A születési trauma lezáratlan ügye

Mikor megszületünk a harmadik dimenzió világában, fizikailag gyámoltalan lények vagyunk. Szinte nem tudjuk irányítani a fizikai mozdulatainkat. Miközben az anyaméhben tartózkodunk, az édesanyánk testéből érkezik hozzánk a levegő, utána pedig saját magunknak kell megtanulnunk lélegezni. Olyan helyre kerülünk, amit felnőtt emberi lények irányítanak olyan nyelven és olyan jellegű dolgokat csinálnak, amikről semmit nem tudunk. Nem tudjuk élelemmel ellátni magunkat, nem tudjuk megvédeni magunkat a fizikai világ veszélyeitől vagy melegen tartani magunkat ezen emberi lények segítsége nélkül. Mélységesen befejezetlenek vagyunk. Hiányt szenvedünk abban, ami szükséges a túlélésünkhöz. Bennünk minden a puszta túléléshez van igazítva. 

Az első döbbenet, amit a harmadik dimenziós világban való felbukkanásunkkor megélünk, hogy bár multidimenzionális, spirituális lények vagyunk, mégis annak a traumának és sokknak a hatása alatt találjuk magunkat, melyet a háromdimenziós, emberi világ okoz. És azonosítjuk magunkat azokkal a feltételekkel, melyekben benne vagyunk. Mert az a feltétel olyan, mint egy befejezetlen, alárendelt létezés, kezdjük úgy érezni, hogy mi is befejezetlenek vagyunk. Mivel ez a feltétel teljes figyelmet követel a puszta túlélésért, az elménk kezd hinni abban, hogy az egyetlen funkciója a túlélésben való segédkezés. A túlélés mindenekfelett. Az elme úgy gondolja, hogy az egyetlen gondja a túlélés, de ez nem elég, ugyanis kizárólag a saját túlélésével fog törődni. Ahogy fejlődik, úgy fejleszti ki az egót. Saját korlátozott ötleteivel azonosul és végül megtanulja megvédeni önmagát azzal, hogy elutasítja az egyéb ötleteket és véleményeket. Születéskor az elme érzékeny felvétele mindannak, ami történik velünk. Megőrzi annak a fájdalomnak a nyomait, amit akkor érzünk, mikor erre a világra érkezünk és magában hordozza az összes frusztrációt, ami akkor történt, miközben a túlélésnek volt alárendelve. Azonosítjuk magunkat az elménkben ezekkel a traumákkal. 

A születésünk feltételeit az aktuális gyakorlatok még rosszabbá teszik, ahogy a társadalmunk bevezet ebbe a világba. A felnőttek feladata az lenne, hogy megmutassák az újszülöttnek, hogy ez a világ biztonságos és izgalmas hely, melyben minden megvan ahhoz, hogy harmonikusan éljünk. De, ehelyett mit tesznek? Az élet legelső pillanatában nyugtalanságot és feszült magatartást tanúsítanak. Ahelyett, hogy engednék a kisbabának, hogy a születés előtti lélegzésből a tüdőn keresztül könnyen áttérhessen a direkt légzéshez, erőszakosan kényszerítik a hirtelen légzést a köldökzsinór elvágásával és egy nagy hátba veréssel, így az első lélegzetvétel a félelemben és a rettegésben való felordítással egyenlő. Ahelyett, hogy szerető gondoskodással üdvözölnék és engednék, hogy a számára megfelelő időben jöjjön világra a gyermek, türelmetlen orvosi szakemberekkel van körülvéve, akik érzéketlen fogókkal rángatják ki az anyaméhből, és ha nem jönne ki onnan az igényeiknek megfelelő gyorsasággal, császármetszést végeznek és alapjában véve kiszakítják az édesanya hasából. Ezek a kezdeti tapasztalatok mindünket megrémítenek. Az élmény intenzitása és részletei emberről emberre változnak, de mindannyian magunkban hordozzuk a félelem és az erőszak energikus nyomait, ahogy a világra jöttünk. Ez az elménk igazi alapjaiban nyugszik és mivel kétségtelenül mi hozzuk létre világunkat az elménk tartalmából, nem csoda, hogy a világ tele van tudatlansággal, rettegéssel és erőszakkal. 

A születés nyomasztó emlékének energiája nem olyasmi, amit születésünkkel egy időben fel tudnánk dolgozni. Ehhez megértés és intelligencia szükségeltetik, amit a harmadik dimenziós világ feltételei alatt nem tudunk teljesíteni, amíg megfontolt, emberi lények vagyunk. Ennek következményeként ez az energia beragad az idegszálainkban és az őket kísérő lezáratlan gondolatok bennünk maradnak, majd későbbi életünk során újra és újra előbukkannak. 

Ezek a visszhangok visszatérnek, mikor olyan körülmények adódnak, mely valamilyen módon emlékeztetnek azokra a körülményekre, melyekben formát öltöttek. A szülészorvos hangja, a kórház szaga, a hideg, érzéketlen, nyugtalan orvosi kezek érintése – még azok a dolgok is, amiket a szülésnél jelen lévő orvosok vagy más emberek mondtak –, mind bezárva marad meg bennünk. És mikor a hozzájuk hasonló szagok, hangok vagy szavak megjelennek életünk későbbi szakaszában, a születésünk traumás energiái újra felébrednek és tönkreteszik érzelmi életünket. Amíg tudat alatt azonosulunk ezekkel az elfojtott érzelmekkel, és amíg a születési trauma testünkbe zárva marad, azt a tényt fogjuk tapasztalni, hogy teljes mértékben a tudatlan elménk hatása alatt állunk. 
Közzétette: www.fenyorveny.hu
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!