Az identitásban való elmozdulás

Ha igaz, hogy mi alkotjuk meg a valóságot, az a mód, ahogy meghatározzuk magunkat – hogy milyennek gondoljuk magunkat valójában – alapvető fontosságú az egész folyamat tekintetében. Ha erőtlennek és a Létezés többi részétől teljes mértékben elszeparáltnak érezzük magunkat, az univerzum mindig következetesen azt fogja visszatükrözni, amit kiküldünk felé. A világegyetem egy „univerzális megerősítés”: akár jó, akár rossz, mindig „igent” mond a gondolatainkra.

Ha erőtlen áldozatként azonosítjuk magunkat, az olyan, mintha parancsot küldenénk az univerzumnak, hogy viselkedjen úgy, mintha így is lenne. Az eredmény: az egész világegyetem engedelmeskedik a parancsnak és igent mond rá, mi pedig megkapjuk a megerősítést, hogy valóban erőtlenek vagyunk. Azt kapjuk, amit küldünk. Ez mindig igaz. Így teremtjük meg a valóságot.

Hajlamosak vagyunk szem elől téveszteni a gondolataink és a világunk közti ok-okozat kapcsolatot. Nagyon egyszerűen szólva, csak azt látjuk, amit látni akarunk, mert akaratlanul, tudtunkon kívül is a saját zavaros, tudattalan sémáink hatása alatt állunk. Ezeket a sablonokat a múlt energiái tartják életben, melyek a testben ragadtak és az Újjászületésen „lezáratlan ügyeknek” nevezett tünetekként maradtak bent: lezáratlan érzelmek, cselekedetek és szándékok az elmúlt életekből, a születési traumából és a gyerekkorból.

Ami egyértelmű, hogy meg kell változtatnunk a parancsot, amit a valóságnak adunk azzal, hogy megváltoztatjuk identitásunkat, a magunkról kialakított belső képet, áldozatból mesterré válunk, elszigetelt egyénből a Létezésért felelősséggel tartozó lényekké kell válnunk.

Oly módon kezdjük azonosítani önmagunkat, amely biztosítja a teljes erőnkhöz, igaz természetünkhöz való hozzáférést.