A félelem és kétség eltávolítása I.: Tartsd féken a gondolataidat

A félelmek és kétségek eltávolítása valójában aktív önfejlesztés. Ez az a munka, amely mellett minden egyes nap elkötelezzük magunkat: a korlátozó hiedelmek eltávolítása, értékeink felismerése, a bennünk rejlő lehetőségek felszabadítása és a velünk született belső önbizalom újrafelfedezése. Ez az a belső munka, amivel sikeresen megvalósíthatjuk azt az életet, amiről álmodtunk. Ez az a munka, amit azért végzünk, hogy egy olyan életet élhessünk, amit nem szorítanak korlátok közé a bizonytalanságaink, hanem az univerzum erejének köszönhetően a lehető legjobb legyen. 

Megjegyzés: Biztos vannak olyanok, akiknek a félelmei és kétségei valamilyen traumában gyökereznek, vagy
túlságosan nyomasztónak találják azt, hogy egyedül kezdjenek el dolgozni rajta. Ha ez a helyzet, akkor egy
terapeutával, holisztikus gyógyítóval, pszichiáterrel, tanácsadóval vagy más mentális segítő szakemberrel
együtt végzett munka szükséges és hasznos befektetés lehet, ami a következő javaslatok mellett segíthet a
gyógyulásban, valamint a félelmek és kétségek eltávolításában.

1. Tartsd féken a gondolataidat

Nem csupán a tudatos gondolatainkból manifesztálunk, hanem az arra vonatkozó tudat alatti hiedelmeinkből is, hogy mit érdemlünk meg. Bár ez így igaz, nem szabad alábecsülnünk a gondolataink erejét, és azt a hatást, amit folyamatosan gyakorolnak a tudatalattinkra.

A TUDAT ALATTI ELME ENGEDELMESKEDIK A TUDATOS ELMÉNEK, TEHÁT BÁRMIT GONDOLUNK IS TUDATOSAN, A TUDATALATTINK AZT ÚGY FOGJA ÉRZÉKELNI, MINT IGAZSÁGOT.

Hogyan beszélsz magadról magadnak? A legtöbbünknek van egy hang a fejében, ami meglehetősen barátságtalanul beszél hozzánk. Azt mondja, hogy szeretetre nem méltók, ostobák, undorítók, unalmasak vagyunk, és minden más elbizonytalanító tulajdonságot, ami csak eszébe jut. Ez a hang a félelmeinket és kétségeinket fejezi ki. Az online előadásaimon többek között van egy olyan feladat, amikor arra kérem a hallgatókat, hogy mondjanak valami kedveset maguknak; például arra bátorítom őket, hogy fejben vagy hangosan ismételgessék a következőt: „Csodálatos vagyok, gyönyörű vagyok, az emberek az életemben szerencsések, hogy én vagyok nekik, tökéletes vagyok olyannak, amilyen vagyok, szeretem magam.” Utána megkérem őket, mondják el, milyen érzés volt. A legtöbben ilyenkor azt válaszolják, hogy bután és kényelmetlenül érezték magukat, miközben így beszéltek magukhoz, még ha senki nem hallotta is ezt rajtuk kívül. Ezután megkérem őket, hogy mondjanak valami olyasmit, hogy „értéktelen vagyok, kevés vagyok mindenhez”, és megkérdezem, hogy ez milyen érzés volt. Túl könnyű, felelik. Ezzel a rövid gyakorlattal azt akarom megmutatni, milyen természetesnek és egyszerűnek érezzük, hogy korlátozó módon beszéljünk magunkhoz, és mennyire természetellenesnek és kihívónak azt, hogy szeretettel és tisztelettel szóljunk magunkhoz. 

Nagyon is megértem az embereket; két évtizedet töltöttem azzal, hogy a tükörbe nézve olyan dolgokat mondogattam magamnak, hogy „Borzalmas, vesztes és szánalmas vagy, soha nem leszel elég”. Minden egyes napot azzal töltöttem, hogy szidtam magam, amiért egyszerűen csak én vagyok, és a belső hangom folyamatosan táplálta a pusztítóan alacsony önbecsülésemet. Hangot adtam a bizonytalanságomnak, és ezzel a hang egyre erősödött. Eljött azonban egy pont, amikor annyira kimerültem ebben, hogy nem volt erőm tovább szidalmazni magam. Talán néhányan, akik most ezt olvassák, pontosan így éreznek. Rájöttem, hogy ha továbbra is így beszélek magamhoz, soha nem leszek képes kihasználni a teljes erőmet, és megvalósítani azt az életet, amiről álmodok. Úgy döntöttem, hogy elkezdek kiállni magamért, és a saját szurkolóm leszek. Tettem ezt annak ellenére is, hogy kényelmetlennek éreztem. Kedves és szeretetteljes dolgokat mondtam magamnak, mert tudtam, hogy a tudatalattim hallja és igaznak hiszi, még akkor is, ha én nem. Mihelyst elkezdtem olyan gondolatokat választani, amelyek támogattak és megerősítettek, éreztem, hogy beindul valami változás az önbizalmamban. Ha éreztem, hogy valami negatív vagy korlátozó dolognak készülök hangot adni, leállítottam magam, és helyette valami olyasmit mondtam, hogy: „Nagyszerű munkát végzel. Bármit elérhetsz, amit akarsz. Erős vagy. Meg tudod csinálni. Minden rendben van.” Tudtam, hogy minden alkalommal, amikor ily módon használom a gondolataim erejét, a manifesztációs képességemet erősítem. Egy hónapon belül észrevettem, hogy kezdem természetesnek érezni, és két hónapon belül ez lett az első számú belső hangom. Tényleg kezdtem elhinni mindazt, amit mondtam, és tényleg komolyan gondoltam, amikor azt mondtam magamnak: „Megcsináltad!”, vagy „Büszke lehetsz magadra!” Úgy irányítottam a gondolataimat, hogy azok ne vegyék figyelembe a félelmeimet és kétségeimet. Arra buzdítok mindenkit, hogy legyen a saját szurkolója!

HA TUDJUK, HOGY A TUDATALATTINK VEZET EL A MANIFESZTÁLÁSHOZ, AKKOR A TUDATOS ELMÉNKET KELL HASZNÁLNUNK ARRA, HOGY BEFOLYÁSOLJUK A TUDAT ALATTI HIEDELMEINKET. MEGERŐSÍTŐ GONDOLATOKKAL KELL TÁPLÁLNUNK A TUDATALATTINKAT, HOGY NÖVELJÜK AZ ÖNÉRTÉKELÉSÜNKET ÉS AKTIVÁLJUK A MANIFESZTÁCIÓS ERŐNKET.

A gondolataink ugyanakkor másfajta módon is befolyásolják a valóságunkat. Ha visszaemlékszel, a bevezetőben elmagyaráztam, miszerint a gondolataink érzelmeket hoznak létre, és a különböző érzelmeknek különböző rezgési frekvenciájuk van. Ez azt jelenti, hogy ha uralni tudjuk a gondolatainkat, azzal megváltoztathatjuk az érzelmi állapotunkat, és ha megváltoztatjuk az érzelmi állapotunkat, azzal megváltoztathatjuk a rezgésünket. Ha pedig megváltoztatjuk a rezgésünket, megváltoztatjuk a valóságunkat. Tehát amikor tudatosan pozitív és erősítő gondolatokat választunk, amelyek magas rezgésű érzelmeket váltanak ki (például magabiztosság, lelkesedés, remény), akkor a vonzás törvényének köszönhetően bőséget vonzunk az életünkbe. Ha azonban hagyjuk, hogy a félelem és kétség negatív hang vagy belső kritika formájában folyamatosan kifejezésre juttassa magát, az csökkenti az önértékelésünket, alacsony rezgésű érzelmeket vált ki belőlünk (például félelem, szégyen, kétségbeesés vagy aggodalom), és blokkolja a manifesztálást. Egyszerre csak egy gondolatunk lehet. Emlékszem arra, amikor ezt először hallottam, és eltűnődtem, hogy miért nem gondoltam korábban még soha valamire, ami ennyire nyilvánvaló.

Ha egyszerre csak egy gondolatunk lehet, akkor bizonyára csak azt választhatjuk, hogy egy negatív gondolatot egy pozitívra cserélünk, igaz? A válasz igen. Az emberek azonban nem csupán a cselekedeteik, hanem a gondolkodásuk terén is a szokások rabjai. A National Science Foundation, ami egy független szövetségi szervezet az Egyesült Államokban, megállapította, hogy naponta átlagosan 60 ezer gondolatunk is lehet. Ezeknek körülbelül 80 százaléka negatív és több mint 90 százaléka ismétlődő jellegű. Ahhoz, hogy elkezdhessük visszafordítani az ismétlődő, negatív és korlátozó gondolkodásmódokat, el kell köteleznünk magunkat a következetes gyakorlás mellett, és a negatív gondolatokat megerősítő gondolatokkal helyettesítve kell folyamatosan táplálnunk az elméket. Végezzük ezt úgy, ahogyan egy új szokás bevezetése esetében tennénk. Minden alkalommal, amikor azon kapod magad, hogy a következőt gondolod: „Mi van akkor, ha nem működik?”, kérdezd inkább ezt magadtól: „Mi van, ha működik?” Ahelyett, hogy azt mondanád: „Nem vagyok elég jó”, mondd azt, hogy „Pontosan úgy vagyok tökéletes, ahogy vagyok”. A lehető legrosszabb kimenetel helyett képzeld a legjobbat. Ne feledd, a választás lehetősége a kezedben van, ezért válassz olyan gondolatot, ami előre visz, ne pedig olyat, ami visszatart.

NE HAGYD, HOGY A NEGATÍV GONDOLATOK SZABADON, RENDEZETLENÜL ÉS KEZELETLENÜL BOLYONGJANAK A FEJEDBEN. VEDD ÁT FELETTÜK AZ URALMAT, ÉS KEZDD EL ÚGY IRÁNYÍTANI A GONDOLATAIDAT, HOGY AZOK A SEGÍTSÉGEDRE LEGYENEK, NE PEDIG ELLENED DOLGOZZANAK.

A gondolatok lecserélése mellett a perspektívánk átformálásával is elősegíthetjük a félelmeink és kétségeink eltávolítását. Függetlenül attól, hogy mit tapasztalunk, mindig lehetőségünk van arra, hogy megválasszuk, milyen lencsén keresztül szemléljük a dolgokat. Azt a perspektívát, amit hajlamosak vagyunk választani, általában az általános hangulatunk, az elvárásaink, a múltbéli tapasztalataink, a hitrendszerünk és az önértékelésünk diktálja. Ez az oka annak, hogy két ember, akik ugyanazt a helyzetet élik át, egymástól teljesen különböző módon érzékelik azt. Előfordult már veled például, hogy egy barátoddal voltál egy étteremben, és távozás után az egyikőtök kijelentette, hogy ez egy tökéletes este volt, míg a másik úgy érezte, hogy az étteremben túl nagy volt a zaj, az étel teljesen átlagos volt, a személyzet pedig figyelmetlen? Vagy történt olyan, hogy olyankor olvastad el egy kollégád e-mailjét, amikor éppen rossz kedved volt, és a tartalmat, ami nagyon felbosszantott, személyes sértésnek vetted, csak hogy másnap újra elolvasd, és rádöbbenj, hogy teljesen félreértelmezted a hangnemet? A szemléletünket sok külső tényező befolyásolja, de mindig van lehetőségünk azt kiválasztani, ami leginkább az előnyünkre szolgál. Valójában a perspektívám átformálása az a technika, amit a leggyakrabban alkalmazok a nap folyamán felbukkanó félelmeim és kétségeim legyőzésére.

Akárhányszor azt érzem, hogy kezd bennem feltámadni az aggodalom vagy kétely valamivel kapcsolatban, olyankor megállok, és megnézem, hogy tudnék-e valami új perspektívát kínálni magamnak. A múlt héten például felhívtam a nővéremet, hogy elmondjam neki, mennyire csalódott és feldúlt vagyok, amiért egy általam írott cikk nem jelent meg. A belső kritikusom arról próbált meggyőzni, hogy ez azért van, mert a munkám nem elég jó, és a szerkesztő úgy döntött, nem akarja, hogy a továbbiakban írjak a kiadványuknak. Miután ezt hangosan is kimondtam, eszembe jutott, hogy hiszen választhatnék más nézőpontot is. Úgy döntöttem, arra fókuszálom a gondolataimat, mennyire büszke vagyok arra, hogy megírtam azt a cikket, és mennyire hálás vagyok azért, hogy egyáltalán felkértek erre a feladatra. Három lehetséges forgatókönyvvel álltam elő arra vonatkozóan, hogy miért nem jelent meg még a cikk, és egyiknek sem volt köze hozzám: a szerkesztő nem látta az e-mailt; voltak más cikkek, amiket hamarabb kellett megjelentetniük; úgy döntöttek, hogy abban a számban más témával foglalkoznak. Néhány perc alatt sikerült magam mögött hagynom a negatív perspektívát, és egy felszabadítóbb jellegűt magamévá tenni. A cikkem másnap reggel megjelent. Amikor azt látod, hogy egy helyzetet a félelem és kétség irányából értelmezel, kérdezd meg magadtól: „Mi az a másik nézőpont, amit választhatnék? Ebben az esetben hogyan tudnám átformálni a gondolkodásomat?” Ha például randevúzol valakivel, és másnap nem hallasz az illető felől, akkor választhatsz, hogy milyen szemszögből szemléled a helyzetet.

Ha hagyod, hogy a félelem és kétség diktáljon, akkor elkezdhetsz azon rágódni, hogy vajon mit csináltál vagy mondtál rosszul, és arra a következtetésre juthatsz, hogy ez egy újabb bizonyíték arra, hogy soha nem fogod megtalálni a számodra megfelelő személyt. Ez egyben azt is eredményezheti, hogy elzárkózol a jövőbeli ismerkedési lehetőségektől, mert attól félsz, hogy ismét elutasításban lesz részed. Ha azonban egy pozitívabb perspektívát választasz, akkor arra a következtetésre juthatsz, hogy a másik személy talán az élete egy olyan szakaszát éli meg, amikor igazából nem szeretne ismerkedni, hogy ti ketten egyszerűen nem illettek egymáshoz, és továbbra is izgatottan várod, hogy találkozz a lelki társaddal.
NE FELEDD: AZT MANIFESZTÁLJUK, AMIRŐL ÚGY HISSZÜK, HOGY MEGÉRDEMELJÜK.
Kezdd el tudatosítani magadban a gondolataidat, majd a félelem és kétség megnyilvánulásait cseréld le olyan gondolatokra és perspektívákra, amelyek növelik az önértékelésedet és önbizalmadat.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!

Roxie Nafousi: Manifesztáció