonás ellenére mégsem foglalkoztak velük mindaddig, amíg a Virginiai Egyetem egyik fiatal diákjának kíváncsisága fel nem ébredt irántuk. Dr. Raymond A. Moodynak hívták, neki köszönhető, hogy a világ figyelme a halálközeli élmények jelensége felé fordult. Húszéves korában, egyik professzora elmesélte neki egy ismerős pszichiáter, George Ritchie izgalmas történetét, aki belehalt ugyan kétoldali tüdőgyulladásába, de azután valahogy mégis életre kelt. George Ritchie éppen sorkatonai szolgálatát töltötte, amikor egy texasi katonai kórházban, 1943-ban holttá nyilvánították. Miután megállapították a halál beálltát, leterítették egy lepedővel, ám egy figyelmes kórtermi ügyeletes úgy látta, mintha megmozdult volna a keze. Az orvos másodszor is megnézte a testet, és azt mondta, kétségtelenül halott. Az ügyeletes ismételt tiltakozására azonban mégis adrenalint pumpált Ritchie szívébe. Erre azután mindenki legnagyobb meglepetésére a fiatal katona visszatért az életbe, és a háború után sikeres orvosi pályát futott be.

A történetnek az a része azonban, amely dr. Moodyt a legjobban megragadta, Ritchie beszámolója volt a klinikai halál állapotában tapasztalt érzéseiről, útjáról az alagútban, találkozásáról a fény lényeivel. Dr. Moody lebilincselően izgalmasnak találta az esetet, és amikor évekkel később egyik diákja csaknem azonos történetet mesélt arról, hogyan lelte majdnem a halálát egy autóbalesetben, visszaemlékezett rá. A történetet megosztotta tanítványaival, akik viszonzásképpen újabb eseteket regéltek rokonaik, barátaik hasonló halálközeli élményeiről. Évekkel később ezt a következtetést vonhatta le: „Harminc ember között biztosan akad egy, aki átélte vagy ismer valakit, aki átélte.”
Kutatásait tovább folytatta, majd megírta az Élet az élet után című könyvét, mely sokáig vezette a nemzetközi sikerlistákat. Az emberek természetesen azelőtt is átestek halálközeli élményeken, mielőtt dr. Moody elmélyedt volna a témakörben. Amerika-szerte közismert dr. A. S. Wiltse esete (Skiddy, Kansas), akit tífuszos láz következtében nyilvánítottak halottá 1889 nyarán. Még a helyi templom harangját is megszólaltatták érte. Ám dr. Wiltse nem halt meg. Egy orvosi szaklap ekképpen
idézi dr. Wiltse-t: „Még a testemben voltam, de már nem volt semmi közös bennünk. Először tekintettem magamra megdöbbenéssel és örömmel… az orvos minden kíváncsiságával… a test és a lélek elválásának izgalmas folyamatát figyeltem.” Ugyanebben a cikkben beszámol testen kívüli élményéről. Amint kisuhant a testéből, meglátott valakit kórházi szobája ajtajában. Amint dr. Wiltse közelebb lebegett hozzá, észrevette: a „karja minden látható ellenállás nélkül hatolt át az enyémen…
gyorsan felnéztem az arcára, hogy lássam, érzékelte-e az érintkezést, de jelét sem láttam ennek. Csak állt ott, és a heverő felé nézett, amelyet éppen otthagytam. A tekintetét követve megpillantottam saját holttestemet… meglepően sápadt volt… Arcának halványsága megdöbbentett…

Tudom, fel akartam hívni magamra az emberek figyelmét, hogy vigaszt nyújtsak nekik, ugyanakkor meggyőzzem őket saját halhatatlanságukról… ott járkáltam körülöttük… de rám se hederített senki. Azután felderengett a helyzet komikuma és hangosan kacagtam… milyen jól vagyok, gondoltam. Néhány perccel ezelőtt még borzalmasan éreztem magam. Majd jött a halálnak nevezett változás, amitől annyira rettegtem. De már vége, itt vagyok, gondolkodó, élő emberként, sőt a gondolataim tisztábbak, mint valaha, és újra egészségesnek érzem magam: sosem leszek beteg többé már. Nem kell még egyszer meghalnom.” A halálközeli élményt átélő emberek legtöbbje megszabadul a halálfélelmétől, mert tapasztalatból tudja, a halál nem zár le mindent. A másik elgondolkodtató eredménye ennek a jelenségnek az, hogy a túlélők sokkal figyelmesebbé, szeretetteljesebbé válnak.

Carl Gustav Jung, a neves pszichiáter 1944-ben eltörte a lábát, és közvetlenül utána szívrohamot kapott. Egy nővér későbbi beszámolója szerint a testét ragyogó fény vette körül, akárcsak – tapasztalatai szerint – a legtöbb haldoklóét. Jung szerencsére mégsem tartozott közéjük. Az űrben lelte magát, amint a „gyönyörű kék fényben úszó” Földet szemléli. Látta a tengerek mélyét és a kontinensek körvonalait. A lába alatt Ceylon terült el, előtte India. Természetesen nem látta az egész bolygónkat, „gömb alakját azonban tisztán kivehettem, körvonalai ezüstösen csillogtak át a csodás kék fényen”. Rövid szemlélődés után Jung megfordult, és egy hatalmas, lebegő, meteorithoz hasonló sziklatömböt pillantott meg az űrben. A sziklán volt egy kis előcsarnok, és a bejárat mellett egy hindu ült lótuszülésben. Jungot béke, alázat, elégedettség töltötte el, amint a sziklára lépett. „Mindenem megvolt, ami én voltam, és csak ennyit mondhattam a magaménak.”

Jung éppen áthaladni készült egy kivilágított termen, ahol, érezte, választ kap majd valamennyi, az élet értelmét kutató kérdésére, amikor Dr. H. megérkezett. Ez az orvos kezelte a kórházban, csak ezúttal „aranylánccal vagy arany babérkoszorúval övezve” jelent meg. Dr. H. közölte vele, nem szabad még elhagynia a Földet, vissza kell térnie. Jung mélységesen csalódott, és vonakodva indult haza, az élők világába – írja Emlékek, álmok, gondolatok című önéletrajzában. Jung egyértelműen halálközeli eseményt élt át, ami azonban sokkal inkább asztrálutazásnak, semmint a szokásos „fényalagút” élménynek felelt meg. A halálközeli élményeknek ezek szerint tehát számtalan változata lehet. Jungnak sok látomása volt még, mielőtt végképp visszanyerte az egészségét. „A látomások során átélt érzések szépsége és intenzitása minden képzeletet felülmúlt. A leghatalmasabb élményt jelentették ezek a víziók, amelyben valaha is részem volt… Soha nem hittem volna, hogy ilyesmit átélhet az ember, hogy létezik egyfajta töretlen boldogság. A látomások és élmények teljesen reálisak voltak; nem valami képzelt érzések, hanem minden a legteljesebb objektív valóság” – írja fent idézett művében. A halálközeli élményeket sokan hallucinációnak minősítik. Azok a jelenségek azonban, melyeket előbb tárgyaltunk, a Föld valamennyi országában közismertek, még a kisgyermekek között
is. Dr. Melvin Morse Closer to the Light (Közel a fényhez) című könyvében olyan gyermekek tapasztalatait jegyezte fel, akik halálközeli élmények következtében hagyták el fizikai testüket.

A halálközeli élmények nemzetközileg elismert kutatója Kim Clark, fiatal pszichológus korában szemléletes bizonyítékokat is szerzett ezeknek az akarattalan, testen kívüli élményeknek a valódiságáról a seattle-i Harborview Kórházban. Éppen egy kórházat elhagyni készülő szívbeteg számára adott különböző lélektani életvezetési tanácsokat, ám a hölgy közönyösen hallgatta. Inkább arról akart beszélgetni Kimmel, hogyan hagyta el a testét, miképpen lebegett fölötte, azt nézegetve, mint próbálják az orvosok kétségbeesett igyekezettel újraindítani a szívét.

Kim hitetlenségét látva, bizonyságképpen elmondta, egy fél pár cipő hever a kórházi ablak alatti párkányon. Kim kinyitotta az ablakot, de nem látott semmit. A hölgy erősködött, Kim tehát kihajolt, de még mindig nem látta a cipőt. „A sarkon van” – irányította a beteg. A kórház ötödik emeleti szobájában voltak, de Kim bátran kimászott a párkányra, és természetesen ott találta a cipőt úgy, ahogyan a hölgy leírta. Ez az eset indította el Kim Clark karrierjét a halálközeli élmények tanulmányozására. Dr. Melvin Morse bizonyította be végleg, hogy a halálközeli élményen csak az esik át, aki valóban az élet peremére kerül, valamint hogy a jelenség sohasem alvászavar, drog vagy tudat alatti félelem fejleménye. Ő és kutatótársai összevetették a haldoklók élményeit a súlyosan beteg emberek tapasztalataival, és megbizonyosodtak róla, hogy csak a halál küszöbéről visszatérő embereknek vannak úgynevezett halálközeli tapasztalatai.

Eredményeit egy, a gyermekbetegségekkel foglalkozó orvosi szaklapban (American Journal of Diseases of Children) 1986 novemberében tette közzé. Dr. Morse az agynak azt a területét is meghatározta, ahol a halálközeli élmény megjelenik. Feltételezése szerint ez a hely „a lélek trónja”. Nagyon ritkán látják „asztrális hasonmásukat” azok, akik halálközeli élmény során akaratlanul elhagyják testüket. Rendszerint a tudatosság szikrájának érzik magukat. Ám ez is testen kívüli élmény. Keith Harary, akit parapszichológusok csoportja vetett mindenre kiterjedő vizsgálat alá a hetvenes években, általában szellem, fénysáv, fénygömb, fénycsík alakjában asztrálutazott, de megesett vele az is, hogy tudatos pontként sodródott az űrben. Ezek az asztrálutazás járművei. Különböző alakokban lehet útra kelni, egyetlen módszer sem célravezetőbb a másiknál. Látomások válsághelyzetben Sok feljegyzés van a birtokunkban emberekről, akiket barátjuk, kedvesük kísértete látogatott meg halála percében. Ezekben a pillanatokban az elhunyt akaratlanul jelenik meg, és istenhozzádot mondani jön.

Szomorú történetet hallottam az egyik diákomtól. Nagybátyja hatvan mérföldnyire lakott tőle, a bácsi a nyolcvanas éveiben járt, tíz éve megözvegyült, egyedül élt. A tanítványomnak gyakran eszébe jutott, hogy fel kellene keresnie, de mivel elfoglalt életet élt és rengeteg kötelezettsége volt, sosem jutott el hozzá. A bácsi ráadásul nagyot is hallott, ezért még telefonbeszélgetésekről sem lehetett szó.
Végül a hölgy rászánta magát, elhatározta, másnap süteményt süt neki, és meglepi vele. Szerencsétlenségére reggel a fia leesett a kerékpárról, és egész nap őt ápolta.

Aznap éjszaka az ágyban megígérte a férjének, hogy a következő hétvégén feltétlenül meglátogatja a bácsikáját. Elaludt, de másnap kora hajnalban valami felébresztette. Kinyitotta a szemét, és nagybátyja kísértetszerű, alakját látta az ágy lábánál. Azonnal tudta, hogy a rokona meghalt! Átnyúlt a férjéhez, költögetni kezdte, de mire az felkelt, a látomás eltűnt. „Sosem felejtem el azt a szomorú, magányos arcot” – mondta nekem. Amikor a család átment az elhunyt házába rakodni és takarítani, a szomszédok elmesélték, mennyire elhagyatott volt a bácsi. Ők megtették, amit tudtak, nem is sejtették, hogy élő rokonai laknak a közelben. „Ebből az a tanulság” – idézte a közmondást – „hogy amit ma megtehetsz, ne halaszd holnapra! Ha rászántad magad valamire, tedd meg azonnal!”

Edmund Gurney, Az élet fantazmagóriái című, már idézett könyv szerzője szerint a jelenésekre tizenkét órával a halál előtt és ugyanennyi idővel a halál után lehet számítani. Művéből azt a történetet osztom meg önökkel, amelyben egy válságlátomás minden fontosabb ismérve tetten érhető.
Egy híres angol államférfi, Lord Brougham gyermek- és ifjúkorában gyakran vitatkozott barátjával, G.-vel a halál utáni életről és a lélek halhatatlanságáról. Végül vérrel írt szerződésben tettek ígéretet egymásnak arról, amelyikük először hal meg, megjelenik a másik előtt, és bizonyítékot hoz arra, hogy van élet a halál után. Az egyetem elvégzése után egyre ritkábban találkoztak, különösen, amikor G. Indiába ment. Két év elteltével kapcsolatuk megszakadt.

1799-ben Lord Brougham Svédországban utazgatott a barátaival. Dermesztő hideg volt odakint. Egyik este a forró fürdő nyugalmát élvezte éppen a fogadóban, ahol megszálltak. Félig már kikelt a kádból, és a ruháit tartó szék felé fordult, mikor legnagyobb meglepetésére azt látta, hogy régi barátja, G. ül a holmiján! „Hogy szálltam ki a kádból, nem tudom” – írta Lord Brougham – „de a padlón tértem magamhoz. A látomás, vagy bármi is volt, ami G.-re hasonlított, addigra eltűnt…”.
Edinburghba hazatérve megtudta, barátja, G. december 19-én, azon a napon, amikor látomásként megjelent nála, meghalt. Erlendur Haraldson izlandi parapszichológus 1991-ben tette közzé válságjelenésekkel kapcsolatos felmérésének eredményeit. Ezek a látomások teszik ki valamennyi jelenés tizennégy százalékát. A szám jóval magasabb lehetne abban az esetben, ha azoknak az embereknek a megjelenését is ide számítanák, akik nem haláluk percében, hanem válsághelyzetben szabadulnak ki akaratlanul a testükből. Az esetek nyolcvanöt százalékában a kísértetet látó emberek csak utólag tudták meg, hogy akit láttak, meghalt. Az esetek felében a halál fél órán belül állt be. Úgy tűnik, biztosak lehetünk benne, a teljes népesség öt százalékának lesz válságvíziója élete során.

Összegezve: a válságlátomás a halott utolsó asztrálutazása annak a fizikai testnek a képében, melyet jelenlegi inkarnációja alkalmával viselt. Néha ez a látomás más alakot is ölthet. Talán egy hang vagy más zörej hallatszik, esetleg ismerős illat kúszik az illető orrlyukába. Dr. Louisa Rhine válságlátomás-vizsgálat közben úgy találta, az embereket a leggyakoribb esetben ismerős hang szólítja a nevükön. Tragikus történetet írtak le erről a jelenségről Franciaországban, 1907-ben. Egy Bordeaux-ban élő asszony egy éjszaka arra ébredt, hogy egy elhaló hang háromszor a nevét mondja. Később tudta meg, régi vőlegénye, akitől családja eltiltotta, meghalt azon az éjszakán, és halálos ágyán az ő nevét kiáltotta.

Álmok

Álmunkban valamennyien részt veszünk asztrálutazásokon, még akkor is, ha többségünk ennek nincs tudatában. A repülésről szóló álmok valamennyi nép kultúrájában, valamennyi történelmi korszakban megtalálhatók. Egyes primitív népcsoportok hiedelme szerint tilos az alvó ember testét elmozdítani,
mert a lélek ilyenkor vándorol. Egy másik vélekedés úgy tartja, az asztráltest a fizikai test fölött lengedezik alvás közben, ezért szó szerint kiesünk a testünkből, amikor álomba merülünk.
Az összerándulás vagy a zuhanás, amit közvetlenül elalvás előtt érzékelünk, akkor következik be, amikor a szellem már elhagyni készül a testet, de megoldatlan feszültségeink, gondjaink visszarántják. A tudósok az álomállapot és a gyors szemmozgás (angol rövidítése: REM) közötti rokonságot tanulmányozták. Ebben az állapotban a vizsgálati alany szeme mozog a zárt szemhéj mögött, és az agyhullámok aktivitása fokozódik. Gyakran forgolódik, szexuális késztetést érez. A tudósok ezt angolul D állapotnak hívják. Azokban az emberekben, akiket a D állapot derekán felébresztettek, eleven képek éltek az álmaikról, melyeket rendkívül részletesen el is tudtak mesélni.
Alvásunk fennmaradó részét A állapotnak hívjuk. Ebben a szakaszban nyugodtan fekszünk, alig mozdulunk, az agyunk pihen, egyedül az életfunkciók fenntartásához szükséges feladatait látja el. Az A állapotból felköltött emberek álmai a hétköznapi élet eseményeihez hasonlítanak. Az A állapotbéli
álom feltehetőleg maga az asztrálutazás. Egy általános éjszakai alvás háromnegyed részét A, egynegyedét D állapotban töltjük.

Amikor elalszunk, először a „hipnogogikus szakaszon” jutunk át, amelyben az elme és az érzelmek elcsitulva az alváshoz készülődnek. Ennek az állapotnak a végén jelentkezik az örvénylő, zuhanó érzés. Álmainkra sajnos legtöbbször nem emlékezünk. Ködösen összegyűjthetjük ugyan őket közvetlenül első ébredésünk után, de egy óra múltán általában teljesen feledésbe merülnek.
Emlékezni szeretnél asztrálutazásodra vagy arra, milyen élmények értek álmaid során? Készülj fel rá! A módszer sok tekintetben ugyanaz, mintha ébren készülődnél asztrálutazásra. Először is el kell döntened, hová indulsz. Ha céltalanul kóborolsz, bárhová elkeveredhetsz, félelmetes kalandjaid lehetnek. Ellenőrizd úti céljaidat könyvek, magazinok segítségével. Bármilyen fénykép jó arra, hogy megalkosd célod belső képét. Feküdj le a szokott időben. Fontos, hogy kialudd magad.

Ha túlontúl fáradt vagy, mélyen alszol, és nem emlékszel az álmaidra. Ne feküdj le teli hassal, ettől inkább rémálmaid lesznek, ráadásul, természetesen azokra sem emlékszel majd. Akkor sem koronázza siker az erőfeszítéseidet, ha komoly gondokkal kell szembenézned, pattanásig feszült, zaklatott vagy. Okosabb az asztrálutazással várni, amíg simább mederbe terelődik az életed. A stressz és a gond akaratlan asztrálutakat okoz, de éber állapotban. A villany eloltása után képzeld azt, hogy fehér, gyógyító fényben fürdesz. Lélegezd be néhányszor ezt a csodálatos, tiszta energiát. Lazítsd el magad teljesen, majd ahogy álomba sodródsz, képzeld magad elé a meglátogatni kívánt helyet. Meglátod, ha ilyen módon eltervezed, amit álmodban tenni akarsz, erőteljesen megjavul az emlékezőképességed is. Jó ötlet jegyzetfüzetet tartani az ágyad mellett, amibe felírhatsz mindent, amire ébredés után emlékezel. Nekem az segít, ha reggel még néhány percig nyugodtan heverve értékelem az álmaimat, csak ezután kelek fel és jegyzem le őket. Egyik barátom kis magnót tart az ágya mellett, s arra mondja rá az álmait.

Az emberek többségénél az ébredést követően jelentkeznek az első, asztrálutazásról támadt emlékek. Olivér Fox első, álomként jelentkező asztrálutazásait tizenhat éves korában élte át. Rájött arra, amikor tudatában van annak, hogy álmodik, és átveszi álma irányítását, oda utazik, ahová akar. Ezt a jelenséget „tudatos álomnak” hívta. A titka az volt, hogy agyának kritikus területét ébren tudta tartani, míg a teste aludt. Ha ez neked nehéznek tűnik is, megfelelő kitartással elsajátíthatod. Sylvan Muldoon, a The Projection of the Astral Body (Az asztráltest kivetítése) című könyv szerzője is álmában kezdte el asztrálutazásait, ugyanígy Keith Harary, a médium, akinek testen kívüli élményeit bárki másnál gyakrabban tanulmányozták. Az asztrálutazásra felkészítő eljárások egyike az, amikor majdnem álomba merülünk. Robert Monroe szerint, ha ilyenkor „megmaradsz a határmezsgyén, és nem alszol el”, jó úton jársz, hamarosan elhagyhatod a tested. „Felszínes álomnak” – hívják a szakemberek azt az állapotot, amit Olivér Fox élt át, vagyis amikor tudod ugyan, hogy álmodsz, de nem ébredsz fel. Ez leggyakrabban rémálmok esetében fordul elő, ám ilyenkor az ember rendszerint inkább felébreszti magát, mintsem más irányba terelgesse az álom kifejletét. A felületes álmodást némi segítséggel akárki megtanulhatja. A híres orosz misztikus, P. D. Uszpenszkij tudatos ébrenlétét az álomba merülés pillanatáig megtartotta. így még alvás közben is eszméleténél maradt, ennek következtében egyszerre szemlélője és résztvevője is lehetett az álmainak. Ezt a képességet legegyszerűbben úgy fejlesztheted, hogy ébredéskor közvetlenül az azt megelőző álomképekre összpontosítasz. Addigra már kialudtad magad, valószínűleg félig fel is ébredtél. Emlékezz arra, az álom nem a valóság, bármennyire életszerűnek tűntek is a fordulatai. Ezután próbálj meg visszaaludni, és add át magad a felületes álom élményének Nekem az válik be ilyenkor, ha képzeletben repülök. Méghozzá az ismert városok fölött. Imádok például London tetői fölött szállva lenézni a megszokott helyekre. De természetesen oda mész, ahová akarsz. Választhatsz otthoni tájat, vagy olyat, ahová csak vágyakoztál. Lehet ez képzeletbeli vidék is, nem számít. A repülés élménye segít visszasodródni az alvásba, a felszínes álomba. A repüléssel kapcsolatos álmok hozzásegíthetnek ahhoz is, hogy elhagyd a tested és akaratlan asztrálutazásra indulj. Ez volt Sylvan Muldoon kedvenc módszere. A repülésről szóló álom már maga az asztrálutazás, állította, még ha a tudat a fizikai testben marad is. Ebben az állapotban a testén kívül is fel bírta magát kelteni.

Ha elalvás előtt meggyőzöd magad arról, hogy az álom nem egyenlő a valósággal, felkészíted elmédet a jellegzetesen összefüggéstelen álomképekre. Az agyad így, amennyiben logikátlan
kapcsolatokra bukkan, felszínes álomállapotot teremt, ezt már képes leszel irányítani. Meglehet, egyszerűen elfogadod az álom természetes végkifejletét, de kedved szerint tovább szőheted, esetleg meg is változtathatod. Bármit megtehetsz az álmodban, amint tudatosul benned, mi történik. Nem kényszeríti rád senki a tehetetlen szemlélő szerepét. Egyes emberek különleges képzettársításokat teremtenek, amely átvezeti őket a felszínes álmokba. Ez teljesen egyszerű is lehet. Lássunk egy példát. A repülés, mint tudjuk, hétköznapi élmény itt, ezért újra és újra elmondják: „Amikor álmomban repülök, tudom, hogy álmodom.” A szexuális fantáziálás ugyancsak jellegzetes álombeli tevékenység. Ezt is használhatod kapaszkodóként, akárcsak különleges visszatérő álmaidat. Tapasztalataim szerint én, testi fáradtságtól elgyötörten ágyba zuhanva az átlagosnál gyakrabban élek át felszínes álmokat. Az érzelmi élet rendezetlenségének is lehet ilyesféle következménye. Életünk bizonyos szakaszában, amikor gondjaink voltak az egyik gyermekünkkel, minden éjszaka felszínes álmaim voltak. A fizikai kimerültséget mindazonáltal sokkal inkább javasolom, mint az érzelmit, ha már választani lehet!

A könnyű álom vagy felszínes alvás arra is alkalmas, hogy elhagyd a tested és asztrálutazásra indulj. Amikor ebben az állapotban parancsolod meg magadnak a fizikai testedhez való visszatérést, azt is látni fogod, amint a hálószobádban, a takaró alatt alszol. Ebben a helyzetben nem is kell egyéb: add ki a parancsot a távozásra, és rögvest ott lebeghetsz körbe-körbe a szobában. Ne ábrándítson ki, ha nem sikerül az első kísérleted. Gyakorold minden felszínes álmodban, és meglátod, végül sikerül. Az örömteli várakozás megkönnyíti az asztrálutazás valamennyi formáját. Nagyon fontos a majdani siker biztos tudatában gyakorolni.

Dr. Frederick Van Eeden holland belgyógyász és pszichológus tárta fel a felszínes álom jelenségét, ő használta először az asztrálutazásokhoz ugródeszkaként. Tőle származik a felszínes álom kifejezés is. Saját álmainak tanulmányozásával kezdte 1896-ban, és egy évvel később már ismerte a felszínesen
álmot és az asztrálutazást. Különösen a repülést élvezte, felkereste a holtakat, és elbeszélgetett velük, izgalmas tájakat fedezett fel. Néha fel is ébredt kalandozásai során, ilyenkor asztrális mását alvó felesége mellett látta álldogálni. Felfedezéseit 1913-ban megjelent könyvében tette közzé. Az álom és a testen kívüli élmény egymás mellett is jelentkezhet.

Dr. Joe H. Slate Psychic Empowerment (Pszichikus képességek) című művében említést tesz egy asszony visszatérő álmáról, amelyben kocsija sokszor megpördül a tengelye körül. A baleset tényleg megtörtént. A nő önkéntelenül elhagyta a testét, végignézte, ahogy a kocsija újra meg újra átfordul, pontosan, mint az álmában, majd a karambol után saját lábán hagyta el a helyszínt. Az akaratlan asztrálutazás érdekes esemény, csak sajnos nem áll módunkban befolyásolni, mikor és hogyan következik be. A továbbiakban elkezdjük annak az elsajátítását, miképpen eredhetünk útnak akkor, amikor mi akarjuk.
Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!