Kedvünk szerint és kreatívan használjuk az isteni mátrixot

Micsoda váltás! Wheeler radikálisan eltérően értelmezi a világot, amelyben élünk, és azt állítja, hogy lehetetlen egyszerűen csak megfigyelni a körülöttünk létező világegyetemet. Kvantumfizikai kísérletek kimutatták, hogy akkor is, ha egyszerűen csak nézünk valamit, ami akár olyan kicsiny, mint egy elektron – azt figyeljük, hogy az idő törtrészéig mit fog tenni –, annak a valaminek megváltoznak a tulajdonságai. A kísérletek szerint a megfgyelés maga is teremtés, és ezt a teremtést a tudat hajtja végre. Ezek az eredmények Wheeler azon állítását támasztják alá, amely szerint többé már nem tekinthetjük magunkat egyszerű megfigyelőknek, akik semmiféle hatást nem gyakorolnak a megfigyelt világra.

 

Ahhoz, hogy egyszerű utazók helyett, akik az élet rövid időszakában áthaladnak a világegyetemen, úgy tekinthessünk magunkra, mint a teremtés résztvevőire, a kozmoszt és működését teljesen új módon kell

szemlélni. Egy ilyen radikális világszemlélet adta az alapot egy másik princetoni fizikus, Einstein munkatársa, David Bohm számára számos könyv és tanulmány megírásához. Az 1992-ben bekövetkezett halála előtt Bohm két úttörő jellegű elméletet is hátrahagyott számunkra, amelyek egymástól erősen eltérő – és bizonyos értelemben majdnem holisztikus – nézőpontból szemlélik a világegyetemet és a benne betöltött szerepünket. Az első a kvantumfizika értelmezése volt, amely megalapozta Bohm találkozását Einsteinnel, majd a közöttük később kialakult barátságot is. Ez az az elmélet, amely kinyitotta az ajtót afelé, amit Bohm úgy nevezett, hogy „a valóság mögöttes szintjeinek kreatív működése”. Más szóval ő úgy hitte, hogy a teremtésnek mélyebb és magasabb szintjei vannak,

amelyek magukba foglalják mindannak a mintáját, ami a világunkban történik. A valóságnak ezek a finomabb szintjei azok, ahonnan a mi fizikai világunk származik.  Bohm második elméletében a világegyetemet a természet egyetlen egységes rendszereként magyarázza, amelyben a kapcsolatok nem mindig nyilvánvalóak. A Kaliforniai Egyetem Lawrence Sugárzási Laboratóriumban (ma már Lawrence Livermore Nemzeti Laboratórium) végzett korai munkája során Bohmnek lehetősége volt az atomok kis részeit plazmának nevezett gáz halmazállapotban vizsgálni. Bohm megfigyelte, hogy a részecskék viselkedése ebben a plazma állapotban kevésbé egyéni jellegű, és sokkal inkább olyan, mintha egy nagyobb létező egész részeként kapcsolódnának egymáshoz. Ezek a kísérletek alapozták meg azt az úttörő munkát, amelyeknek köszönhetően Bohm talán a leginkább ismertté vált – az 1980-ban megjelent könyve, a Wholeness and the Implicate Order (Teljesség és belső rend). Ebben a paradigmaváltó írásában Bohm azt mondja, hogy ha az univerzumot a maga teljességében egy magasabb, kedvező pontról szemlélhetnénk, a tárgyak a mi világunkban úgy jelennének meg, mint egy

másik, nem látható világ tárgyainak kivetülései. Bohm mind a látható, mind a láthatatlan dolgokra úgy tekintett, mint egy nagyobb, egyetemesebb rendre. Azért, hogy különbséget lehessen tenni a kettő között, az egyiket „külsőnek”, a másikat „belsőnek” nevezte. Azok a dolgok, amelyeket látunk, meg tudunk érinteni és amelyek különbözőnek tűnnek – ilyenek a sziklák, óceánok, erdők, állatok és emberek – a teremtés külső rendjének példái. Bármilyen különbözőnek tűnnek is, Bohm szerint a mélyebb valóságban oly módon kapcsolódnak egymáshoz, amit mi egyszerűen nem láthatunk a teremtésben elfoglalt helyünkről. Ő a számunkra különbözőnek tűnő dolgokat egy nagyobb egész részeként szemlélte, amit belső rendnek nevezett.

 

A külső és belső közötti különbség megértését Bohm egy hömpölygő folyó analógiájával igyekezett segíteni. Az ugyanabban a mederben hömpölygő víz más-más érzékelését használta metaforaként, az elkülönülés illúzióját a következőképpen határozva meg: „Egy ilyen folyóban az ember a fodrok, hullámok, örvények, fröccsenések állandóan változó mintázatát látja, amelyeknek nyilvánvalóan nem rendelkeznek önálló létezéssel.” 

 

Annak ellenére, hogy a vízben támadó zavarok egymástól különbözőnek tűnnek számunkra, Bohm szerint közvetlenül össze kapcsolódnak, szorosan összefüggnek egymással. „Az ilyen absztrakt formák múló létezése csak egy viszonylagos függetlenséget sejtet” – jelentette ki. Más szóval ezek mind ugyanannak a víznek a részei.

 

Bohm ilyen példákkal illusztrálta véleményét, amely szerint a világegyetem és benne minden – beleértve minket is – esetleg egy nagy, kozmikus minta része, ahol minden részlet egyenlően oszlik el minden között. A természet ezen egységes szemléletét Bohm egyszerűen így fogalmazta meg: „Az érzékelés új formáját talán a legjobb, ha úgy nevezzük, hogy osztatlan egész állandó áramlásban.”

 

A 70-es években Bohm egy még érthetőbb metaforával állt elő annak leírására, hogy a világegyetem miként képzelhető el osztott, ugyanakkor egységes egészként. A teremtés összefüggő természetét szem előtt tartva egyre inkább meggyőződésévé vált, hogy a világegyetem úgy működik, mint egy hatalmas, kozmikus hologram. Egy hologramban a tárgy minden része tartalmazza a teljes egész tárgyat, csupán kisebb méretben. Bohm nézőpontja szerint az, amit mi a világunkként látunk, egy sokkal valóságosabb valaminek a kivetülése, ami a teremtés egy mélyebb szintjén megy végbe. Ez a mélyebb szint az eredeti – vagyis a belső rend. E nézőpont szerint az „ahogyan fent, úgy lent” és „ahogyan bent, úgy kint,” benne vannak a mintákban, teljes egészében benne foglaltatnak, és csak méretükben különböznek. Az emberi test elegáns egyszerűsége gyönyörű példaként szolgál a hologram megértéséhez, ez talán már ismerős lehet. A test bármelyik részéből származó DNS tartalmazza a teljes testünk genetikai kódját – a

DNS teljes mintázatát –, függetlenül attól, hogy honnan származik. Ha a hajunkat, körmünket vagy a vérünket vizsgáljuk, a genetikai minta, amelynek köszönhetően olyanok vagyunk, amilyenek, mindig ott van a kódban… és mindig ugyanaz. Ahogyan a világegyetem is állandóan változik a belső rendből a külsőre, a láthatatlanból láthatóvá való változás az, ami a teremtés dinamikus áramlását biztosítja. A teremtés természetének állandó változására utalt John Wheeler, amikor úgy jellemezte a világegyetemet, mint „résztvevő”, vagyis befejezetlen és folyamatosan reagál a tudatra. Érdekes, hogy a múltbéli tanítások szerint a világunk pontosan így működik. Az ókori indiai Védáktól, amelyek keletkezése a kutatók szerint i. e. 5000-re datálható, a 2000 éves holt-tengeri tekercsekig, az általános nézet szerint a világ valójában a tükörképe mindazon dolgoknak, amelyek egy magasabb tartományban vagy egy mélyebb valóságban történnek. A holt-tengeri tekercsek A szombati áldozatok dalaiként ismert egyik töredékének újabb fordítása szerint például így összegezhető a tartalom: „Ami a földön történik, nem más, mint halvány tükörképe egy nagyobb, egységes valóságnak.”

 

Mind a kvantumelméletből, mind az ősi szövegekből arra következtethetünk, hogy a láthatatlan tartományban létrehozzuk a látható világ kapcsolatainak, életpályáinak, sikereinek és bukásainak modelljét. Ebből a nézőpontból az isteni mátrix úgy működik, mint egy hatalmas, kozmikus képernyő, amelyen láthatjuk az érzelmeink és hiedelmeink (haragunk, gyűlöletünk és indulatunk, valamint szeretetünk, együttérzésünk és megértésünk) nem fizikai energiájának kivetülését az élet fizikai környezetére. Ahogyan egy mozivászon ítélkezés nélkül mutatja annak a valakinek vagy valaminek a képét, akit vagy amit lefilmeztek, úgy a mátrix is tárgyilagos, torzítatlan felszínnel szolgál belső élményeinkhez és meggyőződéseinkhez. Néha tudatosan, de gyakran nem, a minket körülvevő kapcsolatokon keresztül „megmutatjuk” mindenre vonatkozó legmélyebb hiedelmeinket az együttérzéstől az árulásig. Más szóval olyanok vagyunk, mint egy művész, aki egy rejtélyes kvantumvászon élő esszenciáján keresztül mutatja meg legmélyebb szenvedélyeit, félelmeit, álmait és vágyait. Azonban ellentétben egy hagyományos festővászonnal, amely egy adott időben csak egyetlen helyen lehet, a mi vásznunk ugyanaz az anyag, amelyből minden felépül – mindenütt és mindig jelen van. 

 

Fejtegessük egy kicsit tovább ezt a művész/vászon analógiát! A művészek a munkájuktól különállóak, és eszközöket használnak belső alkotásaik külső megjelenítésére. Az isteni mátrixban azonban nem létezik elkülönülés művészet és művész között: Mi vagyunk a vászon, ahogyan a rajta megjelenő kép is; mi vagyunk az eszköz, ahogyan az ezeket használó művész is. A saját alkotásunkból való alkotás gondolata az 50-es és 60-as években, a fekete-fehér tévén látható Walt Disney-rajzfilmek egyikét idézi fel. Először egy művész kezét látjuk, aki az ismert rajzfilmkarakter, Miki egér képét vázolja fel egy rajzasztalon. Menet közben az alak hirtelen elevenné és élethűvé válik. Aztán Miki egér elkezdi létrehozni a saját, más rajzfilmkaraktereket ábrázoló rajzait magából a vázlatból. Az eredeti művészre hirtelen már nincs szükség, és eltűnik a képről… szó szerint. Amikor a kéz már sehol sem látható, Miki egér és a barátai saját életet és személyiséget öltenek magukra, és miközben a házban mindenki alszik, az egész konyha élettel telik meg. A cukortartó táncol a sószóróval, és a teáscsésze felforgatja a vajtartó világát, és többé már semmiféle kapcsolatban nincsenek a művésszel. Bár ez túlzott leegyszerűsítése lehet annak, hogy hogyan működünk az isteni mátrixban, ugyanakkor segíthet megérteni saját magunknak, mint teremtményeinkből teremtő teremtőknek finom és absztrakt gondolatát.

 

Ahogyan a művészek addig finomítgatnak egy képet, amíg az pontosan olyan nem lesz, ahogyan az az elméjükben megszületett, sok tekintetben úgy tűnik, hogy mi ugyanezt tesszük az isteni mátrixon keresztül az élettapasztalatainkkal. Hiedelmeink, döntéseink, érzelmeink és imádságaink palettáján keresztül kapcsolatokban, tevékenységekben és  támogatott vagy elárult helyzetekben találjuk magunkat, amelyek különböző személyekkel játszódnak le, különböző helyeken. Ugyanakkor ezek az emberek és helyzetek gyakran kísértetiesen ismerősnek tűnnek. Egyénként és közösségként is naponta osztozunk lelki életünk alkotásain, amelyek nem mások, mint az egymásra rétegződött pillanatok soha véget nem érző körforgása. Micsoda gyönyörű, bizarr és nagy hatású elmélet! Ahogyan egy festő is újra és újra ugyanazt a vásznat használja, miközben egy gondolat tökéletes kifejezésére törekszik, saját magunkra is gondolhatunk úgy, mint az örök művészre, aki egy folyamatosan változó, végtelen alkotással van elfoglalva. A következtetés, miszerint egy saját teremtésű, formálható világban élünk, igencsak mély és sokak számára ijesztő gondolat. A képességünk, hogy kedvünk szerint és kreatívan használjuk az isteni mátrixot, hirtelen azt a lehetőséget adja a kezünkbe, hogy megváltoztassunk mindent azzal kapcsolatban, ahogyan a világegyetemben betöltött szerepünket szemléljük. Legalábbis azt sugallja, hogy az élet sokkal több véletlenszerű történések és időszakos egybeesések sorozatánál, amit igyekszünk a lehető legjobban kezelni.

 

A mindennel összekapcsoló kvantumesszenciával való összeköttetésünk arra emlékeztet, hogy mi magunk is teremtők, alkotók vagyunk. Így tehát mindenben kifejezhetjük legmélyebb vágyunkat a gyógyulásra, jólétre, örömre és békére a testünkön, életünkön és kapcsolatainkon keresztül. És mindezt tudatosan tehetjük az általunk választott módon és időben. Ahogyan a diákoknak is szükségük volt egy „gyengéd lökésre” a Bevezetés elején olvasható Christopher Logue-versben, ezek a lehetőségek is igényelnek némi finom, ugyanakkor határozott változtatást abban, ahogyan a világunkról és magunkról gondolkodunk. Ha ez megtörténik, titkos vágyaink, legmagasztosabb céljaink és legfenségesebb álmaink hirtelen elérhetővé válnak. Lehet, hogy mindez csodával határosnak tűnik, ezek a dolgok mind – és még sok minden más is – lehetségesek az isteni mátrix tartományában. A kulcs nem csupán a működés megértésében  rejlik; olyan nyelvezetre is szükség van, amelynek segítségével közölhetjük a vágyainkat, és amely érthető az ősi energiaháló számára.