Asztrálutazás: Néhány alapvető fogalom

Asztrálutazásról akkor beszélünk, ha fizikai testünket hátrahagyva, asztráltestünkben járunk-kelünk.
Nézzünk ezzel kapcsolatban pár alapfogalmat. 

Az asztráltest a fizikai test másodpéldánya, de sokkal finomabb, ritkább és áttetszőbb annál. Asztrális vagy éteri hasonmásnak is szokás nevezni. Hereward Carrington szerint a szellemtest sűrűsége csupán egymilliomoda a fizikai testének. Mindenre kiterjedő kutatásai alapján az asztráltest súlyát egymásfél unciára, vagyis három-öt dekára becsülte. Asztrálutazás alkalmával szellemtestünkben repülünk. Néha tudatában vagyunk ennek. Látjuk magunkat, ez az alakunk épp oly szilárdnak tűnik, mint a fizikai, azzal a különbséggel, hogy nem sajog, nem fáj – sohasem beteg. Ezért az utazás egyesek számára valódi megkönnyebbülés forrása, ahol megszabadulnak a krónikus fájdalmaiktól. Nem látja azonban mindenki az asztráltestét, ha fizikai burkát elhagyja. Úgy tűnik, különféle módon érzékeljük ezt az állapotot. Néhányan az űrben vágtázó tudatos részecskének érzik magukat. Azok az emberek, akik halálközeli élményt tapasztaltak, gyakran csavarognak ebben az alakban. Sok asztrálutazó tojás alakú gubó belsejében kel útra. Asztráltested a két szemed közötti területről az aurádon át távozik. Testednek ezt a tájékát glabellának (szemöldökköz) hívják. Az asztráltest rendszerint a nyakszirteden át érkezik haza. Néhányan azt tapasztalták, hogy az asztráltest egyszerűen

kiemelkedik a fizikai testből, és ugyanígy költözik vissza. Az életünk végén asztráltestben hagyjuk el fizikai porhüvelyünket, amely néha apró energiafelhő alakjában emelkedik fel, amikor befejeződik az aktuális megtestesülés. Az asztráltest ezüstszállal kapcsolódik a fizikai testhez.

Az ezüstszál fénypászma, amely a fizikai testünket köti össze az asztrális lényünkkel. Rendszerint a fizikai test homlokát kapcsolja össze asztrállényünk köldökével. Színe a fehértől a fényesig változik, elnevezése lehet kötél, fonal, lánc, füzér, zsinór, vezeték, szalag, érintkezés és mágneses szál. Egyiptom titkai című művében Paul Brunton „ezüstös fénycsíknak” nevezte. Ugyanitt később „titokzatos köldökzsinórként” emlegeti. Dr. A. S. Wiltse „pókhálófonálhoz” hasonlítja. Látnoki pályájának kezdetéről írt könyvében Vincent Turney ugyancsak a pókháló képet használja, amikor így ír: „nagyon hasonló a pók fonalához. Lilásrózsaszínnel futtatott ezüst, nyúlik és összehúzódik, mint a gumiszál”. Staveley Bulford, amint asztráltestében jócskán eltávolodott fizikai lényétől, úgy látta, „a fonal nagyon vékony fénysugár”. Az ezüstszál ruganyos, szinte a végtelenségig nyújtható.

Mennél messzebbre utazik valaki a fizikai lényétől, annál vékonyabbá válik. Akik alaposan megvizsgálták, azt mondják, több, fonalszerűen egymásba fonódó pászma alkotja. Ezek az önálló fonatok két végükön szétnyílnak az erősebb rögzítés érdekében. Sokan erőtől és élettől duzzadó kötélnek látták az ezüstszálat.  Dr. Róbert Crookall egy fiatal afrikai benyomásait idézi, aki szerint kötele minden lüktetéskor „foszforeszkáló fényt” bocsátott ki. Nem számol be minden asztrálutazó ezüstszálról, ugyanis csak akkor vehető észre, ha az indulás pillanatában néz vissza az ember. Ám aki már egyszer is látta, mindig visszatekint rá útjának kezdetén. A másik lehetőség szerint az ezüstszál csak az összekapcsolódás képzetét kelti a két test között, és nem valóságos kötél. Ez megmagyarázná, miért látják egyesek, mások pedig miért nem.

William Gerhardi számára az ezüstszál utazásának bizonyítéka volt. „Honnan tudhatnám, hogy nem álmodom csak az egészet?” – kérdezte magától, és azonnal válaszolt: „Nézz az utánad nyúló fényes kötélre!” 

Máskor így tudósított érzéseiről:

„Azon tűnődtem, meghalhatok-e észrevétlenül? De… megfordultam, és a halvány, vékony ezüstszál még mindig ott volt.” 

Sokan úgy gondolják, amikor az ezüstszál eltörik vagy megszakad, meghal az ember. G. úr tanúja volt felesége halálának. A halál pillanatában – állította – energiapamacsokat látott, amelyek fokozatosan asztrális hasonmást formáltak, ami vízszintesen lebegett a felesége fizikai teste fölött. A kettőt „kötél” tartotta össze, amely „hirtelen elszakadt”. 

Dr. Burgess, aki szintén jelen volt az eseménynél, úgy tudja, „G. úr egyáltalán  nem járatos az okkult irodalomban”, és „határozottan félre kell utasítanunk annak a lehetőségét, hogy hallucinációja

lett volna”.

Nagynénje halálakor Dr. R. B. Houtnak is hasonló élményben volt része. Először nem látott mást, csupán egy „homályos, ködszerű szubsztancia elmosódott körvonalait”. A köd egyre sűrűsödött, ő pedig megdöbbenve tapasztalta egy határozott körvonal kirajzolódását. A köd emberi alakká formálódott, amely a test fölött vízszintesen néhány lábnyira terjedt ki. Amint ezt szemlélte, belső látásával a két testet összekötő ezüstös anyagot érzékelt. „Az első pillanatban tisztában voltam a jelentésével. Az »ezüstszál« összekötő kapocs a fizikai és a szellemi test között, ahogyan a köldökzsinór köti össze az anyát a magzatával.”

Dr. Hout így írt: „A kötél vastag volt, talán egy hüvelyk (két és fél centiméter) átmérőjű. Színe áttetsző, ezüstösen ragyogó. Élettelinek látszott, energiától remegett.”

Pulzáló fényt is látott áramlani benne. Az asztráltest minden lüktetéssel erősebb, a fizikai test gyengébb lett. Azután az ezüstös kötél szálai egyenként elpattantak, míg „az utolsó ezüstszál is elszakadt, és a szellemtest szabad lett”. 

Az asztrális sík a mi világegyetemünk megkettőződése. A legtöbb ember semmiféle számottevő különbséget nem lát a kettő között. Asztrálutazása során oda megy, ahová akar, azt teszi, amit akar. A szabadságnak azonban vannak bizonyos korlátai.  A legtöbben például képtelenek barátjukat felkeresve látható alakot ölteni. Persze akad, akinek ez is sikerül. Az Asztrális projekció szerzője, Olivér Fox egy barátnőjének, Elsienek a válaszát idézi, amikor beszámolt neki kísérleteiről. Elsie

úgy érezte, az asztrálutazás gonosz, Istennek nem tetsző dolog. Olivér, aki tizenéves volt abban az időben, arra a meggyőződésre jutott, hogy a barátnőjének fogalma sincs az asztrálutazás lényegéről.

„Többek tudok, mint hinnéd” – válaszolt Elsie – „meglátogathatnálak téged az éjjel, ha akarnám”.

Olivér kinevette, mire Elsie dühbe gurult. A fiú hazament. Még aznap éjszaka, az ágyában „hirtelen nagy, tojás alakú, kék-fehér fényben ragyogó felhőt pillantottam meg. A közepén ott volt Elsie hálóingben, kibontott hajjal. Az íróasztal mellett állt, végighúzta ujját a tetején, és bánatosan nézett rám”. Olivér a nevét kiáltotta, de a lány elillant. Másnap reggel Elsie, sikerétől megittasodva, részletes, eleven leírást adott Olivér hálószobájáról. Csak egyetlen dologban tévedett, gondolta ő. Elsie egy kiugró peremet vett észre az asztalon, ami  szerinte nem volt ott. Amikor azonban hazaérve ezt is ellenőrizte, kiderült, kinek volt igaza. Ujjai érzékelték a nem túl szembeötlő szegélylécet.

Ez az élmény erősebben felkeltette Olivér Fox érdeklődését az asztrálutazás iránt. Néhány hónap múlva jól ráijesztett Elsie-re, amikor egyik szellemi barangolása során felkereste a hálószobájában, és megállt az ágya mellett. A lány azt hitte, valóban ott van, nagyon megrémült, amikor ébresztésére érkező édesanyja lépteit meghallotta. Amint kinyílt az ajtó, Olivér eltűnt. Noha rendszerint lehetetlen alakot ölteni mások előtt, gyakran megérzik a jelenlétedet. Az állatok különösen érzékenyek az asztrálutazókra.

A testen kívüli élmény volt egy észak-carolinai, okkult kutatásokra létrejött alapítvány (Psychical Research Foundation, Durham) kutatási témája 1973-ban. Stuart Blue Harary két épület között projektálta magát kísérletképpen. Egy találóan Szellemnek nevezett macskakölyök, amely a kivetítés céljául megjelölt házban tartózkodott, minden alkalommal csalhatatlan biztonsággal érzékelte Harary asztráltestét. A macskakölyköt olyan készülék elé helyezték, amely minden mozdulatát rögzítette. Szellem különlegesen virgonc állat volt, állandóan ugrándozott és szaladgált, azokat az alkalmakat kivéve, amikor Harary asztrálisan meglátogatta. Ilyenkor mozdulatlanul, dermedt csöndben ült.

Dr. Róbert Morris egy lépéssel tovább haladt ezen az úton 1978-ban. Négy különféle állatot, egy versenyeztetésre használt egeret, egy hörcsögöt, egy kígyót és egy macskakölyköt zárt ketrecbe. Blue Harary, akit ekkor már Keith Hararyként ismertek, asztrálisan a kalitkákba vetítette magát, hogy lássa, érzékelik-e az állatok, és ha igen, miképpen. Az egér és a hörcsög egyáltalán nem reagált, de a kígyó rettenetes izgalomba jött. „Szó szerint támadni készült” – írta D. Scott Rogo, dr. Morris asszisztense. „Határozottan bele-belemart a levegőbe vagy húsz másodpercen át – azon a húsz másodpercen át, amikor Keith feltehetően elhagyta a testét és a kígyó ketrecében tartózkodott.” A kismacska ugyanúgy viselkedett, ahogy az előbbi kísérletben leírták. Nyugodtan, figyelmesen ült, egyetlen hang nélkül. A kísérletet négyszer egymás után ismételték meg, mindig azonos eredménnyel jártak. 

Kellemetlen, ha az ember asztrális útja során meglátogatja a barátját, mégsem tud beszélgetni vele. Mégis megnyugtató azt látni, minden rendben van körülötte. Az asztrálutazás kiváló módszer arra, hogy megtudjuk, jól megy-e sora barátainknak szerte a világban.

A parapszichológusokat húsz-harminc éve komolyan foglalkoztatja ez a téma. A szakkifejezést az SRI International (régebben Stanfordi Kutatóintézet, Menlo Park, Kalifornia) kutatói adományozták a jelenségnek 1972-ben. A távolbalátás sok tekintetben hasonlít az asztrálutazáshoz. Amikor asztrálutazásra indulsz, elhagyod a tested, oda mehetsz, ahová tetszik. A távolbalátás alkalmával nem hagyod el a tested. Tudatod egy részét küldöd ki valahová, amely visszatérve beszámol arról, amit látott.

A kísérletek kezdeti szakaszában két ember dolgozott együtt. Az egyik, akit jeladónak neveztek, egy hatvan címet tartalmazó listáról találomra kiválasztott egy helyet, majd odament, és tizenöt percig ott maradt. Ez alatt az idő alatt a társa, aki a látó szerepét vállalta, figyelmét arra a helyre összpontosította, amelyikről úgy gondolta, ott tartózkodik a jeladó. A látót egy kérdező irányította, akinek szintén fogalma sem volt arról a helyről, ahol a jeladó időzött. Ezek a kísérletek rendkívül eredményesen zárultak. A kutatók meglepetten tapasztalták, hogy akik sem érdeklődésük, sem élményeik révén nem kötődtek az okkult tudományokhoz, ugyanolyan sikeresnek bizonyultak, mint azok, akik évek óta kísérleteztek.

Az asztrálutazás és a távolbalátás alkalmával tudatunkat eltávolítjuk fizikai testünktől, és tetszés szerint küldjük, ahová akarjuk. Ez nehéz, majdnem lehetetlen feladatnak látszik, pedig nem az.

Öntudatunk természete ugyanis elsősorban nem fizikai. Azt gondoljuk, a fejünkben lehet, pedig erre a mai napig nincs tényleges bizonyítékunk. Ezért asztrálutazáskor egyszerűen áthelyezzük az asztrális hasonmásunkba, és megyünk, ahová tetszik.

A tudatunk, csak azért, mert mi úgy tartjuk, még nincs okvetlenül az agyunkban. Akárhová áthelyezhetjük. Álmaidban számtalanszor jártál már asztrálutazáson – ezt nevezzük önkéntelen vagy akaratlan utazásnak. 

Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!