Tündérek és manók Magyarországon

A mesékben többféle tündérről olvashatunk: vannak közöttük harcosok és szelídek. Közös jellemzőjük, hogy nagyon érzékenyek. Peter Orban író szerint a gyerekek képesek kapcsolatba lépni más dimenziók lényeivel. A fiatal lélek még képes más világok határát átlépni, kommunikálni szellemekkel vagy manókkal, tündérekkel. Négy-öt éves kor körül ez a nyitottság általában megszűnik, hogy a fizikai világra összpontosíthassunk. De vannak olyan emberek, akiknél a felejtési folyamat későbbre tolódik, nem teljes, vagy akár el is maradhat.

 

„Gyermekkoromban, úgy tízévesen volt egy titokzatos barátnőm — meséli Anikó (29). — Közel laktunk a Városligeti-tóhoz, ezért az iskolából hazafelé gyakran tettem arra egy kis kerülőt.
Mielőtt hazaindultam, üldögéltem egy kicsit a tóparton, és szomorkodtam magányosan. Tavasz vége, nyár eleje lehetett, amikor egy lányka emelkedett ki a tóból. Hosszú, áttetsző zöld köpeny volt rajta, a ruhája rózsaszín. Nem féltem tőle, és nem is furcsálltam jelenlétét. Hang nélkül beszélgettünk. Később többször is találkoztunk: gyakran panaszkodtam neki, amikor kudarc ért az iskolában. Ilyenkor vigasztalt, bátorított. Mások nem látták. Úgy gondoltam, hogy ő a tó tündére. Aztán az egyik osztálytársammal jó barátnők lettünk, és innentől kezdve nem hívtam többé a tündért.”

 

Andersen, a híres dán meseíró egyszer tudomást szerzett egy írországi testvérpárról, akik tündérekkel találkozgatnak a lakóhelyükhöz közeli erdőben. Persze egyetlen felnőtt sem hitt nekik, kivéve őt. Az író felkereste a lányokat. Ő is látta a tündéreket, sőt, még le is fényképezte őket. Ám a lények nem örültek népszerűségüknek, inkább távolabbi vidékre költöztek. Az esetről film is készült, amit Egy igaz mese címmel nálunk is bemutattak. Egyesek szerint a „kapu”, amin át közlekednek, érintetlen természeti környezetben könnyebben átjárható. Ezért is olyan gyakoriak a tündérek, manók az erdős vidékek népeinek mondáiban. 

„Szegeden laktunk egy lakótelepen, ahol gyermekként bezárva éreztem magam — emlékezik Barbara (24). — Szerettem volna sokfelé barangolni, de az óvodán és a közeli bolton kívül ritkán mentünk messzebbre. Négyéves lehettem, amikor a felnőttek nyitva felejtették az ajtót. Összeszedtem a bátorságomat, és elindultam világgá. Sok gyaloglás után egy parkba értem, ami tele volt csodálatos kék virágokkal. Leültem egy padra, és azon morfondíroztam, hogy ha hazamegyek, biztos nem dicsérnek meg kalandozásomért. Közben arra lettem figyelmes, hogy a virágok között apró emberkék nyüzsögtek. Nem csodálkoztam rajta, hiszen a tévében sokszor láttam már hasonló figurákat. A manók hoztak nekem egy csokor árvácskát, és azt mondták, adjam oda anyukámnak, akkor nem fog bántani. Hazaindultam ugyanazon az úton, amelyiken jöttem. Kezemben a virágcsokrot szorongatva csodálatos módon hazataláltam. Az anyukám tényleg nem bántott, annyira megörült nekem, hogy sírva ölelt magához. De a nagymamámra nem hatott a csokor… A manókról szóló beszámolómat nem hitte el soha senki.”

 

Bár a koboldok és a manók első látásra hasonlóak, és varázserővel rendelkeznek, mégis különböznek egymástól. A koboldok ritkábban merészkednek az ember közelébe. Az erdőben szeretnek ijesztgetni, gonoszkodni, de a közhiedelem szerint, ha követjük a szivárványt, és a végében rájuk találunk, aranyat adnak. A manók viszont segítőkészek (az embereket néha legfeljebb megleckéztetik – ha úgy tartja kedvük).