Holografikus világegyetem: mindannyian AVATÁROK vagyunk?

Kedvcsinálóként csak annyit, hogy interdiszciplináris – a tudományokon átívelő – téma a holografikus univerzum gondolata, amely egy mindent átható tudatosságot is magába foglaló, kivetített mezőként tekint a létezésre és benne a mi világunkra. Arra a világra, amelyet az érzékszerveink egészen másmilyennek mutatnak, mint a műszereink vagy a hitrendszereink. De kinek lehet igaza? Mindenkinek a maga szemszögéből? Talán.

Mindenesetre, az érzékszerveink által letapogatott és közölt világ nem a végső valóság, hanem a valóságnak csupán egy általunk önkényesen kitüntetett és megismert részletecskéje. A mélyebb, tehát a láthatatlan világban, ezek a részletek valószínűleg egy egységes világképpé, egy összefüggő energiamezővé és egy összekapcsolódó tudatmezővé állnak össze. Ezt hívhatjuk holografikus világegyetemnek, amely már egy ideje nem sci-fi, hanem tudományos elmélet! – Még egy megjegyzés. Nem elsősorban magáról az elméletről lesz szó, sokkal inkább annak a hátteréről.

 

George Knapp örömmel fogadta Jack Sarfatti fizikust egy beszélgetés erejéig, amely egy olyan élvonalbeli tudományos koncepcióról szólt, mint a „holografikus világegyetem”. A tudós kifejtette, hogy az elmélete azon alapszik, hogy a világegyetem egy, a jövőben létező tudatos számítógép által megalkotott óriási hologram.

 

„E teória szerint mi mindannyian avatárok vagyunk bizonyos értelemben” – közölte Sarfatti, utalván arra a rendkívül sikeres filmre, amely ezt a koncepciót vonultatja fel. Azt állítja, hogy bár ez a koncepció talán radikálisnak tűnhet, mégis komolyan megfontolás tárgyává teszi az akadémia.

 

„Nem csupán én magam, hanem a világ legnagyobb koponyáinak egy része is” tanulmányozza a „holografikus univerzum” elméletét – mondta Sarfatti kutató munkatársairól.

 

Sarfatti elméletének alapjául egy olyan fiatalkori életeseménye szolgált, melynek során állítólag egy telefonhívást kapott egy számítógéptől, amely azt állította magáról, hogy egy repülő csészealj fedélzetén található a jövőben. A tudós elmagyarázta, hogy ez a robothang azt mondta neki, hogy ő egyike annak a 400 „briliáns fiatal elmének”, akit ezen erők arra választottak ki, hogy tanítsák őket. Kétkedve tekintve a hívásra, Sarfatti úgy emlékezett vissza, hogy „rémült és lenyűgözött volt egyszerre”. Mihelyt elfogadta annak opcióját, hogy megkaphassa ezt az oktatást, a hang azt mondta neki, hogy a tűzlépcsőnél várakozzon egy közeledő ufóra, amely tíz perc múlva megérkezik. Sarfatti összeszedte a barátait, majd várták az űrhajót, de semmi sem jött. Érdekes módon, a hang azt közölte vele, hogy húsz év múlva majd találkozni fog a többi kiválasztott fiatal közül néhánnyal, és valóban, két évtizeddel később, Sarfattit meghívta a Stanford Kutatóintézet, ahol olyan vezéregyéniségekkel találkozott, mint Hal Puthoff, Edgar Mitchell és Russell Targ.

 

Életrajza:

Jack Sarfatti a Cornell-en szerezte az első diplomáját fizikából, majd később a Kaliforniai Egyetemen érdemelte ki a PhD-jét fizikából. A tudat és a természetfeletti világ kvantumokon túli fizikáján dolgozott, amióta 1976-ban átvette az Esalen Szemináriumok vezetését. A repülő csészealjak térhajtómű-fizikáját is kutatja, hogy újfajta kozmológiai megfigyeléseket tegyen az antigravitációs sötét energiával kapcsolatban.

 

A holografikus alapelv (az angol nyelvű wikipedia szerint)

 

A holografikus alapelv a kvantumgravitáció és a húrelmélet sajátossága, amely azt állítja, hogy a tér kiterjedését úgy is felfoghatjuk, mint egy határok közé szorított tartományt – inkább olyan határról lehet szó, mint a gravitációs horizont. Ezt elsőként Gerard ‘t Hooft javasolta, majd Leonard Susskind alkotott rá precíz húrelméleti magyarázatot, aki ‘t Hooft and Charles Thorn ötleteit ötvözte. Mint ahogy arra Raphael Bousso rámutatott, Thorn 1978-ban észrevette, hogy a húrelmélet mélyebb (rejtett) dimenziók leírását teszi lehetővé, amelyben a gravitáció éppen abból származik, amit jelenleg holografikus viselkedésnek nevezünk.

 

Kiterjedtebb és spekulatívabb értelemben, az elmélet azt állítja, hogy az egész univerzumra egy kétdimenziós információszerkezet a kozmikus látóhatárra „pingálva”, így az a háromdimenziós világ, amelyet mi érzékelünk nem más, mint a makroszkopikus léptékek és az alacsony energiák egyik valóságos leírása. A kozmikus holográfiát még nem dolgozták ki matematikailag pontosan, csupán részben, mivel a kozmikus horizont egy véges terület, amely az idő múlásával növekszik.