A személyes „én” illúziója és a jelenlét igazsága
Az „én” a szokás hatalmánál fogva átadta a gyeplőt az egónak és az elmének, ezért úgy viselkedünk, mintha minden, ami vagyunk, csak ez a személyes (én)érzet lenne. De ez tévedés – viselkedhet úgy, mintha az lenne, vagy akár hihet is ebben az azonosulásban, ám alapvetően ez a kicsi én nem a végső valóságunk. Az „én” jelenlétet, szent jelenlétet jelent. Soha nem lehet az igazságtól eltérő. Csak álmodhatjuk annak másságát.
A kérdező azonosítása és a kettősség csapdája
Sokan kutatják, miként szilárdulhatnának meg ebben a békében és örömben. S bár ez a késztetés őszintének és hitelesnek tűnhet, de én mindig azt mondom, először találjunk rá magára a kérdezőre. Ne hagyjuk ki ezt a pontot! Maga a jelenlét már stabil. Ám valami még mindig hisz a kérdezőben, és azonosul is vele – azzal, aki azt kérdezi: „Hogyan tudok stabilizálódni a jelenlétben?” Már maga a nyelvezet is érzékelteti a kérdezőben jelen lévő elkülönültségérzetet.
Az elkülönültség illúziója
És hogy honnan ered ez a távolságérzet? A kondicionáltságból és a személyiség érzetével való azonosulásból. Ez a képzelt szétválasztottság önmagad és Isten, önmagad és az Igazság között a lehető legmérgezőbb hiedelem, amit az ember magáévá tehet, mivel ez minden mást is megmérgez. Ha elhiszed, hogy valami alapvetően nincs rendben veled, akkor folyton csak magadon próbálsz dolgozni majd, és mindig próbálod megjavítani magadban azt, amit „hibásnak” látsz.
A kettősségbe vetett hit elengedése
Arra akarok rámutatni, hogy maga a kettősségbe vetett hit is téves elgondolásból ered. Ám valami benned még mindig hűséges a régi, önmagában kételkedő személyazonossághoz: „Nem vagyok benne biztos, hogy értem, amit mond. Biztosan talányokban vagy zen koanokban beszél.” Ki fogunk égetni belőled minden ostobaságot, hogy az ilyen nyelvezet és az efféle gondolatok többé ne zaklathassanak.
Az Önvalóra ébredés nem misztikum
Nem arról van szó, hogy ha egyszer ráébredsz az Önvalóra, akkor valamiféle isteni hangon kezdesz el beszélni, amely azt harsogja: „Én vagyok a »vagyok«”. Ám igenis egy új illat árad majd a jelenlétedből, mert ismét hazaérkeztél és itt virágba borulsz. Ez az élet arra van, hogy visszanyerd a szabadságodat a téveszmék fogságából.
A jelenlét mindig tökéletes
Most felmerülhet benned a kérdés: „Megtörténhetne velem ez most, már ebben a pillanatban is?” Maga a jelenlét mindig tökéletes. Tehát te valójában azt kérdezed, hogy az, aki tökéletlen – ami önmagában is csak egy elképzelés –, az valahogy képes-e levetkőzni önmagát, és meglátni, hogy ami marad, az nem más, mint a természetes Önvalója. Amíg továbbra is azonosulsz azzal a „tökéletlen én”-nel, addig ez bizony időbe telik majd.
Az igazság időtlen, az elme csintalan
Ám az igazság nem telik időbe. A jelenlét időtlenül létezik; de mivel az elme csintalan, így az időtlen felfedezése némi időbe telhet számodra. A mítoszok eloszlatásához le kell bontanunk az elme által teremtett hitrendszereket. Valami reflexszerűen állandóan arra késztet, hogy visszaugorjunk a személlyel való azonosuláshoz. A valótlanságnak efféle leépítése időigényes.
Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ, INSTAGRAMUNKHOZ , TELEGRAMUNKHOZ, vagy X-HEZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!
Mooji
