Omnec Onec: A vénusziak történelme és forradalma az elit ellen / Az elit átmenekülése a Földre

A Vénusz történelme színes és izgalmas, de minden bizonnyal ilyen minden bolygó története, beleértve a Földet is. Ennek a történetnek az igazi értéke valószínűleg abban a tényben rejlik, hogy olyan meglepően hasonlít a Ti történetetekre. Egykor nekünk is ugyanazok a problémáink voltak, amelyek a Földet is nyomasztják napjainkban. Háborúink voltak, romba dőlt városaink, utcai kriminalitás, erkölcsi romlás, kizsákmányolás és értelmetlenség polgáraink hétköznapjaiban. Az a mód, ahogyan a vénusziak ezeket a problémahegyeket és a reménytelenségnek és a kételynek ezt a periódusát leküzdötték, talán bátorítást fog adni nekünk itt a Földön az elkövetkezendő évekre és évtizedekre. A mi múltunk története azt is meg fogja magyarázni, hogy hogyan jutott a Vénusz abba az egyedüli helyzetbe, amit jelenleg foglal el fizikai világegyetemetekben, és hogy hogyan és miért születtem én ott.

A legutolsó aranykor a Vénuszon – mint minden aranykor – egy nagyon békés és kiegyensúlyozott időszak volt. Az emberekről mindent el lehetett mondani, csak azt nem, hogy primitívek vagy brutálisak lettek volna. Sok időt töltöttek kertekben, és a legtöbb szükségletüket a gazdag természeti környezetből fedezték. A trópusi klímában zöldség és gyümölcs bőségesen, fölöslegben termett.
Röviddel ennek az arany korszaknak a vége előtt bekövetkezett egy kritikus periódus, amikor ugyanis évek során át lecsökkent a bolygó vízgőz-burka és gyakran sújtotta száraz periódus és katasztrofális szárazság az egész bolygót. A Nap ez alatt az idő alatt különösen forrón sütött, amíg csak egy sűrű felhőtakaró ki nem alakult. Néhány régióban különös járványok tizedeltek, amiket a Nap titokzatos sugarainak tulajdonítottak.

Mindez vég nélküli félelmeket keltett az emberekben, amíg egy tömeghisztériában kitörve mindenütt, az egész bolygón elhagyták a falvakat és földalatti kolóniákat alapítottak. Majdnem egy évszázadig senki sem mert feltelepülni a felszínre, mert ez az égető Nap ellenséges sugarai alatt a biztos halált jelentette volna.

Ebben az időszakban a Vénusz technikailag már volt annyira fejlett, hogy a felszín alatti életet elviselhetőre tudta kialakítani. A települések leginkább egy felületet alkottak, és olyan alacsonyak voltak, hogy csak gyalog lehetett közlekedni. A felszín alatti folyókra csatolt kis vízerő hajtotta generátorok és egyszerű napenergia-átalakítók szolgáltatták az energiát. Azt takarékosan használták világításra és szellőztetésre, arra, hogy megtermeljék a táplálékot, konzerválásra és főzésre. Nem volt az embereknek sem televíziójuk, sem rádiójuk és semmilyen más elektromos készülékük, mert szűkösen voltak az energiával. A felszín alatti élet primitív volt, de elfogadható, az emberek örültek, hogy egyáltalán éltek.

És bár ez az állapot kevesebb, mint egy évszázadig tartott, mégis minden ember számára nagyon hosszú volt. Több generációt érintett. Sok család volt, amelyekben a szülők és a nagyszülők is már felszín alatt éltek és ott is születtek. A fiatalabb családok voltak azok, amelyek részt vettek aztán a felszínre való visszautazásban. A Naptól való félelem nem saját tapasztalatukból fakadt, hanem az idősebb generációkéból. És akkor úgy tűnt a fiatal embereknek, hogy csak az öregek babonája volt az, ami a vénusziakat leűzte a felszín alá.

Ám ekkor még egyetlen ember sem kérdőjelezte meg, hogy a Naptól való félelem buta és primitív dolog, ezért senki sem merészkedett először ki, hogy utánanézzen, hogy igaz-e az öregek állítása. És akkor megszületett valaki azzal a küldetéssel, hogy vezesse fel az embereket a felszínre. A neve Zadrian volt, és később nagyon ismertté vált. Ő szellemileg nagyon fejlett egyénnek kellett lennie, amiért olyan erősen kitartott azon hite mellett, hogy a felszín alatti élet bolondos és teljesen szükségtelen. Annak bebizonyítására, hogy nem vezet halálhoz, ha valaki kimerészkedik a napra, Zadrian sokkolta a családját és barátait azzal, hogy elhagyta kolóniáját, és olyan sokáig élt a felszínen, hogy már mindenki azt gondolta, hogy meghalt. Aztán egy szép napon mégis visszatért. Az emberek csodálatára Zadrian, a zendülő nagyon élénk volt és nyilvánvalóan a legjobb egészségnek örvendett. Szebb és sugárzóbb lett az arcszíne, és már nem volt olyan sápadt, mint korábban. Zadrian hozott magával olyan zöldséget is, ami közvetlenül a Nap alatt termett, hogy megmutassa, hogy mennyivel tartalmasabb a természetes táplálék.

Abban az időben nem volt kommunikáció az egyes települések között, ezért Zadrian bátrabb híveivel kezdett sokat utazni, hogy megmutassa a Vénusz embereinek, hogy milyen jó volt a Nap valójában. Ő sok tekintetben olyan volt, mint Krisztus. Mindenfajta romantikus történet, elbeszélés és monda keletkezett emlékére, miután az emberek visszatértek a felszínre, mert észrevették, hogy igaza volt.
Zadrian ebben a nagyszerű korban egyike volt a Vénusz első szellemi vezetőinek. Miután a vénusziakat visszavezette a felszínre, az emberek életében egy spirituális mester szerepét vette át. Sok minden abból a tudásból, amit a Teremtőről és az Univerzumról tanított, a kezdetét képezte a Legmagasabb Istenség Törvényeinek. Ez Zadrian saját személyes tudása volt, amit a szülei tanítottak neki, akik először ellenezték azt, hogy felmenjenek a felszínre, végül azonban csatlakoztak a tömeghez.

Zadrian azt is tanította az embereknek, hogy nem emberek által alkotott törvényekre van szükségük, hanem sokkal inkább a Teremtő törvényeire. Én tudok három elvről, amelyet Zadrian tanított. Az egyik azt követelte meg – a talajnak mindent vissza kell adni, amit elvettek tőle.
A másik azt tanította

 – minden egyént sokkal inkább léleknek kell tekinteni, mint testben működő személyiségnek.

A harmadik abban állt

– senkit se kárhoztassunk addig, amíg magunk át nem éltük az ő tapasztalatait.

Aztán korszak ciklusain át virágoztak a civilizációk a fizikai Vénuszon, majd elmúltak, tudományok fejlődtek ki, majd összeomlottak vagy elpusztultak a civilizációkkal együtt. Amikor megnőtt az igény a tudományos know-how ( technológiai módszertan ) alkalmazására, akkor természetesen szellemi törvényhez való kötődés is egyre gyengült, és az élet egyre negatívabb lett. Az emberek között megosztottságok és háborúk alakultak ki, olyan borzalmasak, amilyeneket a Föld még modern időkben sem látott. Az alsóbb társadalmi osztályok kizsákmányolása annyira felerősödött, hogy azoknak az embereknek nem volt más választása, mint hogy eltervezzenek egy egész bolygó méretű forradalmat.

A Vénusz népe egységes, fehér fajú volt, úgyhogy sosem voltak faji előítéletek, összetűzések és nemzeti konfliktusok. Ténylegesen nem voltak akkoriban nemzetek a Vénuszon. Minden nagyobb város egy régió központja volt. Háborúkat leginkább egyes városok vagy városszövetségek között vívtak. És bár évezredeken keresztül több kísérlet történt arra, hogy egy bolygói kormányzatot alakítsanak, azok egyike sem járt sikerrel. Legtöbbször ezek az állandó városállamok közötti konfliktusok hiúsították meg a bolygót átfogó kormányzati törekvéseket, mert azok elvetettek minden egységes kormányzati rendszerre vonatkozó kezdeményezést.

Azokat a vénusziakat sújtó háborúkat, az ottani emberek különböző törekvései váltották ki, és nyilván elsősorban a hatalomvágy volt szó, épp úgy, mint itt a Földön. Mivel nem voltak államok (országok), a háborúk sokkal korlátozottabbak voltak, mint a földiek. Egy város uralkodó csoportosulásai sosem voltak megelégedve azzal, hogy csak a saját városuk vagy régiójuk fölött uralkodjanak, és egyre másra sikerült nekik valamilyen összetűzést szítaniuk egy hadüzenet előjátékaként.
A Vénusz viszonylag gyorsan az energiafelhasználás és technológia nagyon fejlett formáit fejlesztette ki. Nem sokkal azután, hogy az emberek visszatértek a felszínre, felfedezték a mágneses és a napenergiát. Zadrian maga nagy szerepet játszott abban, hogy népét érdekelni kezdte a szomszédos bolygókkal felvehető kapcsolat, és rövid idő elteltével a vénusziak megvalósították az űrutazást. Az atomenergia és a nukleáris bombák kifejlesztése már következményei voltak ezen a bolygón végbement fejlődésnek. Kétségbeesésében néhány város alkalmazta is egymás ellen ezeket a fegyvereket, ami csodálatos országaik óriási területeinek pusztulásával járt.

Végül odajutottak, hogy Vénuszt a gazdag emberek egy kis csoportja kormányozta. Pontosan ugyanez a helyzet manapság a Földön is! E kis elit csoport számára az élet egy játék volt, az volt nyertes, aki a leghosszabb időn keresztül tudta ellenőrzése alatt tartani a legtöbb pénzt és a legtöbb embert. A sakkfigurák természetesen azok voltak, akik az óriási többséget alkotó alacsonyabb társadalmi osztályokhoz tartoztak.

Egy múltbeli vénuszi városba történő bepillantás jobb képet ad nekünk ezekről a szomorú időkről. Összességében a városok gyönyörűen fejlettek voltak, de az utcák, az épületek, a parkok és minden más egy sor különböző szinten volt elhelyezve. A szegény, képzetlen munkásság élt a legalacsonyabb szinten, amit a Föld legrosszabb mocsaraihoz lehetne hasonlítani, mert olyan sötét és barátságtalan volt. Csak ritkán tudott a napsugárzás lehatolni a legalsóbb szintekig. Az idők folyamán minden tekintetben elromlott az élet a szerencsétlen tömegek számára. Kis forradalmakat évek óta próbáltak kirobbantani, de egyik sem lett sikeres, mert az emberek szándékuktól függetlenül újra és újra tovább játszották azt a játékot, amit az uralkodó osztályok űztek velük.

Végül felismerték, hogy a munkásosztálynak a bolygó minden városára egy időben kiterjedő csendes forradalma jelentheti az egyetlen kiutat. Az embereknek végképp elegük lett sorsukból és azt hirdették, hogy nekik se lenne joguk mások fölött uralkodni, ha titkos tervük sikerülne. Tervük azonban sok év kemény munkájába és az ügyük sok áldozatába került. Hisz egy egész bolygót átfogó mozgalom nem fejlődhet ki egy éjszaka alatt. A munkásosztály buzgón kezdett olyan embereket beküldeni a kormányokba, akik támogatóan viszonyultak az ő ügyükhöz és akikben bízni lehetett. A reménység abban állt, hogy az általuk kiválasztott politikai vezetőket megválasztják a legmagasabb tisztségekbe, olyan egyéneket, akik lemondanak a hatalomról és szabadságra vezetik a népet. Nagyon sokáig tartott, míg ki tudtak állítani megfelelő jelölteket és támogatták őket különböző kampányokban a legmagasabb hivatalokig.

Végül eljött a nap, amíg már elegendő kulcsfontosságú személyt választottak meg, az a nap, amelyre mindenki türelmetlenül várt, és amelyet a vénuszi történelemben egyszerűen „A kezdet”-nek neveznek. Ezen a felejthetetlen napon a Vénusz legelismertebb vezetői megszüntették a kormányokat és a hadseregeket, miközben az emberek a városokban kiszórták összes pénzüket az utcára és bedobták azt a szemetes kukákba vagy örömmel elégették azt. Ezen az első dicsőséges napon az emberek mindenütt özönlöttek ki a városokból, csak a személyes dolgaikat vitték magukkal, élelmiszert és a vetőanyagot. Egyszer s mindenkorra elhagyták elzüllött városaikat, vagyonukat, házaikat, járműveiket és mindazt, ami a régi életmóddal szorosan összefüggött.

Szándékaik egyszerűek voltak – ugyanis az, hogy kiköltöznek vidékre, ahol mindenki saját magának dolgozik és gondoskodik magáról és családjáról. Ezeknek az embereknek az elszántsága, bátorsága és bizakodása, amellyel felcserélték házaik biztonságát egy bizonytalan új életre, figyelemre méltó volt. Azért természetesen sokan vonakodtak, hogy menjenek, mert ragaszkodtak napi szokásaikhoz. Egyidejűleg azonban világossá vált számukra, hogy aligha maradhattak az elnéptelenedett városokban.

A gazdagok és hatalmasok rossz helyzetben voltak. Ahelyett, hogy fenntartson valamilyen szociális struktúrát és fáradozzon a gazdagság és hatalom átcsoportosításán, az alsó társadalmi réteg komplett elfordult a régi életstílustól anélkül a szándék nélkül, hogy visszatérjen. Megalkotta saját új játékát, amit a hatalmasok nem tudtak játszani és nem is akartak. A vénuszi társadalom felső rétege egyik napról a másikra elveszített mindent.

Az egész vénuszi történelem folyamán egyetlen más nap sem változtatta meg olyan kompletten és drámaian a bolygó arculatát, mint ez. „A kezdet” arra az útra állította a Vénuszt, hogy egy asztrális civilizációvá váljék és a Ti fizikai világegyetemetek egyik fontos központjává. Addig a háborúk, a forradalmak és az államcsínyek csak elodázták a hatalmat. A hatalmat keresők egyik csoportja helyettesítette a másikat és változatlanul hagyta az általános életstílust és a politikai és gazdasági rendszert. De most minden megváltozott.

Most viszont maga az emberek tudata változott meg, majd fejlődött hosszú időn keresztül. Azzal, hogy a Vénusz népe hátat fordított az anyagi kényelemnek és a biztos, meghonosodott útnak, bebizonyította alapvető magatartásának és felfogásának átalakulását (transzformációját). Az anyagiak utáni sóvárgás és az azokhoz való kötődés lecsökkent.

A felsőbb osztályokat magukra hagyták. Beletörődő tömegek és kormányzati szervek nélkül kiestek az üzletből. Gyárak és szolgáltatások nélkül a hatalmasok olyan szegények lettek, mint mindenki más. Alkalmazottak és nagy piacok nélkül csődöt mondott a biznisz. Minden drasztikusan megváltozott, amikor a legtöbb ember egyszerűbb önfenntartásra állt át és magával vitte összegyűlt technológiai tudását és a termelőeszközöket.

A városok majdnem teljesen elhagyottak voltak. Ugyan néhány elvetemült megpróbált saját gyarmatokat alapítani, de ők túl kevesen voltak, és hamar újra feladták ezeket az un. kolóniákat.
A maradék felsőosztálybeliek, beleértve a legyőzött vezetőket is, tudták, mit kell tenniük : elhatározták, hogy elhagyják a bolygót.

A terv abban állt, hogy gyarmatosítanak egy alkalmasabb bolygót, és természetesen örültek, hogy a Föld egy olyan buja zöld hely volt, ami ráadásul még nem is volt túl messzire. Így a Föld lett a legközelebb eső jelölt arra, hogy felvegye az elutazó zsarnok vénusziakat. Az adott körülmények között nem törődtek azzal a szóbeszéddel, hogy a Föld egy kiegyensúlyozatlan bolygó lenne. Űrhajók hamarosan átszállították az első vénuszi arisztokratákat a Földre, olyan embereket, akik nem voltak képesek tovább élni az átalakított vénuszi társadalomban.

Hasonló viszonyok előbb vagy utóbb más bolygón élő embereket is arra késztettek, hogy szintén kivándoroljanak a Földre. Egyesek ebből a Naprendszerből jöttek, mások kívülről. Így a Földön ma élő emberek egy keveréket képeznek a Vénusz arisztokratikus hitehagyott hűtlen elpártoltjaiból és azon településeknek a békés lakóiból, amelyeket később hozott létre itt a Bolygók Testvérisége, mint az atlanti, a lemuriai, az azték, stb. civilizációt. De amikor ezek a békés és haladó népek felvirágoztak a Földön, megtámadták őket a régi arisztokratikus társadalmak, amelyek újra át akarták venni az uralkodást.

A vénuszi népre, amelyet egy jobb élet víziója vidékre vitt, nehéz időszak várt. Sok tekintetben hasonlított a helyzet azon úttörőkére, akik Amerikát népesítették be és annak az életstílusnak az eléréséhez, amit kerestek, nagy ínséget kellett, hogy számítása vegyenek. Az, amin ezek az emberek mentek keresztül, csak kevéssé különbözött egy olyan átlagos fejlődési ciklustól, ami más bolygókon is szokásos. Az inkább primitív kezdetekben az emberek nagyon egyszerűen éltek azon a vidéken, ahol megtermelték táplálékukat és kielégítették szükségleteiket. Aztán egyfajta specializálódott iparosodás ment végbe, ami összetettebbé és újra negatívabbá tette az életet. Amikor aztán végül továbbfejlesztették az új technológiát, az emberek vissza tudtak térni a vidékre, anélkül, hogy újra visszasüllyedtek volna a primitív életstílusba. A természetesebb technológia és a természetes életmód egy haladóbb, egyénibb műszaki kreativitáshoz vezetett, mint az a komplex, mesterséges technológia, ami jelenleg van a Földön.
Kapcsolódó (az összes cikk): Omnec Onec: A Vénuszról jöttem (linktár)
Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!