Bizalom az intuícióban

Legtöbbünket már kora gyermekkorunktól fogva arra tanítanak, hogy ne bízzuk magunkat megérzéseinkre, ne mondjuk ki az igazat, ne legyünk őszinték, ne ismerjük fel, hogy bennünk szeretetteljes és alkotó természet lakozik. Nagyon könnyen megtanuljuk, hogyan kell alkalmazkodnunk környezetünkhöz, betartanunk a szigorú viselkedési szabályokat, hogy belső ösztönzéseinkre nem hallgatva azt tegyük, amit elvárnak tőlünk. De ha fel is lázadunk ez ellen, saját csapdánkba esünk, mert éppen az ellenkezőjét tesszük annak, mint amit a tekintély megtagadásának hiszünk. Ritkán biztatnak arra, hogy önmagunkban higgyünk, a magunk jóérzéseire hallgassunk és legyünk őszinték, becsületesek. 

   

Ha következesen elfojtjuk intuitív képességünket és soha nem abban bízunk, hanem a tekintély elvárásainak igyekszünk megfelelni és azzal törődünk, hogy mások hogyan értékelnek bennünket, akkor saját erőnktől fosztjuk meg magunkat. Ennek következtében azt érzi az ember, hogy magára maradt, lelke kiürült, hogy áldozattá vált; az is lehet, hogy haragot, dühöt vált ki belőle, és ha ezeket az indulatokat elnyomja magában, az depresszióhoz vagy halálhoz vezet. Egyszerűen összeroskad érzéseinek súlyától, kétségbeesésbe hajszolja magát, végül a halálba. Tehetetlenségét esetleg azzal leplezi, hogy megpróbálja irányítani vagy manipulálni egész környezetét. De az is lehet, hogy fékezhetetlen dühkitörései lesznek amiatt, hogy indulatait tartósan magába fojtotta. Láthatjuk, hogy egyik megoldás sem vezet jóra. 

   

Az igazi megoldás csakis az lehet, ha átneveljük önmagunkat és abban az igazságban bízunk, azt követjük, amelyet megérzéseink közvetítenek. Meg kell tanulnunk, ezek alapján hogyan kell élnünk, még akkor is, ha a helyes megoldást kockázatosnak érezzük, vagy eleinte félünk tőle. Ez érthető, hiszen nincs gyakorlatunk benne, azt tettük egész életünkben, amit „kellett”, ami másoknak tetszett, amit elvártak tőlünk a szabályok, amit megkövetelt környezetünk. Életünk új irányba terelésével egyúttal azt is megkockáztatjuk, hogy mindazt, amit külső (látszólagos) biztonságunk fenntartására teremtettünk, elveszítjük. Ezzel szemben olyan új értékekhez juthatunk, mint belső harmónia, beteljesedés, valódi erő, alkotóképesség és igazi biztonságérzet annak tudatában, hogy minderre az univerzum erejével egyesülve tettünk szert. 

   

Nem szándékozom lebecsülni, még kevésbé figyelmen kívül hagyni a racionalitást, az ésszerű gondolkozást és azt javasolni, hogy egyik napról a másikra térjünk át az intuíciónk sugallta életvitelre, vagy hogy semmi mást ne vegyünk igazán figyelembe, mint megérzéseinket. A tudás igen hatékony eszköz, egyike azoknak, amelyek legjobban alátámasztják és kifejezésre juttatják intuitív bölcsességünket. De semmiképpen sem arra való, hogy elnyomjuk vele ezt a bölcsességet, ahogy sokan teszik. Amikor megérzések ébrednek bennünk, agyunk így válaszol: „Nem hiszem, hogy ez kivitelezhető, vagy jóra vezet”, „Másokat nem ismerek, akik így tennének”, vagy „Micsoda nyakatekert, bolondos ötlet ez?”. És ezzel semmibe is vesszük a belső vezérlést. 

   

  Amint az új világ felé haladunk, ideje tudásunkat arra ösztönöznünk, hogy megérzéseinket az újabb ismeretek és a tájékozódás pótolhatatlan forrásának tekintse. Edzenünk kell tudásunkat, hogy figyeljen a belső sugallatra és felhasználja azt. A tudás természetéből fakadóan fegyelmezett, éppen ennek köszönhetően kérhetjük és foghatjuk fel legbelső énünk tanácsait. 

   

De mit is jelent valójában, hogy bízzunk intuíciónkban? Hogyan érhetjük el ezt? Nos úgy, hogy minden helyzetben rá kell hangolódnunk legigazabb énünk, lelkiismeretünk legmélyebb igazságára, és percről percre azt kell követnünk. Előfordulhat, hogy a belső hang váratlanul homlokegyenest más tanácsot ad, ami nem illik bele előző terveinkbe. Azt követelheti tőlünk, hogy előérzeteinkre hallgassunk, amelyeket logikátlanoknak tartunk, ettől érzelmileg a megszokottnál is sebezhetőbbnek érezhetjük magunkat. Olyan gondolatokat kell kimondanunk, olyan érzéseket vagy véleményeket kell szavakba öntenünk, amelyek végeredményben távol állnak általános meggyőződésünktől, talán valami álmot vagy fantazmagóriát kell követnünk, esetleg pénzügyi kockázatot kell vállalnunk egy számunkra fontosnak tűnő ügyben. 

   

Kezdetben attól félhetünk, hogy intuíciónkra hallgatva valami olyasmit követünk el, ami sérthet másokat vagy felelőtlenség másokkal szemben. Például azért nem merünk lemondani egy randevút, mert egyszerűen kellemetlen érzés lemondani, pedig égető szükségünk lenne arra, hogy időt szakítsunk magunkra. Saját tapasztalatom szerint mégis jobb, ha tartósan figyelek a belső hangra és bízom is benne, az mindenkinek javára válik környezetemben, nemcsak nekem. 

   

Ha magunkat és másokat illetően egyaránt szakítunk a régi sémákkal, átmenetileg többekben kelthetünk bosszúságot, visszatetszést vagy zavart. Ez egyszerűen azért van, mivel környezetünkben mindenkit sürget az idő, hogy változzon meg. Ha igazán bízunk magunkban, észre fogjuk venni, hogy tetteink mások számára is csak a legjobbakat eredményezhetik. (Ha mégis lemondom a randevút, a barátom talán sokkal jobb időtöltést talál magának.) Ha a környezetünkben lévők nem akarnak megváltozni, lehet, hogy magunkra hagynak bennünket, legalábbis egy időre. Mindezzel azt akarom mondani, hagynunk kell, menjenek útjukra. Ha bensőséges kapcsolat fűzött bennünket valakihez, megvan rá az esélyünk, hogy azzal ismét közeli, bensőséges viszonyba kerüljünk. Persze mindenkinek a maga módján, a maga idejében kell fejlődnie. S ha valóban a saját utunkat járjuk, egyre több olyan ember vonzódik hozzánk, aki szeret minket és csatlakozni akar, hogy együtt haladjon velünk az új úton.