Színek a magyar népi hagyományban

A régi magyar népviseletet a hagyomány határozta meg. Az ősmagyarok ismerték a színek hatását, emiatt különböző dolgok jelölésére használták őket. A fehér a keleti égtáj színe volt, ami a legszentebb égtájnak számított, mivel ott kel fel a Nap. Akkoriban minden ágynemű és fehérnemű csak fehér lehetett. A fehér volt a gyász színe is. A pirosat a tűz színeként használták, ez a déli irányt és a nyarat jelölte. A kék szín az északi irányhoz tartozott, a télhez és a vízhez. A sárga a beérett termés színe, a nyugati égtáj és az ősz szimbóluma volt.

A színek hatása úgy is megnyilvánul, hogy a gyakran hordott színek megjelennek az aurában, átszínezve azt. Ilyen szempontból a fehér szín arra utal, hogy az illetőt egyediség jellemzi, individuális meglátások. Sok energiája van, képes adni másoknak. Negatív aspektusból túlzott önközpontúságot jelent. A fekete energiahiányt jelöl. Utalhat depresszióra való hajlamra, elkeseredettségre vagy kiúttalanságra is.

 

A piros színt rendszeresen viselő ember energikus, tüzes, ambiciózus, kifelé forduló, esetleg lobbanékony. A kék jó fantáziára és művészi hajlamra utal, emellett jó szervezőkészségre, logikára és intelligenciára, továbbá egészséges öntudatra és felelősségteljességre. A sárga optimizmust takar. Viselője szereti az embereket, könnyen és szívesen teremt kapcsolatot, ő a társaság lelke. A rózsaszín ruházat empátiát jelez, az illető gyengéd, szelíd, hajlamos az álmodozásra, viszont negatív aspektusból nézve könnyen manipulálható. A narancssárga színt a tevékeny, talpraesett emberek hordják gyakran. Jó szervezőkészség jellemzi őket és fontos nekik az elismerés. A barna színt kedvelők gyakorlatiasak, becsületesek, megbízhatóak, őszinték és szilárd jelleműek. Gyakran félreértik őket, mivel nehéz pontosan kifejezniük magukat.