Hogyan is szűri az agyad a körülötted lévő dolgokat?

A bolygó, amelyet otthonunknak hívunk, óránként nagyjából ezerhatszáz kilométeres ebességgel forog (ez az Egyenlítő körül igaz, a sarkok felé fokozatosan csökken.). A Nap körül szédítő, 108 ezer kilométeres sebességgel kering. Ehhez képest, hacsak nem nyomott be pár üveg sört, ebből a mozgásból az ember semmit nem érzékel. Ez csak egy szimpla példa arra, hogy mennyire torzan látjuk a valóságot. Kiderül, hogy szinte minden kész ténynek elkönyvelt koncepciónk és véleményünk igazából torz. Amikor megszületünk, az agyunkban kialakul egy minta arról, hogyan látjuk a világot, és aztán minden egyebet kiszűrünk. Más szóval, csak azokat a dolgokat „tapasztaljuk meg”, amelyek fedésben vannak roppant korlátolt érzékelési képességeinkkel.

Egy fülöp-szigeteki lány elmesélte nekem, hogy amikor megérkezett az Egyesült Államokba, csak hetekkel-hónapokkal később vette észre, hogy vannak vörös hajú emberek, pedig naponta találkozott ilyenekkel. A vörös hajszín ellentmondott annak, ahogyan ő megtanulta látni a világot. Hónapokon át szubjektíven kiiktatta a vörös hajszínt a tapasztalásából, és sötétbarnának látta, hiszen ez a megszokott hajszín az ő szülőföldjén.

„Az emberiségnek az öt érzékszervre alapozott világnézete nem mérvadó, és zömében nem is érvényes többé.”- SHAFICA KARAGULLA M.D., TÖRÖK SZÁRMAZÁSÚ PSZICHIÁTER

A tudósok megállapították, hogy az agy másodpercenként négyszáz milliárd bit információt rögzít. Csak hogy képben legyünk, mekkora döbbenetes információmennyiség is ez: hatszázezer átlagos könyvet töltene meg ennyi nullát leírni. Magunk között szólva, ez több mint egy szekérderéknyi valóságdarabka. Mit teszünk tehát? Elkezdjük megszűrni. Elkezdjük leszűkíteni. Ezt az információt átrakom ide, ezt pedig, lássuk csak – ez a darabka nagyon szépen passzol az ellenkező nemmel folytatott szappanoperámba. Amikor ezzel végeztünk, marad kétezer nyomorúságos bit információ. Tessék szépen meghajolni, mert ez is nagyon szép teljesítmény. Kétezer bit információ minden egyes szempillantásban, ez igen. Egy baj van csak. Amit így kiválasztunk, az a rendelkezésre álló információ egymilliomod százalékának a fele. Mondjuk minden pont, amit a tollammal a papírra pontozok, az egy bit információt ér. Lemértem, másodpercenként öt pontra vagyok hitelesítve. De mondjuk, te gyorsabban tudsz pöttyözni, az egyszerűség kedvéért legyen tíz pont másodpercenként. Egy pötty egy bit információ. Ha annyi pöttyöt szeretnél rajzolni, amennyi információt az agyad egy másodperc alatt átszűr, akkor három és fél percig kell iszonyú, sőt szuper gyorsan pontoznod a papírra. Ha viszont az összes lehetséges információt (négyszáz milliárd pontot) szeretnéd megjeleníteni, akkor kereken 821 évig kellene géppuskasebességgel pöttyöznöd!

Az agyunk folyamatosan szitálja a lehetőségeket, kiválasztva azokat az információforgácsokat, amelyeket „lát” és befogad. Merő lustaságból azokat a dolgokat vagyunk hajlandók észrevenni – tévedés ne essék, ez az egész választás kérdése –, amelyeket már ismerünk. Régen eldöntöttük, hogy mit akarunk látni. Nem a való világot látjuk, érezzük, ízleljük, tapintjuk és szagoljuk, hanem a világnak egy drasztikusan sűrített változatát, amit szó szerint az agyunk állít össze. A többi észrevétlenül elsuhan mellettünk.
John Maunsell, a Harvard Egyetem neurológus kutatója szavaival: „Az emberek elképzelik, hogy mit látnak, pedig az nincs is ott.”
Amikor az agyad eldönti, hogy milyen információt enged be, kapcsolatot teremt bizonyos idegsejtek között, összefonja az idegszálakat és idegpályákat hoz létre. Egy átlagos embernek százmilliárd idegsejtje van, mindegyik számtalan idegnyúlvánnyal, ezért mindenkinek az agyában különböző idegpályák épülnek ki. A te agyadban lévő idegpályák térképe annyira különbözik, mondjuk Johnny Depp agyától, mint Wisconsin állam térképe Rhode Islandétől.

Ha kész van az úthálózatod, akkor más államba nem utazol többé. Vegyük Kansas államot, ahol születtem, a hetvenes főút remek példa erre. Akár hiszitek, akár nem, Kansas – az Óz, a csodák csodája fekete-fehérben mutatja be – földrajzilag nagyon változatos. Van egy kis Grand Canyon az északnyugati csücskében, vagy ott van Castle Rock, egy hétemeletnyi mészkőformáció Quinter városa mellett. De mivel a legtöbb átutazó le sem tér a hetvenes útról, sokaknak fogalmuk sincs ezeknek a látványosságoknak a létezéséről. Szó szerint elkerülik az említett természeti szépségeket, és azzal a téves meggyőződéssel távoznak, hogy Kansas lapos és unalmas. Pedig a valóság egészen más. Mint ahogy a mérnökök is joggal helyezték a hetvenes út nyomvonalát a legsíkabb, legkiegyenlítettebb területre, úgy az ember is a legkevésbé bonyolult idegpályákat építi ki – a legkijártabb terepen. De innen nem fogjuk meglátni a valóságot. Még csak a közelébe sem férkőzhetünk. Fogalmunk sincs arról, hogy mi van körülöttünk – három és fél percet pöttyözünk 821 év helyett. Az agyunk útvonalait korán elkezdjük építeni. Amikor megszületünk, minden lehetőség nyitva áll előttünk. Vegyük például a nyelvet. Minden újszülöttben ott a képesség, hogy bármely nyelv valamennyi hangját ki tudja ejteni. Pörgetheti az r hangot, mint a spanyolok, köszörülheti a torkát, mint a németek. Ehhez képest az agyunk már egészen korán elkezdi lerakni az idegpályák nyomvonalát, annak megfelelően, hogy milyen hangok vesznek körül minket a hétköznapokban, kiszűrve az idegen nyelvek hangzóit.

Talán a már említett Barbara Walters kivételével mindenki képes végigmondani a „répa, retek, mogyoró” nyelvtörőt. A kínaiaknak viszont tényleg beletörik a nyelvük, jó esetben „lépa-letek” lesz belőle. Csak hogy ne vádoljanak sovinizmussal, elárulom, hogy szerénységem is próbálkozott a német nyelv szépségeivel és torokhangjaival, de rá kellett jönnöm, hogy az agyamban a német Autobahn idegpályáit végérvényesen és reménytelenül lezárták a forgalom elől. Talán a legjobb példa az agyunk teremtette virtuális valóságra a közönséges, hétköznapi álom. Csöngetnek. Ajtót nyitsz, és ott áll Morley Safer, a 60 Minutes híradó örökbecsű műsorvezetője, hogy kellemetlen, intim kérdéseket tegyen fel. Aztán megint csengetnek. De ez már az ébresztőórád, Morley és a híradós interjú pedig szétpukkan, mint egy szappanbuborék. Az idegpályáink újrajátsszák azt, ami már megtörtént. Mint egy hároméves kölyök, aki ragaszkodik ahhoz, hogy a Kis hableányt megnézhesse századjára is, mi is körmünk szakadtáig kitartunk torz illúzióink mellett. El a mocskos kezekkel az ábrándjaimtól! Még ha bele is szakadunk, akkor is a magunk teremtette szerencsétlenségben hiszünk.
Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!