Az emberi állapot: a gondolatban elveszettség állapota. A legtöbb ember az egész életét saját gondolatainak rácsa mögé zárva éli le. Soha nem lép túl a szűk elme teremtette éntudatán, amely a múlt által programozott és egyénre szabott. Pedig benned is – mint minden emberben – ott él a tudatosságnak egy olyan dimenziója, ami sokkal mélyebb, mint a gondolat. Ez lényed legmélyebb lényege. Nevezhetjük jelenlétnek, tudatnak, kondicionálatlan tudatosságnak. Az ősi tanítások szerint: ez a benned élő Krisztus, illetve ez Buddha-természeted. Ezen dimenzió előhívása megszabadít téged és a világot attól a szenvedéstől, amit magadnak és másoknak okozol, amikor csupán az elme alkotta „kicsi ént” ismered, és az irányítja életedet. A szeretet, az öröm, a kreatív kiteljesedés és a tartós lelki béke kizárólag a tudatosság kondicionálatlan dimenzióján keresztül jelenhet meg az életedben. Ha – legalább időnként – képes vagy csupán gondolatoknak látni az elméden keresztülhaladó gondolatokat; ha meg tudod figyelni saját mentális és érzelmi működésed reaktív mintáit, akkor azon tudatosságként, amelyben a gondolatok és az érzelmek történnek, már az említett dimenzió bukkan benned felszínre. Az az időtlen belső tér, amelyben életed tartalma kibontakozik. A gondolatáramlásnak hatalmas a sodrása, s így az könnyen magával ragadhat. Minden gondolat úgytesz, mintha rendkívül fontos lenne. Azt akarja, hogy teljesen magára vonja a figyelmedet. Íme egy új spirituális gyakorlat: ne vedd a gondolataidat túl komolyan!
Milyen könnyen is esnek bele az emberek fogalmaik csapdájába! Az emberi elme, arra vágyva, hogy tudjon, értsen és irányítson, összekeveri véleményét és nézőpontját az igazsággal. Azt mondja: íme, így van. A gondolatnál nagyobbnak kell lenned, hogy észrevedd: bárhogy is értelmezed „életedet” vagy bárki más életét, viselkedését, bárhogy is minősítesz egy helyzetet, az csupán nézőpont, a lehetséges perspektívák egyike. Nem több, mint egy csokor gondolat. A valóság azonban egységes egész, amibe minden dolog beleszövődik, ahol semmi sem létezik önmagában és egyedül. A gondolkodás részekre töri a valóságot. Fogalmi darabokra aprózza azt. A gondolkodó elme hasznos és hatásos szerszám, ám ha teljesen átveszi életed irányítását, és nem veszed észre, hogy az csupán csöppnyi aspektusa annak a tudatosságnak, aki valójában vagy, akkor az bizony rendkívül korlátozó valamivé válhat. A bölcsesség nem gondolati produktum. A mély tudás – ami a bölcsesség – azon egyszerű cselekedetkor jelenik meg, amikor valakinek vagy valaminek a teljes figyelmedet szenteled. A figyelem az ősintelligencia. Maga a tudatosság. Föloldja a fogalmi gondolkodás alkotta gátakat, ami megszüli a fölismerést: semmi sem létezik önmagában és egyedül. A tudatosság egyesítő terében összekapcsolja az észlelőt és az észleltet. Az elkülönülés gyógyszere: a figyelem. Valahányszor elmerülsz a kényszeres gondolkozásban, elkerülöd azt, ami van. Nem akarsz ott lenni, ahol vagy. Az itt és mostban. A dogmák – vallásiak, politikaiak, tudományosak abból a tévhitből erednek, hogy a gondolat magában foglalhatja a valóságot vagy az igazságot. A dogmák kollektív, fogalmi börtönök. Az a furcsa a dologban, hogy az emberek imádják a börtöncellájukat, mert az biztonságérzetet és az „én tudom” hamis eszméjét adja nekik. Az emberiséget semmi sem sújtotta jobban, mint a dogmái. Igaz ugyan, hogy minden dogma előbb-utóbb megdől, mert a valóság végül leleplezi hamisságát, ám – amíg ki nem derül alapvető illúzió természete – a helyét újabb dogmák veszik át.
