Louise L. Hay: Az elme törvénye

Bolygónkon érvényesül a gravitáció törvénye, és az anyag számos egyéb, a fizikából és elektromosságból ismert törvénye, melyek zömét nem értem. Az anyagtalan világban is különféle törvények hatnak, mint az ok és okozat: amit adunk, azt kapjuk vissza. Elménk működése szintén törvényeken alapul. Nem tudom, milyen erők mozgatják elménket, miként azt sem, mi az elektromosság elve. Csupán azt tudom, ha felkapcsolom a villanyt, világos lesz a szoba. Úgy vélem, amikor gondolunk valamit, kimondunk egy szót vagy mondatot, az üzenet végigfut a hálózaton, és élményként jut vissza hozzánk. Most kezdjük látni az összefüggést szellemi és anyagi között. Kezdjük megérteni, miként működik az elme, s azt, hogy gondolatainknak alkotóereje van. Gondolataink sebesen száguldanak keresztül elménken, így eleinte nem könnyű tetten érni azokat. A szánk ellenben, sokkal lassúbb. Ezért, ha előbb átgondoljuk, amit mondani készülünk, és nem hagyjuk, hogy negatív szavak hagyják el az ajkunkat, máris megregulázhatjuk gondolatainkat.

Mérhetetlen erő rejlik kimondott szavainkban, sokan nem is vagyunk tisztában a jelentőségükkel. Tekintsük úgy a szavakat, mint alapját mindannak, amit életünkben létrehívunk. Megállás nélkül beszélünk, vagy inkább fecsegünk, ritkán figyelve arra, mit is mondunk valójában, vagy hogyan mondjuk azt. Nemigen fordítunk gondot szavaink megválogatására.Többnyire negatív fogalmakban gondolkodunk és beszélünk. Gyermekkorunkban mindnyájan tanultunk nyelvtant. Arra oktattak, hogy a nyelvtani szabályokhoz igazodva fejezzük ki magunkat. Én viszont megfigyeltem, hogy ezek a szabályok folyton változnak: ami helytelen volt valaha, egyszerre elfogadottá válik, és fordítva. Amit a múltban zsargonnak tekintettek, mára bekerült a közhasználatba. Jóllehet a nyelvtan nem veszi tekintetbe a szavak jelentését és életünkre gyakorolt hatását. Ugyanakkor az iskolában nem tanultam arról, hogy választott szavaimnak bármilyen köze lenne sorsom alakulásához. Senki sem tanított meg arra, hogy gondolataim alkotóerővel bírnak, hogy azok a szó szoros értelmében irányt szabhatnak életemnek.

Arról sem esett szó, hogy amit szavak formájában kiadok magamból, élményként tér majd hozzám vissza. Az aranyszabály célja az volt, hogy felnyissa szemünket az élet egy alapvető törvényére: „Tégy úgy másokkal, miként magaddal cselekednél. „Amit adunk, azt kapjuk vissza. Aki először szavakba öntötte ezt az ősi igazságot, nem bűntudatot akart támasztani az emberekben. Egyetlen tanárom szájából sem hallottam, hogy szeretetre méltó vagyok, vagy megérdemlem a jót. Ahogy azt sem mondta senki, hogy az élet mindig mellettem áll.
Ahogy az gyermekek körében lenni szokott, társaimmal gyakran durva és sértő nevekkel illettük egymást, és próbáltuk lekicsinyelni a másikat. Vajon miért tettünk így? Kitől láttuk ezt a viselkedést? Lássuk csak, mire tanítottak bennünket! Sokunkat folyton azzal korholták a szülei, hogy ostobák, ügyetlenek és lusták vagyunk. Púp voltunk a hátukon, nem váltottuk be hozzánk fűzött reményeiket. Elkeseredésükben a fejünkhöz vágták, bárcsak meg se születtünk volna. Ekkor talán összerezzentünk, de igazán nem fogtuk fel, milyen mélyen elménkbe égnek ezek a bántó és fájó szavak.

Belső beszédünk átalakítása 

A hiba áthárítása nem szabadít föl bennünket. Ne feledjük, szavainknak ereje van. Nem győzöm hangsúlyozni, azáltal válunk erőssé, ha vállaljuk a felelősséget sorsunk alakulásáért. Tudom, ez első hallásra mindenkiben félelmet kelt, de ha tetszik, ha nem, ez a helyzet. Ha felelősséget akarunk vállalni életünkért, meg kell válogatnunk szavainkat. Szavaink keltik életre gondolatainkat. Ügyeljünk arra, amit mondunk. Ha olyan szavak használatán kapjuk magunkat, amelyek visszahúznak vagy gátolnak, azonnal változtassunk. Ha hallok egy lehangoló történetet, nem mondom el fűnek-fának. Úgy gondolom, elég volt egyszer meghallgatni, és igyekszem mihamarabb elfelejteni. Ellenben ha kellemes élményét osztja meg velem valaki, mindenképp továbbadom. Amikor társaságban vagyunk, hallgassuk figyelmesen, miről és hogyan beszélnek a többiek. Figyeljük meg, van-e összefüggés szavaik és élményeik között. Nagyon sok ember él és gondolkodik feltételes módban. A kellene szó hallatlanul bántja a fülemet. Valahányszor kimondják, mintha harangot kongatnának a fejemben. Egyesek akár egy tucatot is belefűznek e szóból egyetlen bekezdésnyi szövegbe.

Ugyanezek az emberek el sem tudják képzelni, miért olyan behatárolt az életük, miért nem képesek kilábalni egy kellemetlen helyzetből. Olyan dolgokat akarnak ellenőrzésük alá vonni, melyek fölött nincs hatalmuk. Vagy önmagukat vagy valaki mást hibáztatnak. Valakin folyton számon kérik elherdált szabadságukat. A kell szót szintén elhagyhatjuk szótárunkból, akárcsak gondolkodásunkból. Ha ezt tesszük, felszabadulunk a magunkra mért feszültség alól. Roppant nyomásnak  tesszük ki magunkat, amikor efféléket mondunk: „Munkába kell mennem. Ezt kell tennem, azt kell tennem.” Mondjuk inkább, hogy valamit választunk, akarunk. „Dolgozni akarok, így késedelem nélkül kifizethetem a lakbért.” Ez a kijelentés egész más megvilágításba helyezi életünket. Mindent szabad akaratunkból teszünk, még akkor is, ha ez másként látszik. Jó páran használjuk lépten-nyomon a de szót is. Kijelentünk valamit, majd hozzátesszük, de, amely két eltérő dolog megtételére sürget. Ellentmondásos utasításokat adunk magunknak. Legközelebb figyeld meg, te miként használod a de szót.

Egy másik kifejezés, amellyel nem árt csínján bánnunk, a ne felejtsd el/nehogy elfelejtsem. Túlságosan hozzászoktunk, hogy így figyelmeztessük magunkat egy fontos dolog megtételére: „Jaj, csak nehogy elfelejtsem…” Aztán mi történik? Hát persze hogy elfeledkezünk róla. Minden jó szándékunk és igyekezetünk ellenére kimegy a fejünkből. Ezért érdemes a ne felejtsd el/nehogy elfelejtsem helyett a jusson eszedbe/jusson eszembe fordulatot használnunk.

Amikor felébredsz reggel, dühösen állapítod meg, hogy megint munkába kell menned? Panaszkodsz az időjárásra? Nyögsz, amiért fáj a hátad vagy a fejed? Mi a második és harmadik dolog, amit gondolsz vagy mondasz? Ráordítasz a gyerekekre, hogy keljenek fel végre? A legtöbb ember többé-kevésbé ugyanazt mondja minden reggel. „Beköszöntő szavaid” miként hatnak ki egész napodra? Pozitív kijelentéssel indítod a napot, ami feldob, jókedvre derít, vagy már kora reggel nyafogsz és duzzogsz? Ha zsémbelsz, panaszkodsz és sóhajtozol, ráhangolod magad egy újabb szerencsétlen napra. Melyek utolsó gondolataid elalvás előtt? Jótékony, gyógyító gondolatok ezek, vagy a jólét elvesztésének gondolata aggaszt? A jólét elvesztésén nemcsak a pénzhiányt értem. Életünk bármely területére vonatkozhat, amely nem úgy működik, ahogy szeretnénk. Aggódsz a holnap miatt?

Én rendszerint egy szép olvasmánnyal térek nyugovóra. Tudom, hogy amíg testem pihen, agyam tisztulással készül a következő napra. Szívesen fordulok álmaimhoz, ha  problémám adódik, vagy egy kérdés foglalkoztat. Tudom, álmaimra bizton számíthatok, bármi történjék is velem. Elmém egyedüli irányítója én vagyok, miként elméd egyedüli irányítója te vagy. Senki sem vehet rá bennünket arra, hogy mást gondoljunk, mint amit akarunk. Magunk választjuk gondolatainkat, ezek alkotják alapját belsőbeszédünknek. Amint saját magamon is megtapasztaltam ezt, tanításaimmal összhangban kezdtem élni. Figyelemmel kísértem szavaimat és gondolataimat, s következetesen megbocsátottam magamnak, amiért nem vagyok tökéletes. Magamat adtam, semmint arra törekedtem volna, hogy szuperlény legyek, aki talán csak mások szemében olyan kivételes. Amikor bízni kezdtem az életben, s egyszerre barátságos helynek láttam a világot, földerültem. Cinizmusom valódi humorra váltott. Igyekeztem kevesebbet kritizálni és bírálni magamat és másokat, s fölhagytam a katasztrófatörténetek mesélésével. A rossz hírek mindig gyorsan terjednek. Az emberek szeretnek csámcsogni rajtuk. Lemondtam az újságot, és többé nem néztem  meg a tizenegy órás hírösszefoglalót, mert valamennyi
riport a nap válogatott borzalmait ecsetelte, s csak elvétve akadt bennük egy-egy kellemes újság. Megfigyeltem, hogy az emberek nem akarnak jó híreket hallani. Annál inkább szeretik a rossz híreket. így van min szörnyülködniük. Hajlamosak vagyunk belefeledkezni a tragédiákba, míg végül elhisszük, hogy a világban csak rossz létezik. Rövid ideig működött egy rádióállomás, amely csak jó híreket sugárzott. Ki is szorult a piacról.

Amikor megbetegedtem, elhatároztam, abbahagyom a pletykálkodást, s csodálkozva tapasztaltam, hogy nincs mit mondanom. Azelőtt valahányszor összefutottam egy ismerőssel, rögtön vájkálni kezdtünk mások szennyesében. Ugyan idővel fölismertem, hogy a gondolatcserének más formái is léteznek, komoly erőfeszítésembe került, míg fölhagytam rossz szokásommal. Mindazonáltal, ha én kitárgyaltam másokat, bizonyára ők is beszéltek rólam a hátam mögött, hiszen amit adunk, azt kapjuk vissza.
Amint egyre több ember fordult meg a rendelőmben, kezdtem odaadóan figyelni rájuk. Szavaik tudatom mélyére hatoltak, nem csupán felszínesen hallgattam őket. Tízperces szóváltás után rendszerint pontosan tudtam, mi okozza problémájukat, mivel a szóhasználatukra összpontosítottam.
Megértettem őket abból, ahogy beszéltek. Tudtam, hogy a baj szavaikban gyökerezik. Ha már
a beszédük is negatív, még elgondolni is rémes, mi lehet a fejükben. Ugyanaz a negatív programozás – a katasztrófák örökös előrevetítése – amiről pár bekezdéssel ezelőtt írtam.

Ajánlom, végezd el a következő egyszerű gyakorlatot: helyezz egy magnetofont telefonkészüléked közelébe, s valahányszor felhívsz valakit, vagy téged hívnak, nyomd le a felvétel gombot. Ha a szalag mindkét oldala megtelt, hallgasd vissza, mit mondtál és hogyan mondtad. Kétségkívül meglepődsz majd. Szembesülsz leggyakrabban használt szavaiddal és hanglejtéseddel. így kezdesz majd tudatosabbá válni. Amit háromszor vagy annál többször mondtál, írd le, mert ez egy beidegződés. A beidegződések egy része lehet pozitív és jótékony, s bizonyára találsz köztük szélsőségesen negatívakat is, melyeket betegesen ismételgetsz.

A tudatalatti ereje 

Előző témánkhoz kapcsolódva, hadd ejtsek néhány szót a tudatalattinkban rejlő erőről. Tudatalattink sohasem bírál. A tudatalatti elfogad mindent, amit mondunk, és elképzelésünk szerint alakítja az eseményeket. Szeret annyira bennünket, hogy teljesítse valamennyi kívánságunkat. De azért van választásunk. Ha a veszteségre irányulnak gondolataink, nyilván veszteni akarunk. A megpróbáltatások végtelen sora vár ránk, hacsak nem állunk készen gondolataink, szavaink és nézeteink pozitív irányba fordítására. Az ember sohasem akad el, mert döntésein mindig változtathat. Milliónyi gondolat közül választhatunk. Tudatalattink nem tesz különbséget jó és rossz, helyes és helytelen között. Nem szabad ócsárolnunk magunkat. Eszünkbe ne jusson efféléket hangoztatni: „Ó,
én ostoba!”, mert tudatalattink azonnal veszi az üzenetet, s egy idő múlva így is fogunk érezni. Ha kitartóan mondogatjuk a válogatott sértéseket, énképünk szerves részévé válnak.

A tudatalatti nem ismer tréfát, ezzel tisztában kell lennünk, és el kell fogadjuk. Nem tehetjük nevetség tárgyává magunkat minden következmény nélkül. Amikor gúnyt űzünk magunkból, még ha szellemesek próbálunk is lenni, tudatalattink ezt is komolynak tekinti.
Nem tűröm, hogy betegeim a foglalkozásokon élcelődjenek. Nemzeteket gyalázó, a másik embert önérzetében vagy nemiségében sértő ostoba viccek nélkül is mindig emelkedett a hangulat.
Tehát, ne tégy magadra gúnyos és lekicsinylő megjegyzéseket, mert könnyen kellemetlen helyzetbe kerülhetsz. Ne becsmérelj másokat sem. A tudatalatti nem tesz különbséget közted és a másik személy között. Hallja a szavakat, és azt gondolja, hogy magadról beszélsz. Ha legközelebb bírálni akarsz valakit, tűnődj el azon, vajon miért vagy elégedetlen önmagaddal. Ahelyett, hogy kritizálnád, inkább dicsérd a többieket, s nem telik bele egy hónap, máris jelentős változásokat fogsz észlelni magadban.

Beszédünk világképünkről és hozzáállásunkról árulkodik. Figyeld meg, hogyan beszélnek a magányos, boldogtalan, szegény, beteg emberek. Milyen szavakat használnak? Milyen sorsot szánnak maguknak? Miként vélekednek önmagukról? Hogyan nyilatkoznak munkájukról, életükről, kapcsolataikról? Mit várnak az élettől? Gondolkozz el a hallottakon, azonban ne támadj le idegeneket, mondván, tönkreteszik életüket azzal, ahogy beszélnek. Ne tedd ezt családoddal és barátaiddal sem, mert nem biztos, hogy díjazni fogják buzgóságodat. Vonatkoztasd inkább a tapasztaltakat saját magadra, és ültesd át azokat a gyakorlatba, ha azt akarod, hogy életed jobbra forduljon, hiszen, még ha apránként is, de kész vagy változtatni mondandódon, mindjárt kellemesebb
élményekben lesz részed. Ha súlyos betegségben szenvedsz, rég föladtad gyógyulásod reményét, már csak a halált várod, s úgy érzed, hiába küzdöttél, az élet kegyetlen volt hozzád, kérlek, figyelj most rám egy kicsit. Mindig van remény. Ha akarod, visszanyerheted az életbe vetett hitedet. Kezdd tudatosítani magadban, hogy szeretetre méltó vagy, érdemes a gyógyulásra, és rendelkezésedre áll mindaz, amivel tested gyógyulását elősegítheted. Lényed legmélyén jobban akarsz lenni, és egészséged biztonságot ad. Sok ember csak akkor érzi magát biztonságban, amikor beteg. Rendszerint ők azok, akiknek nehezükre esik nemet mondani. Csak betegségükre hivatkozva képesek
ezt megtenni. Ennél jobb kifogást nem találhatnának.

Egyik terápiás csoportomból emlékszem egy asszonyra, akit már háromszor operáltak rákkal. Senkinek sem tudott nemet mondani. Apja orvos volt, ő volt ,Apuci jó kislánya”, így engedelmesen követte apja parancsait. Föl sem merült benne, hogy ellenkezzen. Bármilyen szívességet kértek tőle, készségesen megtette. Négy napba tellett, míg sikerült rábírnom, hogy kiáltsa torka szakadtából: „Nem!” Közben ráznia kellett az öklét. „Nem! Nem! Nem!” Amint megszokta, nagyon megszerette ezt a gyakorlatot.
A mellrákban szenvedő nők többsége ugyancsak képtelen nemet mondani. Mindenkit pártfogásukba vesznek, kivéve saját magukat. Ezeknek a nőknek feltétlenül meg kell tanulniuk kimondani: „Nem, nem akarom ezt tenni. Nem!”. Ha két-három hónapig mindenre következetesen nemet mondanak, a dolgok lassan megváltoznak. Saját érdekükben ki kell tudniuk mondani: ,Azt teszem, amit én jónak látok, nem azt, amit ti elvártok tőlem!”

Amikor még egyéni tanácsadással foglalkoztam, pácienseim előszeretettel hivatkoztak gyengéikre, és tőlük független okokra vezették vissza kudarcaikat. Ha úgy látjuk, megrekedtünk, és beletörődünk a helyzetbe, akkor ne is várjunk javulást. Azért „toporgunk egy helyben”, jobban tennénk, ha erősségeinkre összpontosítanánk. Sokan hálálkodnak nekem, amiért kazettáim megmentették az életüket. Szeretném kihangsúlyozni, hogy egy könyv vagy magnószalag önmagában nem menthet meg senkit. Egy műanyag dobozba csomagolt kis szalag nem ment meg életeket. Csupán az számít, mit kezd a befogadó az általa hordozott üzenettel. Megoszthatom én bárkivel a tapasztalataimat, de ezen túl már minden azon a személyen múlik. Javaslom, válassz ki egy kazettát, és hallgasd rendszeresen egy hónapig, esetleg még tovább is, hogy üzenete jól bevésődjön az agyadba. Nem én vagyok gyógyítód, sem megmentőd. Az egyetlen személy, aki helyzeteden változtathat, te magad vagy.

Nos, mit szeretnél tőlem hallani? Nem győzöm elégszer mondani – önmagad szeretetével teheted a legtöbbet, hiszen amikor szereted önmagadat, nem okozol bánatot sem magadnak, sem másoknak. Ez a világbéke feltétele. Ha nem bántom magamat, s nem bántalak téged, mi okunk lenne a háborúskodásra? Minél több ember tartja magát ehhez, annál jobbra fordul a világ sora. Elejét vehetjük a problémáknak, ha gondosan ügyelünk a szavakra, melyeket magunknak és másoknak mondunk. Ezután már könnyedén hívhatjuk létre azokat a változásokat, amelyek meghozzák önmagunk s planétánk gyógyulását.
Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!