Az Atlantiszi Thoth smaragdtáblái: II. Smaragdtábla – Az Amenti Csarnok termei

Mélyen a föld szívében
Jóval az elsüllyedt Atlantisz
alatt vannak az Amenti termei.
A Halál termei és az élők termei,
melyek a határtalan mindenség tüzében fürdenek.

Messze a múltban elveszve a tér-időben
a Fény gyermekei a földre
tekintettek, és látták
az embereket szolgasorban, megkötve a kívülről jövő
erők által.
Tudták, hogy csak szabadság által
tud az ember a földről a Napba emelkedni.
Lejöttek ők testet öltve embernek látszón.
A mindenség mesterei az alaköltés után
mondák magukról: „Mi vagyunk kik a tér porából
kaptuk formánk, a végtelen Mindenségben létezünk;
A földön mint emberek fiai élünk
és tőlük mégis különbözünk”

Ezután lakóhelyül
messze a föld mélyében
nagy tereket ütöttek erejükkel,
tereket mely az emberektől messze találhatók.
Körülvették azt erővel és
hatalommal, védeni a Halál Termeit
az ártalomtól.

Majd egymás mellé
más tereket is emeltek, megtöltve
azokat a fenti Élettel és Fénnyel.
Megépítették ezután az Amenti Termeit,
hogy örökkön ott élhessenek élettel telten a
végtelen végéig.

Harmincketten voltak
a Fény fiai, kik a földre jöttek
felszabadítani a sötétség
kötelékéből az embereket,
kik a külső erő béklyóiban
raboskodtak.

Mélyen az élet Termeiben nyílt egy virág
lángolóan növekvő, az éjszakát visszaverő.
Közepén egy nagy erő sugara tört elő, életet
és fényt adva. A Virág Erővel telített minden hozzájövőt.
Köréje trónokat helyeztek, harminckettőt,
mindenkinek, hogy a sugárzó
fényben fürödjenek telítődve az örök fényből
jövő élettel. Időről időre úgy helyezkedtek
elsődleges testükkel, hogy az Élet szelleme
megtöltse őket.
Ezerből száz évig hull testükre
az életadó fény. Felélesztve és serkentve
az Élet Szellemét.

Ott, abban a körben trónoltak eonról-eonra a
nagy Mesterek, az emberek számára ismeretlen módon élve.
Az élet termeiben aludtak,
és szabadon áramlott lelkük emberi testekben.
Amíg alszanak, néha
emberként megtestesülnek
tanítva és emelve az embereket egyre feljebb a világosságba.
Ott, az Élet ember által felfoghatatlan
termeiben bölcsességgel átitatva
élnek a Fény gyermekei,
örökké az élet hideg tüze alatt.
Amikor felébrednek, a mélységből
a fényre jönnek végtelenül a véges emberekhez.

Ki fejlődésében kinő a sötétből,
magát az éjből a fényre emelve,
megszabadul az Amenti termeitől,
megszabadul a Fény és az Élet Virágától.
Irányítja őt akkor a bölcsesség s a tudás, és az
emberek köréből az Élet Mesteréhez jut.
És lakozik ott a Mesterek közt mint közülük egy,
szabadon az éj sötétségének fogásától.

A sugárzó virágban a tér-időből a hét Úr
ül felettünk, végtelen bölcsességgel segítve
és irányítva az embert az idők folyamán.
Hatalmasan és csendesen borítja őket
erejük, a mindentudás. Irányítják az élet erőt ők,
kik különböznek az emberektől és mégis egyek velük.
Igen, különböznek és mégis
egyek a Fény Gyermekeivel.

Őrzői és figyelői az embereket lekötő
erőknek, készen a felszabadításra
ha valaki elérte a fényt.
Elsőként és a leghatalmasabbként
trónol ott a burkolt Jelenlét, az Urak
Ura, a végtelen Kilenc, mindenek fölött az ismétlődő kozmikus
korokban, felmérve és figyelve az emberi pályát.

Alatta trónolnak a korok Urai
a Három, a Négy, az Öt, a Hat, a Hét és a Nyolc
Mindegyiknek ereje és feladata van,
vezetve és irányítva az ember sorát.
Ott ülnek hatalmasan és erőteljesen,
szabadon időtől és tértől.

Nem e világbeliek, és mégis innen valók.
Emberek testvérei ők
bírálva és felmérve bölcsességükkel
emberek közt a fény terjedését.

Eléjük vezetett engem a Templomlakó, majd
egyikükkel a fentiek közül, egyesült.
Egy hangot hallottam:
„Nagy vagy te, Thoth az emberek fiai között.
Szabad vagy ezentúl az Amentitől.
Emberek fiai közt mester vagy te.
Ne kóstold a halált csak, ha szándékodban áll.
Idd az életet a végtelen végéig.
Az élet immár örökké tiéd: halálod szándékodtól függ.
Lakozz itt és élj velünk, ha ezt kívánod.
Az ember Napja, Thoth megteheti ezt.
Éld az életet oly formában, amilyenben
akarod, Fény Gyermeke,
ki emberek közt születtél.
Válaszd meg magad munkádat,
mert minden léleknek dolgoznia kell.
Sose légy szabad az élet ösvényétől.
Lépést nyertél a hosszú úton felfelé,
és most birtokod a hegynyi Fény.
Minden lépés által mit megteszel, tudd, csak nő
ez a hegy, és minden fejlődéssel kiterjed a cél
Közelíts a végtelen bölcsességhez
mielőtt a cél hátrálni kezd.
Felszabadultál az Amentitől
kéz a kézben járhatsz már a
a Világ Uraival,
egy célért működve, és
fényt vive az emberek közé”

Majd egy titkos trónról jött az egyik
Mester, kezemnél fogva vezetett.
A mélyben, rejtett ország termeiben haladtunk.
Átvitt az Amenti termein megmutatva a titkokat,
melyeket ember nem ismer.
A sötét járaton lefelé egy terembe mentünk,
hol a sötét Halál ül.
Oly hatalmas volt a terem mint előttem a világűr.
Sötétség fala kerítette, de mégis jelen volt a fény.

A sötétségből hatalmas trón tűnt elő,
és rajta egy éji árny ült lefátyolozva; A legfeketébb sötétségnél is
feketébb volt alakja, de mégsem az éjszaka sötétje fedte.
Előtte megállt a Mester
kimondva a Szót, mely éltet adó:
„Ó sötétség Mestere, ki az Életet
az Életbe viszi. Eléd hozok egy hajnali Napot,
hogy ne érintsd többé az éjszaka erejével őt,
és ne hívd lángját az éjszakába.
Ismerd meg, és tekintsd testvérünknek, ki a sötétből
a Fényhez feljutott.
Engedd lángját a szolgaságból szabadjára
hadd tündököljön szabadon az éjszakában.”

Emelkedett az árny keze
és egy láng csúszott elő, mely világossá és tisztává vált.
A sötétség fátyla nyomban lehullt, és a terem
az éji sötétségtől megszabadult.
Aztán előttem a nagy térben, láng láng után nőtt elém.
Millió lángot láttam;
Egynémely mint tűzvirág villant elő.
Mások halványan sugározták tompa fényüket.
Voltak, mik gyorsan megkoptak,
és voltak mik a kicsiből naggyá váltak.
Mindegyiket a sötétség fátyla vette körbe, de
látszott, hogy kiolthatatlanok.
Jönnek és mennek mint tavasszal a Szentjánosbogár
megtöltve fénnyel és élettel az éjszakát.
Aztán szólt a hatalmas hang ünnepélyesen:
„Ezek a lángok emberek lelkei, nőnek és halványulnak,
örökké élnek cserélve kilétüket a halál által újabb életekre.
Mikor virágba borulnak és elérik életük zenitjét
gyorsan elküldöm a fátylat, sötétségem szemfedelét,
majd új életeket alakítok.
Fokozatosan fölfelé korokon át, még nagyobb lángba nőve,
az éjszaka sötétje által kioltva és
mégis örökké égve nő az emberi lélek mindig az ég felé.
Igen, az éjszaka sötétje által kioltva és mégis örökké égve.

Én, a Halál, jövök, de nem maradok,
mert az élet a Mindenségben örök.
Egyetlen akadály vagyok csupán a Fény végtelenségében.
Ébredj hát, örökkön befelé égő láng, haladj
és hódítsd meg az éj sötétjét.

És a lángok közül a sötétben
kinőtt egy, elűzve az éjszakát,
lángolva, lobogva egyre
jobban, míg nem maradt csupán a Fény.
Szólt ekkor vezetőm a Mester hangja:
„Lásd saját lelked amint a Fényre jut
elszabadulva immár örökre a sötétség
Urának rabságából.”

Tovább vezetett engem sok nagy
teremben megmutatva a Fény gyermekeinek titkait;
Melyeket ember nem ismerhet meg, csak ha
a sötétségből a Fényre jut.
Visszafelé pedig bevezetett a Terem Fényéhez.
Letérdeltem ott a nagy mesterek előtt,
A mindenség Urai előtt,
kik a fennálló ciklusokat őrzik.

Szólt nagy erejű szavakkal:
„Felszabadultál az Amenti termeitől
Válassz hát feladatot az emberek között.”

Szóltam:
„Ó Mester, hadd legyek tanító, vezetve őket
egyre feljebb, amíg egymás számára
fénnyé válnak.
Megszabadulva az éj sötét fátylától, mely körülöttük van,
hadd szítsam a tüzet, az emberekben”

Fölvezetett ezután a Templomlakó.
És újra emberek között találtam magam
tanítva és megmutatva a bölcsességet,
én a fény sugárzója, emberek között a Nap.

Most lefelé visz utam ismét
keresem az éj sötétjében újra a fényt.
Tartsátok meg följegyzéseim, hogy
vezesse az embert, és újra nagy legyen.