A testnek is megvan a maga elméje – a gyógyulások hátterében rejlő folyamatok

Amikor azt állítottam, senki nem jelentheti ki, hogy ismerné az emlőrák gyógymódját, csak félig mondtam igazat. Ha a betegek képesek lennének elősegíteni a belülről fakadó gyógyulási folyamatot, az lenne a rák valódi gyógymódja. A gyógyulások akkor mennek végbe, amikor a betegben radikális, a betegséget a félelemmel és a kétséggel egyidejűleg megszüntető változás következik be. Azonban a kérdés, hogy pontosan hol is megy végbe ez a változás, óriási rejtélyeket nyit meg előttünk. Az orvostudomány bölcsessége még arra az alapvető kérdésre sem képes választ adni, hogy ez a változás vajon a testben, az elmében vagy mindkét helyen egyszerre zajlik-e le.
Hogy ezt kiderítse, a nyugati orvoslás az utóbbi időben az orvosi gyakorlat alappillérét képező gyógyszeres kezelések és sebészeti beavatkozások helyett egyre inkább a homályosan „test-elme gyógyászatnak” nevezett, bizonytalan és sokszor zavarba ejtő terület felé fordítja a figyelmét. Az orvosok szinte rá is voltak kényszerítve erre, mert a régi, csakis a fizikai testre alapozó megközelítés kezdett összeomlani.
A test-elme gyógyászat kérdése sok orvost kellemetlenül érint. Ők úgy érzik, ez a fajta orvoslás sokkal inkább csak egyfajta elmélet, nem pedig egy konkrét orvosi terület. Ha egy orvosnak választania kell egy új ötlet és egy jól ismert gyógyszer között, az utóbbiban fog bízni – a penicillin, az aszpirin vagy a válium hatékonysága nem azon múlik, hogy a páciens (illetve az orvos) képes-e megváltoztatni a gondolkodásmódját. A probléma akkor jelentkezik, amikor a gyógyszerek nem bizonyulnak hatékonynak. A legutóbbi, Angliában és az Egyesült Államokban végzett kutatások eredményei szerint a betegek 80 százaléka úgy érzi, hogy a panaszaik mögött rejlő, alapvető problémájuk a kezelés során nem oldódott meg. A második világháború után a Yale Medical School Hospitalban lefolytatott, mára már klasszikusnak számító vizsgálatok azt mutatták, hogy a páciensek általában betegebben hagyták el a kórházat, mint ahogyan befeküdtek. (Hasonló eredményre vezettek azok a kutatások is, amelyek megállapították, hogy a pszichiátriai problémákkal küszködő emberek állapota többet javult az alatt az idő alatt, amíg várólistán voltak, mint a tényleges kezelés során – azaz a probléma nem oldható meg azzal, ha orvosunkat egyszerűen egy elmeorvosra cseréljük.)
Tehát a csodálatos gyógyulások egyszerűen csak felhívják a figyelmünket arra, milyen fontos, hogy újragondoljuk az orvostudomány bizonyos, alapvető elképzeléseit. Az orvoslás jelenlegi logikája talán meggyőző vagy legalábbis elégséges ugyan, ha arról van szó, hogy penicillinnel kezeljük a fertőzéseket, a természet logikája azonban egyenesen tiszteletet keltő. Számos orvos döbbenten áll a Chitráéhoz hasonló esetekkel szemben, és fogalmuk sincs, mivel magyarázhatnák az efféle gyógyulásokat; az ilyenkor alkalmazott, kényelmes és elkoptatott spontán gyógyulás kifejezés valójában semmit sem jelent azon kívül, hogy a beteg saját magától gyógyult meg. Ezek a spontán gyógyulások meglehetősen ritkák: bár biztos adatokkal senki sem tud szolgálni, egy 1985-ben végzett felmérés szerint csak minden húszezredik diagnosztizált rákos megbetegedés esetén fordulnak elő, néhány szakorvos szerint pedig még ennél is ritkábban (szerintük ez az arány nem egészen tíz az egymillióhoz). Nemrégiben együtt töltöttem egy estét egy elismert, az Egyesült Államok középnyugati részéről származó onkológussal, aki minden évben több ezer beteget kezel, és megkérdeztem tőle, vajon orvosi gyakorlata során találkozott-e már a spontán gyógyulás esetével. Ő megvonta a vállát, és így felelt: – Nem igazán szeretem ezt a kifejezést, de igen, láttam már példát arra, hogy egy daganat teljesen visszafejlődött. Nagyon ritka az ilyen, de előfordul.
Vajon előfordul-e néha, hogy ez a visszafejlődés teljesen magától megy végbe? A szakember beismerte, hogy igen, erre is van példa. Aztán egy percre elgondolkodott, majd megemlítette, hogy a melanoma – egy különösen halálos és gyors lefolyású bőrrák – bizonyos fajtáiról köztudott, hogy mindenféle kezelés nélkül, teljesen önmaguktól is elmúlhatnak. A jelenség okára azonban nem tudott magyarázatot adni.
– Állandóan ezeken a ritka alkalmakon jár az eszem – mondta. – A rák kezelése egyfajta statisztika: a számok alapján dolgozunk. A páciensek döntő többsége jól reagál bizonyos kezelésekre, és egyszerűen nincs időnk arra, hogy utánajárjunk annak az elenyészően kevés esetnek, amikor a beteg valamilyen általunk ismeretlen okból kifolyólag gyógyul meg. Ráadásul a tapasztalataink azt mutatják, hogy számos ilyen gyógyulás csak átmeneti jellegű. Aztán megkérdeztem, hogy véleménye szerint vajon a tökéletes gyógyulások aránya kisebb-e, mint egy az egymillióhoz, ő pedig azt felelte, hogy szerinte ennél azért gyakrabban fordul elő a dolog.
– Akkor hát – kérdeztem –, Ön mint tudós nem akarja-e megismerni az efféle gyógyulások hátterében rejlő folyamatokat, még akkor is, ha az efféle gyógyulások esélye pusztán egy az egy- vagy tízmillióhoz?
Az onkológus újra csak megvonta a vállát.
– Nyilvánvalóan van valamiféle mechanizmus a háttérben – ismerte el az én praxisom azonban nem alkalmas e folyamatok vizsgálatára. Hadd említsek egy példát: nyolc évvel ezelőtt felkeresett a rendelőmben egy heveny mellkasi fájdalommal járó köhögésre panaszkodó férfi, és a röntgenfelvételekből kiderült, hogy hatalmas daganat található a két tüdőlebenye között. Beutaltuk a kórházba, szövetmintát vettünk tőle, és a patológia megállapította, hogy egyfajta karcinómáról, egy különösen halálos, gyorsan növekvő, rosszindulatú daganatról van szó. Közöltem a beteggel, hogy azonnali sebészi beavatkozásra van szükség, hogy csökkentsük a tumor által okozott nyomást, ezt követően pedig sugárkezelésre kell járnia. Őt azonban meglehetősen nyugtalanították a kezelés mellékhatásai, ezért elutasította azt, és távozott, én pedig többé nem hallottam felőle. Aztán nemrégiben felkeresett egy páciens, arra panaszkodva, hogy megduzzadtak a nyaki nyirokcsomói. Szövetmintát vettem tőle, és kiderült, hogy egy újabb karcinómával van dolgunk – és arra is rájöttem, hogy a beteg nem más, mint a nyolc évvel ezelőtti páciensem.
– Amikor megröntgeneztük a mellkasát, nyomát sem találtuk a korábbi daganatnak – folytatta az onkológus.
– Mondhatjuk, hogy az efféle daganatok esetében a kezeletlen betegek 99 százaléka hat hónapon belül elhalálozik, és 90 százalékuk még a legintenzívebb kezelés mellett sem él öt évnél tovább. Megkérdeztem a férfit, hogyan kezeltette a korábbi daganatát, ő pedig azt felelte: sehogyan – egyszerűen csak úgy döntött, nem hagyja, hogy rákban haljon meg. És meglehet, hogy második alkalommal is visszautasítja a kezelést. Az orvostudomány – mivel tudomány – kiszámítható eredményekkel dolgozik, az efféle spontán gyógyulások azonban mégis tökéletesen kiszámíthatatlanok. Bekövetkezhetnek mindenféle kezelés nélkül, vagy a hagyományos kezelési módok mellett is. Az Egyesült Államokban manapság a rák kezelésére alkalmazott több ezer alternatív megközelítési mód talán eltérő eredményeket tud felmutatni, ám egyikükről sem bizonyosodott be, hogy képesek a hagyományos kemoterápiánál jobban elősegíteni a spontán javulásokat, sem az, hogy nyilvánvalóan rosszabbak lennének annál. Sőt az sem számít, mennyire előrehaladott állapotban van a megbetegedés. Az egészen apró daganatok éppúgy eltűnhetnek, szó szerint egyik napról a másikra, mint az áttétes rák. A spontán gyógyulásokból, ritka és véletlenszerű mivoltuk miatt, csak nagyon keveset tudhatunk meg a rákos megbetegedések okairól vagy arról, hogyan mennek végbe az efféle „lehetetlen” felépülések.
Ésszerűnek tűnik az a feltételezés, hogy a test folyamatosan harcol a rák ellen, és a csaták nagy többségét meg is nyeri. Különféle toxikus anyagok (karcinogének), zsíros étrend, radioaktív sugárzás, nagyfokú stressz, vírusok és egyéb módszerek segítségével számos rákfajta mesterségesen is előidézhető, akár kémcsőben, akár a kísérleti állatok szervezetében. Mivel hatalmas mennyiségben vagyunk kitéve e káros hatásoknak, azok nyilvánvalóan valamiféle károsodást okoznak bennünk. Tudjuk, hogy a DNS felbomlik az efféle extrém körülmények között; ugyanakkor általában tudja, hogyan hozza helyre önmagát, vagy hogyan lokalizálja, és selejtezze ki a sérült részeket. Ez azt jelenti, hogy a korai, stádiumban lévő rákos megbetegedést a szervezet valószínűleg rendszeresen felderíti, és le is küzdi. A spontán gyógyulás „csodája” akkor megy végbe, ha az ember megnöveli e folyamat intenzitását. Valójában nem valamiféle csodáról van szó, hanem egy mindmáig megmagyarázatlan, ám természetes folyamatról; hiszen ha nem ismernénk a betegségek és a baktériumok közötti összefüggéseket, azt is csodának tekinthetnénk, hogy penicillinnel gyógyítható a tüdőgyulladás. A lényeg az, hogy a csodás gyógyulások mögött rejlő folyamatok nem misztikusak és nem is véletlenszerűek – és megérdemlik, hogy alaposabban utánuk járjunk.
A bevett gyakorlatban, ha a csoda véget ér, az orvos visszatér megszokott napi munkájához és megszokott fogalmaihoz. Néha azonban még ezek az általánosan elfogadott elméletek is tévesnek bizonyulhatnak. Hogy csak egyetlen példát említsek: mióta csak racionális tudományterületként kezdett működni, az orvoslás természetes jelenségnek fogadja el azt, hogy az idős emberek agyfunkciói leromlanak. Ezt a leromlást „súlyos tényekkel” támasztották alá, és pontosan dokumentálták: ahogy öregszünk, agyunk összezsugorodik, könnyebbé válik, és minden egyes évben neuronok millióit veszíti el. Kétéves korunkra már kialakul az összes idegsejtünk, harmincéves korban csökkenni kezd a számuk, és – mivel a neuronok nem termelődnek újra – minden egyes agysejt elvesztése maradandó veszteséget jelent. Erre a jól ismert tényre alapozva, tudományosan hitelesnek tűnik az agy „leromlásának” elmélete – szomorú, de tény, hogy az öregedés memóriaproblémákkal, csökkent gondolkodási és intellektuális képességgel és más hasonló tünetekkel jár együtt.
Mára azonban kimutatták, hogy ez az ősrégi feltételezés téves volt. Az egészséges, nem pedig a kutatások megszokott alanyaiul szolgáló, kórházban fekvő és beteg idős emberek körében végzett felmérések napvilágra tárták, hogy az egészséges, pszichológiai zavaroktól (például magánytól, depressziótól vagy ingerszegénységtől) mentes egyesült államokbeli emberek 80 százalékának esetében nem következik be számottevő memóriaveszteség időskorban. Az új információk tárolására való képességük esetleg gyengül (ezért van az, hogy az idős emberek elfelejtik a telefonszámokat, a neveket, vagy hogy miért is mentek be egy adott szobába), ám a múltbeli eseményekre való emlékezéshez szükséges, hosszú távú memóriájuk valójában fejlődik. (A gerontológia egyik szaktekintélye Cicerót idézte ezzel kapcsolatban, mondván: „Még soha nem hallottam olyasmit, hogy egy idős ember elfeledte volna, hová rejtette a pénzét.”) Bizonyos, hetven-, illetve húszéves résztvevők bevonásával elvégzett tesztek során kiderült, hogy a hosszú távú memória használatát igénylő feladatokban az idősebb emberek általában jobb eredményeket érnek el fiatalabb társaiknál. Sőt miután napi néhány percen át rendszeresen végeztek bizonyos, az úgynevezett rövid távú memóriát fejlesztő gyakorlatokat, az idősek minden területen szinte azonosan teljesítettek a fiatalabb, mentális működésük virágkorát élő alanyokkal. Nos, talán ki kellene tolni valahogyan ezt a „virágkort”. A titok – akárcsak szinte az összes, az öregkorral „természetes módon” együtt járó hanyatlás esetében – az elme szokásaiban rejlik, nem pedig az idegrendszer „kapcsolási rajzában”.
Ameddig az ember mentálisan aktív marad, képes megőrizni fiatal-, illetve középkorában birtokolt intellektuális képességeit. Ugyan élete során továbbra is több milliárd idegsejtet veszít el (átlagosan évi tizennyolcmilliót), ám az úgynevezett dendritek, a kis ágacskákhoz hasonlító rostok rendszere pótolja ezt a veszteséget, egymáshoz kapcsolva az egyes idegsejteket. Az idegsejtek formájukat tekintve meglehetősen egyediek, ám rendszerint rendelkeznek egy hagymához hasonló központi résszel, amelyből vékony karok nyúlnak ki sugárirányban, egy poliphoz téve hasonlatossá a neuronokat. Ezek a nyúlványok, az axonok vékony rostocskák erezetében végződnek, amelyeket a korai anatómusok faszerű képződményeknek láttak – ezért adták nekik a görög ’fa’ jelentésű szó után a dendrit nevet. Számszerű eloszlásukat tekintve a sejtenkénti kevesebb, mint egy tucattól egészen a sejtenkénti ezres nagyságrendben előforduló dendritek egyfajta kapcsolódási pontként szolgálnak, lehetővé téve, hogy az idegsejtek jeleket küldhessenek szomszédaiknak.
Az idegsejtek új dendritek növesztésével a kommunikáció újabb és újabb csatornáit képesek megnyitni minden irányban, akár egy folyton új vonalakat „növesztő” kapcsolótábla. Nem tudjuk, valójában hogyan jön létre egy-egy gondolat az agysejtek között, és azt sem, hogy milyen kapcsolatban áll egymással az elképesztően nagyszámú kapcsolódási pont – a test főbb kapcsolódási pontjain (például a solar plexusnál) több millió dendrit csatlakozik egymáshoz, nem is említve a magában az agyban lévő több milliárd dendritet. A kísérletek azonban azt mutatják, hogy egész életünk során – azaz öregkorunkban is – folyamatosan növeszthetünk új és új dendriteket. A jelenlegi álláspont szerint ezek az újonnan növesztett dendritek könnyűszerrel biztosítják számunkra a változatlan agyműködéshez szükséges fizikai szerkezetet. Sőt az is meglehet, hogy a dendritek megsokszorozódása rejlik az időskori bölcsesség hátterében, abban a jelenségben, amikor az ember az élet egyre több részletét látja a maga teljességében, másként fogalmazva: több kapcsolódási pontot fedez fel – ahogy az idegsejtek is egyre több ponton kapcsolódnak egymáshoz a dendritek révén.
E példa jól jelzi, milyen alapvetően tévesek lehetnek az orvostudomány azon hiedelmei, amelyek az anyag hatalmát hirdetik az elme felett. Lehetséges, hogy igaz az állítás, miszerint a gondolatokat az idegsejtek hozzák létre, de könnyen előfordulhat az is, hogy pont fordítva működik a dolog. Az új dendritek esetében a gondolkodás, az emlékezés és a mentális aktivitás szokása teremti meg az új szövetet. És nem pusztán valamiféle elszigetelt jelenségről van szó. Érdekes módon amint az orvosok elfogadták az „új időskor” fogalmát, számos, a hanyatlás különböző megnyilvánulási formáival kapcsolatos álláspontunk is elkezdett megváltozni. Például amíg az ember edzi a testét, nem kezd elsorvadni az izomzata, és élete végéig megőrzi az erejét, jóllehet az állóképesség terén mutatkozhat bizonyos lassú hanyatlás. Akár hatvanöt évesen is készülhetünk a maratoni futásra, feltéve, hogy jó egészségi állapotban vagyunk, és értelmes, átgondolt módon edzünk. Hasonlóképpen, bár az ember szíve idős korban megváltozik, veszít rugalmasságából, és kevesebb vért pumpál ütésenként, ma már úgy gondoljuk, hogy a helyes étrend és életmód által elkerülhetőek a néhány évtizeddel korábban még teljesen normálisnak tartott szívbetegségek és az artériák megszilárdulása. A magas vérnyomás hatékonyabb kezelésének és a zsírban szegényebb étrendnek köszönhetően az elmúlt időben 40 százalékkal csökkent a korábban szintén az időskor természetes velejárójának tartott agyvérzések száma. Az „elkerülhetetlen” aggkori szenilitás tüneteinek nagy részéről szintén kiderült, hogy visszavezethetőek a vitaminhiányra, a nem kielégítő étrendre és a dehidratációra. E felfedezések eredményeképpen a tudósok alaposan átgondolták az idős korról alkotott nézeteiket. Ezenkívül arra a kevésbé nyilvánvaló eredményre is eljuthatunk, hogy életünk bármely fázisában „újragondolhatjuk” az egész testünket.
Az orvostudomány minden területén azt tapasztalhatjuk, hogy az egészséges test sokkal rugalmasabbnak és sokkal inkább alkalmazkodóképesnek mutatkozik, mint azt idáig gondoltuk. Míg az orvosi iskolák azt tanítják, hogy az A baktérium a B betegséget okozza, és ezt a C gyógyszerrel kezelhetjük, úgy tűnik, a természet úgy érzi, ez csak egy a számtalan lehetőség közül. A rák gyógyításának mentális megközelítési módja például egy évtizeddel ezelőtt még nevetség tárgya lett volna, ma azonban igenis úgy tűnik, az emberek képesek arra, hogy gondolataik által aktívan közreműködjenek a saját kezelésükben, sőt akár irányítsák a betegség lefolyását. Dr. O. Carl Simonton, a texasi egyetem radiológusa feljegyzett egy 1971-ben történt esetet, amely egy hatvanegy éves, a torokrák előrehaladott stádiumában lévő férfival történt meg: a beteg ekkor szinte már nyelni sem volt képes, és mindössze alig negyvennégy kilót nyomott. Nemcsak a kilátásai voltak rosszak (az orvosok csak 5 százalék esélyt adtak arra, hogy megéri a következő öt évet), de a beteg addigra már annyira legyengült, hogy valószínűtlennek tűnt, hogy jól fog reagálni a hasonló állapotban lévő
pácienseknél hagyományosan alkalmazott sugárkezelésre. Kétségbeesésében – és mivel kíváncsi volt, vajon hatékony lehet-e egy pszichológiai megközelítés – dr. Simonton azt javasolta a betegnek, próbálja meg vizualizáció segítségével fokozni a kemoterápia hatását. Megtanította a férfinak, hogyan képzelje maga elé a lehető legélénkebben a rákos daganatot, majd arra kérte, hogy a számára megfelelő képek segítségével vizualizálja, amint az immunrendszer fehérvérsejtjei támadást intéznek ellenük, és kisöprik a rákos sejteket a testéből, csakis az egészséges sejteket kímélve meg. A férfi elmondása szerint apró, fehér részecskék hóviharának vizualizálta az immunsejtjeit, és látta, hogyan lepik el a daganatot, akár a hó egy fekete sziklát, dr. Simonton pedig arra kérte őt, hogy naponta többször is végezze el ezt a gyakorlatot. A beteg beleegyezett, és a daganat hamarosan zsugorodni kezdett.
Néhány hét múlva már nyilvánvalóvá vált, hogy a tumor jelentős mértékben visszafejlődött, az alkalmazott kemoterápia pedig szinte semmiféle mellékhatással nem járt – és két hónap múlva a daganat teljesen eltűnt. Dr. Simontont természetesen módfelett meglepte és megdöbbentette az eset, bár fellelkesítette a tény, hogy ilyen hatékonynak bizonyult ez a pszichológiai megközelítés. Vajon hogyan tudta a gondolat ereje legyőzni a rákos sejteket?
A dolog mechanizmusa teljesen ismeretlen volt; sőt figyelembe véve, milyen pokolian összetett az e folyamatban nyilvánvalóan fontos szerepet játszó immun-, illetve idegrendszer, elképzelhető, hogy e mechanizmust soha nem ismerhetjük meg. Ami a pácienst illeti, ő nem lepődött meg különösebben. Később felvetette a doktornak, hogy a lábában lévő ízületi gyulladás miatt csak ritkábban tud eljárni horgászni, mint szeretne, de most, hogy a daganata elmúlt, miért is ne próbálkozna meg a vizualizációval az arthritis esetében is? Így is tett, és néhány héten belül az ízületi gyulladása is elmúlt – és az elkövetkező hat évben egyik probléma sem jelentkezett újra. Ez a mára már híressé vált eset a test-elme gyógyászat egyik fontos mérföldkövét jelentette – de sajnos ezzel még nem ér véget a történet. Dr. Simonton vizualizációs kezelése (amely később széles körű „test-elme programmá” fejlődött) nem bizonyult megbízható gyógymódnak a rákos megbetegedések esetében. Az egyik páciensem ugyan sikerrel alkalmazta emlőrákjának kezelésére, bár orvosi felügyelet nélkül, egyedül gyakorolta a technikát, a hosszú távú statisztikák alapján azonban vitatható, hogy az efféle kezelés hatására mutatkozó eredmények jobbak lennének a hagyományos gyógymódokénál. A hagyományos terápia jelenleg komoly előnyt élvez: ha például egy asszony még az emlőrák korai, nem áttétes stádiumában felfedezi a betegséget, a hagyományos kezelés mellett több mint 90 százalékosak a gyógyulási esélyei (gyógyulás alatt azt értve, hogy a kezelés után legalább három évig nem alakul ki nála újabb daganat). A spontán gyógyulás esélye ugyanakkor még a legnagyvonalúbb becslések szerint is jóval 0,1 százalék alatt van. Amíg a mentális vagy egyéb alternatív terápiák nem múlják felül hatékonyságukban a besugárzást és a kemoterápiát, nem válhatnak elsődleges megoldássá. És bár a betegek talán vágynak az efféle megközelítési módokra, a legtöbb orvos továbbra is fél azoktól, és bizalmatlan velük szemben.
Még ha dr. Simonton betegének esete egyedi volt is, ahhoz elegendőnek bizonyult, hogy megkérdőjelezze a test öngyógyítási képességéről alkotott elméleteinket, mivel itt a természetnek olyan módon sikerült legyőznie a halált, amelyet még soha, egyetlen orvos sem próbált ki. Ez az eset egyben azt a gyászos lehetőséget is felvetette, hogy az orvosok cselekedetei néha talán nem segítik a természet munkáját, hanem éppenséggel akadályozzák azt. Az elmúlt évtized során számos kíváncsi és vállalkozó szellemű orvos kísérletezett a különféle, test-elme gyógyászati újítások alkalmazásával, a biofeedbecktől és a hipnotizálástól kezdve egészen a vizualizációs technikákig és a viselkedésmódosításig. Az így elért eredmények azonban meglehetősen zavarosak, és nehezen értelmezhetőek. Michael Lerner pszichológus három évet töltött azzal, hogy mélyreható tanulmányt készítsen negyven, a rákos megbetegedéseket alternatív módszerekkel gyógyítani igyekvő klinikán elért eredményekről – e módszerek között szerepelt többek közt a gyógynövények alkalmazása, a makrobiotikus étrend, illetve a pozitív vizualizáció is. Tanulmányában kimutatta, hogy ezeket a „kiegészítő kezelést nyújtó” központokat általában az iskolázott és jómódú betegek keresik fel, és bár az itt dolgozó orvosok szintén roppant komolyan és jó szándékúan állnak a munkájukhoz, egyetlen általa meglátogatott helyen sem találta semmi nyomát annak, hogy akár csak egyetlen esetben is siker koronázta volna az erőfeszítéseiket.
A páciensekkel készített interjúi során kiderült, hogy a betegek meglehetősen nagy hányada (40 százalékuk) úgy ítélte meg, hogy legalább átmeneti javulás állt be az életminőségükben, és további 40 százalék számolt be arról, hogy valódi, néhány naptól akár több évig is eltartó javulást tapasztalt. A betegek körülbelül 10 százaléka a skála két végén helyezkedett el: az egyik csoport azt állította, hogy a kezelés semmiféle haszonnal nem járt rájuk nézve, a másik csoport úgy vélte, hogy részlegesen, vagy akár teljesen felgyógyult a betegségéből. Az efféle alternatív megközelítési módok legnagyobb eredménye általában véve abban rejlik, hogy kényelmesebbé teszik a páciensek életét, és enyhülést nyújtanak számukra, ám kiábrándító módon az így hozott enyhülés nem különbözik számottevően a hagyományos terápia által kínálttól. A problémát azonban nem csupán az eredmények következetlensége jelenti: a test-elme gyógyászatra negatívan hat, hogy az e területen tevékenykedő emberek képtelenek precíz módon bizonyítani az alapvető tételt, miszerint az elme képes mind pozitív, mind negatív módon befolyásolni a test egészségi állapotát. Tökéletesen nyilvánvalónak tűnik, hogy a beteg, illetve egészséges emberek teljesen eltérő lelki állapotban vannak, ám a lelki és fizikai állapot közötti kapcsolat továbbra sem kézzelfogható. A pennsylvaniai egyetem által 1985-ben az emlőrákkal kapcsolatban lefolytatott, kiterjedt kutatás egyetlen összefüggést sem mutatott ki a betegek mentális hozzáállása és a túlélési esélyeik között.
A tekintélyes New England Journal of Medicine-ben megjelent, a kutatást összefoglaló cikk pedig egyenesen csalásnak bélyegzi az elképzelést, miszerint az érzelmeink befolyással bírnának a rákos megbetegedésekre. „Abbéli hitünk, hogy a betegségekben közvetlen módon tükröződik a lelkiállapotunk, nem más, mint egyszerű néphiedelem”, jelenti ki a szerző. A lap szerkesztőségét ezután valósággal elárasztották a válaszlevelek, amelyek legtöbbjét különböző pszichológusok írták, hogy indulatosan kifejtsék, mennyire nem értenek egyet a cikkben levont következtetésekkel. Valóban ésszerűtlennek tűnik azt állítani, hogy mentális hozzáállásunk semmiféle szerepet nem játszik a betegségek kialakulásában és lefolyásában, vagy esetleg egyenesen babonának minősíteni ezt a nézetet. Minden gyakorló pszichiáter tudja, hogy a páciens gyógyulásra irányuló szándéka lényegi szerepet játszik a kezelésben. A legtöbb orvos, bármilyen szilárdan elkötelezte is magát a gyógyszeres kezelés mellett, képtelen egyetérteni azzal az állásponttal, hogy a páciens hozzáállása, hite és érzelmei semmiféle szerepet nem játszanak a gyógyulási folyamatban. Hippokratész már a nyugati orvostudomány hajnalán kijelentette, hogy „még a halálos betegek is meggyógyulhatnak, ha hisznek az orvos hozzáértésében”. Ezt az állítást számos modern kori felmérés is megerősítette, kimutatva, hogy azok az emberek, akik bíznak az orvosukban, és alávetik magukat az általa javasolt kezelésnek, nagyobb eséllyel épülnek fel, mint azok, akik bizalmatlanul, félelemmel eltelve és ellenségesen viszonyulnak az orvostudományhoz.
A cikk nyomán fellángoltak az indulatok, és a szakemberek különböző pártokra szakadtak, ám maga a kérdés csak egyre zavarosabbá vált. A nyolcvanas évek közepén három, az emlőrák túlélési arányával foglalkozó kutatás is napvilágot látott, és mindhárom teljesen eltérő eredményeket közölt. Az egyik felmérés szerint az erős pozitív hozzáállással rendelkező nők általában tovább éltek, mint a negatív szemléletű páciensek, függetlenül betegségük előrehaladottságától. Úgy tűnt, a pozitív attitűd segítségével a betegek még az előrehaladott, áttétes rákból is felépülhetnek, a negatív hozzáállású páciensek esetében azonban a viszonylag korai stádiumban felismert, apró daganatok is halált okozhatnak.
Egy másik tanulmány ugyanakkor arra az eredményre jutott, hogy a nyíltan kimutatott érzelmek – függetlenül attól, hogy pozitívak vagy negatívak – segíthetnek túlélni e halálos kórt. És ha az első megállapítás – azaz, hogy a pozitív hozzáállás jobb a negativitásnál – alátámasztani látszott a józan észt, ugyanez elmondható a másodikra is, hiszen ez végeredményben azt mondja ki, hogy jobb harcolni, mint feladni a küzdelmet. Napvilágot látott az úgynevezett „rákos személyiség” elmélete: az ilyen ember elfojtja az érzelmeit, és valamilyen módon rosszindulatú sejtekké alakítja át azokat. E személyiség ellentétét az erős élni akarással rendelkező emberek képezik, és e csoport tagjai szintén egyaránt lehetnek pozitív és negatív beállítottságúak is. A fenti megállapításokban mind fellelhetők bizonyos közös vonások; ez alól csak a New England Journal of Medicine-ben megjelent cikk, illetve az azt alátámasztó felmérések képeznek kivételt, mivel a felmérések semmiféle összefüggést nem mutattak ki az érzelmi minták és az emlőrákosok túlélési esélyei között. Bár egyre növekedett a test-elme gyógyászat elméletének népszerűsége, sőt mondhatni a Salk-vakcina felfedezése óta ez számított a legnagyobb örömmel fogadott újdonságnak, maga a fogalom továbbra is zavaros volt. Folytatódott a megszokott minta: a nagyközönséget először egy lelkesítő áttörésről értesítették, ezt pedig kiábrándító, főként csak szűk, orvosi körökben ismert klinikai eredmények követték.
Klasszikus példa e mintára a szívrohamot szenvedett betegek esete. E csoport tagjait – akiknek több mint háromnegyede középkorú férfi – két kategóriába osztották: az úgynevezett magas veszélyeztetettségű A, és az alacsony veszélyeztetettségű B kategóriába. Az A kategóriába tartoznak a keményen dolgozó, társaikkal kényszeresen versengő személyek, akik folyamatosan versenyt futnak az idővel, hogy betarthassák a határidőket, és testük tele van stresszhormonokkal; a B kategóriát pedig a nyugodt, türelmes, kiegyensúlyozott emberek alkotják. Az úgynevezett A típusú emberek „rohanásbetegségtől” szenvednek, így logikusnak tűnt, hogy szívük előbb-utóbb fellázad majd, és ez szívkoszorúér-problémákhoz vezet. A felmérések azonban azt mutatták, hogy mégsem olyan találó ez a széles körben elfogadott kategorizálás. Kiderült, hogy a legtöbb embernek egyaránt vannak az A, illetve a B csoportra jellemző tulajdonságai, és stressztűrő képességükben is hatalmas eltérések mutatkoznak; egyes személyek kifejezetten azt állították, hogy őket a feszültség élteti. Végül aztán egy 1988-ban lefolytatott vizsgálat kimutatta, hogy tényleges szívroham esetén az A csoportba tartozó személyek túlélési esélyei nagyobbak a B csoportba tartozókénál, mivel a siker iránti vágyuk ez esetben előnyükre szolgál. A test és az elme közti kapcsolat rejtelmeit nem lehetett egykönnyen megoldani. Ha feltennénk a kérdést, miért is hozható kapcsolatba a pozitív beállítottság a jó egészségi állapottal (márpedig ez látszólag egyike az élet leginkább nyilvánvaló tényeinek), a válasz elsősorban nyilván attól függene, mit is értünk „elme” alatt. Ez nem filozofikus, hanem nagyon is gyakorlati kérdés. Egy rákos beteg mentális állapotát például annak alapján ítéljük-e meg, ahogy a diagnózis napján érzi magát, vagy az azt megelőző, esetleg az azt követő napok hangulatát vegyük figyelembe? Az ötvenes években megjelent, az érzelmeket a rákos megbetegedésekkel először kapcsolatba hozó tanulmányok szerzője, Lawrence LeShan egészen a páciens gyermekkoráig ment vissza, hogy fellelje azt a gyászos élményt, amely megfertőzte a beteg lelkivilágát, és azt feltételezte, hogy ez a gócpont akár éveken át is ott lapulhat az ember tudatalattijában, mielőtt kiváltaná a kórt.
Orvosi gyakorlatom során egyszer találkoztam egy tüdőrákos beteggel, aki öt éven át élt minden probléma nélkül, miközben egy érme nagyságú daganat volt a tüdejében. Még csak nem is gyanította, hogy rákos lenne, és mivel már a hatvanas éveiben járt, a daganat csak lassan növekedett. Amikor azonban közöltem vele, hogy tüdőrákja van, rettenetesen felzaklatta a hír: egy hónapon belül elkezdett vért köhögni, és három hónap múlva már nem volt az élők sorában. Ha a lelkiállapota közrejátszott ebben a szerencsétlen sietségben, nyilvánvalóan roppant gyors változást eredményezett. Ez a beteg a daganattal képes volt ugyan együtt élni, a diagnózissal azonban nem. Még ennél is alapvetőbb a kérdés, vajon az orvos a páciens általános személyiségképére, tudatalattijára, magatartására, legmélyebb hiedelmeire vagy valami más, eddig még meg nem értett és a pszichológia által meg nem határozott dologra gondol-e, amikor az „elméről” beszél? Az is lehetséges, hogy az elme azon része, amely az egészségi állapotunkért felel, még csak nem is kifejezetten emberi. Az 1970-es években az ohiói egyetemen a szívbetegségekkel kapcsolatban lefolytatott tanulmány során a kísérlet alanyaiul szolgáló nyulakat meglehetősen mérgező, magas koleszterintartalmú ételekkel etették, hogy elzárják az artériáikat, és így modellezzék az efféle étrendnek az emberi artériákra gyakorolt hatását. Egy kivételével az összes vizsgált csoportnál hasonló eredmények mutatkoztak, ám e csoport tagjainál különös módon csupán az általános tünetek 40 százaléka volt tapasztalható. Semmiféle élettani jellemző nem indokolta, miért ilyen ellenállók ezek a nyulak az adott étrenddel szemben, mígnem aztán véletlenül kiderült, hogy az e csoport etetésével megbízott diák szerette becézgetni és simogatni az állatokat. Etetés előtt minden egyes nyulat a kezébe vett néhány percre, és elképesztő módon úgy tűnt, hogy önmagában ez a szeretetteli gesztus is elég volt ahhoz, hogy az állatok legyőzzék a mérgező anyagokat. A tudósok többször is megismételték a kísérletet, sőt „fordítva” is lefolytatták azt (azaz úgy, hogy csupán a nyulak egyetlen csoportja „nem kapott szeretetet”), és mindig hasonló eredményre jutottak. Az immunitásért felelős mechanizmust ezúttal sem ismerjük – elképesztő még csak belegondolni is, hogy a természet mintegy beépített a nyulak elméjébe egy olyan immunválaszt, amely az emberi érintés hatására lép működésbe.
Számos orvos szerint még az a lehetőség is fennáll, hogy orvosi értelemben véve az elme nem több puszta fikciónál. Amikor az elme betegségeiről beszélünk, valójában az agyban jelentkeznek különböző problémák. E szerint a logika szerint a mentális zavarok – a depresszió, a skizofrénia, az elmebetegség – valójában az agyban fellépő rendellenességek. E logikának nyilvánvalóan megvannak a maga hiányosságai: olyan ez, mintha magukat az autókat okolnánk az autóbalesetekért. Ám az orvostudomány számára az agy, ez a lemérhető, felboncolható szerv sokkal nagyobb biztonságérzetet nyújt, mint az elme, amelynek mibenlétét az önelemzés és analízis évszázadai során sem sikerült pontosan meghatározni. Az orvosokat meglehetősen boldoggá teszi a tudat, hogy nem kell egyben filozófusoknak is lenniük. A mai pszichotróp, elmebefolyásoló gyógyszerek sokkal nagyobb lehetőségeket kínálnak a mentális zavarok (például a depresszió, a mániás-depresszió vagy a hallucinációk) főbb tüneteinek kezelésére, mint bármely múltbéli gyógyászati eljárás. Valószínűleg a korunk orvosi forradalmaként számon tartott gyógyszeres pszichiátria válhat a test-elme gyógyászat legfőbb vetélytársává, bár e két irányzat tökéletesen ellentétes egymással. E kezelés hatékonyságát számos klinikai eredmény is alátámasztja, amelyek közül jó néhány azt jelzi, hogy az agyban fellépő kémiai zavarok közvetlen kapcsolatban állnak a különféle mentális zavarokkal.
Semmi sem tűnhet annyira kiterjedt és mindent magában foglaló elmezavarnak, mint egy krónikusan skizofrén személy kifejlett őrülete. Az ilyen betegek hallucinációktól és vízióktól szenvednek, eltorzul a gondolkodásuk, és gyakran teljes mentális és fizikai dezorientáció is fellép náluk. Ha például azt kérdezzük egy skizofrén személytől, milyen nap van ma, azzal akár zavart, idegrángásos rémületet is kiválthatunk belőle. Azonban a normális és a skizofrén elmeállapot közti különbséget egyetlen vegyületre, név szerint az agy által kiválasztott dopaminra vezethetjük vissza. A több mint két évtizede ismert dopaminkapcsolat bebizonyította, hogy a skizofrén személyek esetében túltermelés áll fent ebből a mind az érzelmeket, mind pedig az érzékelést befolyásoló vegyületből – azaz elképzelhető, hogy a hallucinációk tulajdonképpen a külvilág érzékeléséből származó, az agy kémiai kódolása által összezavarodott képek.
Ez a hipotézis tovább egyszerűsödött, amikor 1984-ben az iowai egyetem egyik pszichiátere, dr. Rafiq Waziri felülvizsgálta a skizofréniás személyek agyműködéséről rendelkezésünkre álló információkat, és tovább szűkítette a probléma okát egy még kisebb molekulára, az úgynevezett szerinre, erre a legtöbb fehérjetartalmú ételben megtalálható aminosavra. Bár a folyamat pontos menete továbbra sem ismert, úgy tűnik, mivel a skizofrén személyek agya nem képes megfelelő módon feldolgozni a szerint, túlzott mennyiségű dopamint termel, így próbálván pótolni a hiányt. Vajon elképzelhető lenne, hogy a legbizarrabb és legösszetettebb mentális zavarnak tartott, kifejlett skizofréniát egyszerűen a nem kielégítő anyagcsere váltja ki? A M.I.T. korábbi kutatásai azt mutatták, hogy az agyban lejátszódó kémiai folyamatok olyannyira változékonyak, hogy akár egyetlen egyszerű étel is megváltoztathatja őket. Elméletének alátámasztására dr. Waziri régóta skizofréniában szenvedő betegek egy csoportjának glicint írt elő táplálékkiegészítőként, mivel a feltételezések szerint ez a vegyi anyag szintén része a dopaminfolyamatnak. Dr. Waziri úgy érvelt, hogy a megnövekedett glicinbevitel semlegesíti majd a szerinnel kapcsolatos problémákat, és helyreállítja a páciensek dopaminszintjét. A tesztcsoport néhány tagja kifejezetten látványos módon reagált a kezelésre, és akkor sem lépett fel náluk semmiféle pszichotikus reakció, amikor leálltak az addig rendszeresen fogyasztott gyógyszerek szedésével. Évek óta ez volt az első olyan alkalom az életükben, amikor gondolkodásuk mentes volt mind a betegségük, mind pedig a bódító hatású gyógyszerek hatásától. A mentális betegségek étrendi változtatásokkal való kezelése sokkal szelídebb
módszer lenne a jelenleg alkalmazott terápiáknál. Ráadásul szívfájdító a lehetőség, hogy további kapcsolatokat fedezhetünk fel az étrend és a mentális zavarok között. Napvilágot látott például egy nagy sikerű könyv, amely részletesen felsorolta az úgynevezett „boldog”, illetve „szomorú ételeket”, arra az elméletre alapozva érvelését, hogy az ezen ételekben fellelhető aminosavak közvetlenül az agyba jutnak, és ott különféle pozitív vagy negatív érzelmi állapotokat kiváltó anyagokká alakulnak. A boldog ételek között szerepel a tej, a csirkehús, a banán, a leveles zöldségek, mivel ezek stimulálják a dopamin és még két másik, szintén „pozitív” vegyi anyag termelődését az agyban; a cukros és zsíros ételek viszont tipikusan „szomorúak”, mert az acetil-kolin nevű, „negatív” anyag termelődését segítik elő. A kritikusok erre – eléggé el nem ítélhető módon – azzal reagáltak, hogy az agy vegyi folyamatai korántsem ilyen egyszerűek, hisz vajon nevezhetjük-e egyértelműen pozitívnak a skizofrén személyek dopamintermelését? Ráadásul úgy tűnik, a szervezetbe bevitt aminosavak összetételének megváltoztatása nem gyakorol közvetlen hatást a megkívánt vegyi anyag termelésére, éppúgy, ahogy étrendünk koleszterintartalma sem befolyásolja közvetlen módon a vér koleszterinszintjét. Ha az ember egyszerűen az étkezési szokásainak megváltoztatásával egészségessé válhat, még zavarosabbá válnak a test-elme gyógyászat alapvető kérdései. Vajon bízhatunk-e abban, hogy elménk képes elmulasztani az ízületi gyulladást, miközben azt állítjuk, hogy a csokoládéevéstől depressziósak leszünk?
Ez egyfajta ellentmondásra vezetne, nevezetesen arra, hogy szervezetünkben az elme uralja az anyagot – kivéve olyankor, amikor az anyag uralja az elmét. A jelenlegi, nehezen értelmezhető felfedezések tükrében mindkét, ellentétes álláspont – azaz a testnek az elme által, illetve az elmének a test által történő gyógyítása – egyaránt elfogadhatónak tűnik a közvélemény számára. E zavaros kérdések egyikét sem sikerült még kielégítő módon tisztázni, és ennek köszönhetően az elme szubjektív világa továbbra is olyan csalóka erő maradt, amelynek gyógyító és „megbetegítő” képességei egyaránt kétségesek. Materialista előítéletei miatt számos orvos boldogan állítaná, hogy minden mentális és fizikai rejtélyre a különféle vegyi anyagok jelentik a megoldást. Jómagam nem értek egyet ezzel az állásponttal. Az agyat befolyásoló első vegyületeket, az endokrin hormonokat pontosan az én szakterületem, az endokrinológia kutatói fedezték fel. Nap mint nap találkozom olyan betegekkel, akikről elmondható, hogy az általuk mutatott tünetek visszavezethetők felborult hormonháztartásukra – látom a cukorbetegek eltorzult gondolkodásmódját, amelyért például az alacsony vércukorszint felelős; a menstruációs ciklus bizonyos szakaszaiban fellépő hangulatváltozásokat; vagy akár a bizonyos rákos megbetegedések első tüneteiként jelentkező depressziót (a hasnyálmirigydaganatok korai stádiumukban például sokszor még túl kicsik ahhoz, hogy diagnosztizálhassuk őket, ám kortizolt és egyéb „stresszhormonokat” juttatva a véráramba, már ekkor is levertté tehetik a pácienst). Ennek ellenére túlzottan sok tévedést vélek felfedezni abban az érvelésben, miszerint nem kell mást tennünk, mint elmélyítenünk a test kémiai folyamatairól alkotott tudásunkat. Testünkben túl sok (szó szerint több ezer) különféle vegyület található, ráadásul ezen anyagok zavarba ejtően összetett minták alapján termelődnek, és nagyon gyorsan, sokszor a másodperc törtrésze alatt képesek megváltozni. Vajon mi irányítja ezt a szakadatlan változást? A test és az elme kapcsolatából nem hagyhatjuk ki teljes egészében az elmét. Ha kijelentenénk, hogy a test pusztán e vegyületek által gyógyítja önmagát, az olyan lenne, mint ha azt állítanánk, hogy az autó pusztán a sebességváltó által kapcsol egyesből kettesbe, holott nyilvánvaló, hogy ehhez szükség van egy hozzáértő sofőrre is. Bár az orvostudomány évszázadokon keresztül igyekezett ragaszkodni ahhoz az elképzeléshez, hogy testünk egyfajta önirányító gépezetként működik, nyilván itt is szükség van valamiféle „sofőrre”, mivel ellenkező esetben pusztán összevissza áramló molekulák kusza halmaza lenne, nem pedig egy hihetetlenül rendezett és precíz gépezet, holott szemmel láthatóan erről van szó.
Egy korábbi, naivabb korszakban úgy hittük, ez a „sofőr” egy apró emberke, az úgynevezett homunculus, aki ott ücsörög a szívünkben, és végrehajtja a test működtetéséhez szükséges „sebességváltásokat”. A reneszánsz idején aztán lejárt e kis ember ideje, mivel az atomisták ekkor kezdtek először holttesteket boncolni, hogy megállapítsák, valójában mi lakozik a testünkben. A tudósok sem a lelket, sem a homunculust nem lelték fel az emberi szívben, és ezáltal hatalmas és szembeszökő szakadék keletkezett a test és az elme között. Azóta sokan próbálták az aggyal betölteni ezt az űrt, azt állítván, hogy ez hivatott irányítani az összes többi élettani funkciót, ám ez az érvelés egyértelműen téves, mivel az agy maga is csupán egy gépezet. Azaz továbbra is szükség van egy „sofőrre”. Én azt mondanám, ez a sofőr létezik is, ám jóval elvontabb akár a homunculusnál, akár az agynál – a sofőr mintegy be van építve a minket az életre, mozgásra és gondolkodásra ösztönző, intelligens erőbe.
Vajon bizonyítható-e ez a vélemény? A következő lépés során alaposabban megismerjük majd a test intelligenciáját, hogy kideríthessük, mi motiválja azt. A test-elme gyógyászat területén nincsenek merev, rögzült szabályok, és ezt kifejezetten szerencsés helyzetnek tekinthetjük. Az orvostudomány már évtizedek óta tisztában van azzal, hogy számos betegségnek léteznek úgynevezett pszichoszomatikus összetevői is, ám ha csakis e komponenssel próbálnánk foglalkozni, az olyan lenne, mintha a szelet igyekeznénk igába fogni. Valahol bennünk nyilvánvalóan létezik egy „gondolkodó”, az elme parancsaira reagáló „test”. A kérdés már csak az, hogy hol lehet, és miből állhat?
Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!
Deepak Chopra: Kvantumgyógyítás