Minden orvos tudja, hogy valójában maga a természet gyógyítja meg a betegségeket – ezt az állítást először Hippokratész vetette papírra 2000 évvel...

Minden orvos tudja, hogy valójában maga a természet gyógyítja meg a betegségeket – ezt az állítást először Hippokratész vetette papírra kétezer évvel ezelőtt. Akkor vajon mi különbség van a természet megszokott gyógyításai és a szokatlan, „csodálatos” gyógyulások között? 

Elképzelhető, hogy csupán egy roppant kicsiny, és talán csak a mi fejünkben létező különbségről van szó. Ha krumpli hámozás közben megcsúszik a késünk, és elvágjuk az ujjunkat, a sebmagától begyógyul, és nyilvánvalóan nem tartjuk majd csodának a dolgot, mivel a gyógyulási folyamatot – a seb bezáródását elősegítő véralvadást, a varasodást és a bőr, illetve a véredények megújulását – teljes egészében normálisnak érezzük. Ám tudatában kell lennünk annak, hogy ez az érzés nem jelenti azt, hogy tudnánk, mi is ez a gyógyulás, vagy hogyan játszódik le maga a folyamat. Kijózanító belegondolni, hogy az orvosi könyvekben foglalt tudás mekkora részét szenteltük a halálnak, ahelyett hogy az élettel foglalkoznánk. Az orvostudomány tudásának nagy részére boncolások, szövetek mikroszkóp alatt történő vizsgálata, valamint a vér, a vizelet, illetve a test egyéb elszigetelt melléktermékeinek vizsgálata révén tett szert. Igaz ugyan, hogy a betegeket még „élő állapotukban” vizsgálják meg, és testük számos elszigetelt funkciójával kapcsolatban végeznek különféle teszteket, ám az így megszerzett tudás roppant kezdetlegesnek tűnik a halálnak szentelt, végtelenül kifinomult könyvek halmai mellett. 

Ahogy azt Wordsworth egy emlékezetesen velős sora mondja: „Gyilkolunk, hogy boncolhassunk.” Ennél igazabb módon talán soha senki nem fogalmazta még meg, milyen behatároltak is az orvosi kutatások. A laboratóriumokban először a testet összetartó intelligencia finom hálóját adják halálra. Amikor egy vérsejt a sérülés helyszínére siet, hogy ott vérrögöt formáljon, nem véletlenszerűen választja meg az útirányát. Valójában legalább olyan jól tudja, hová kell mennie, és mit kell tennie, ha odaért, akár egy orvos – sőt jobban, mivel teljesen spontán módon, és mindenféle találgatás nélkül cselekszik. 

Ezt az intelligenciát még akkor sem lelhetjük fel, ha tudását egyre kisebb és kisebb egységekre bontjuk le, valamiféle apró hormonban vagy üzenetközvetítő enzimben keresve a titkot, mivel soha nem találunk semmiféle „intelligencia” névre hallgató fehérje fonatot – az azonban nem kétséges, hogy intelligens tevékenységgel állunk szemben. Ezen intelligencia egy része a gyógyításnak szenteli magát, és úgy tűnik, roppant hatékony erővel van dolgunk. Nem csupán a ráknak, de minden halálos betegségnek vannak rejtélyes túlélői. Bár nem tudok arról, hogy bárki spontán módon felgyógyult volna az AIDS-ből, a betegséget hosszú távon – azaz öt évnél tovább – túlélő emberek immunrendszere valahogy képes megvédeni magát egy hagyományos körülmények között abszolút megsemmisítő kór ellen. A kutatók hajlamosak az efféle különleges szervezeteket a természet biokémiai szeszélyeinek tekinteni. A molekulabiológusok azt remélik, hogy az ilyen emberek vérmintáit vizsgálva, és az immunsejtekben található, minden szokatlan alkotóelemet elkülönítve, felfedezhetik azt az ismeretlen összetevőt, amelynek az immunitásukat köszönhetik. Ha sikerül teljesíteniük ezt a hihetetlenül unalmas és – az immunrendszer végtelen összetettségét tekintve – roppant nehéz feladatot, akkor a kutatásra szánt évek és dollár milliók után talán megszülethet egy új, azemberiség egészének nagy hasznára váló gyógyszer. 

Valójában azonban inkább arra lenne szükség, hogy mindannyian képesek legyünk előállítani ezt a csodaszert, hasonlóan ahhoz, ahogyan azt az első túlélő tette, és ezt a képességet nem lehet szintetikus úton előállítani. De miért is mondom ezt? Vajon nem épp olyan jó, ha megvásárolhatjuk ezt a gyógyszert, mint ha mi magunk állítjuk elő a szervezetünkben? Hosszú távon nem. 

A testünk által előállított, eredeti vegyi anyagokkal összehasonlítva az ember által készített gyógyszerek úgynevezett aktív komponensei roppant kevés hozzáértést tartalmaznak. E gyógyszereket sokkal inkább nevezhetnénk tehetetlen, tudatlan összetevőknek. E jelenség okát a sejtek szintjén kell keresnünk. A sejtek külső membránján, a sejtfalon számos úgynevezett receptor található. Maga a sejtfal sima, ám ezek a receptorok úgymond „ragadósak”: összetett, nyitott végű molekulaláncokból állnak, és e láncok csak arra várnak, hogy kapcsolatot létesíthessenek valamely, a környezetükbe kerülő molekulával. Másként fogalmazva, a receptorok olyanok, mint a kulcslyukak, amelyekbe csak bizonyos, roppant sajátságos kulcsok illenek. Egy gyógyszer – legyen szó akár a morfinról, a váliumról vagy szinte bármi másról – csak akkor fejtheti ki hatását, ha a sejtfalon elhelyezkedő kiválasztott receptorhoz illő, sehova máshova nem passzoló kulcsként funkcionál. A hormonok, az enzimek és az egyéb, a testünk által előállított biokémiai anyagok pontosan tudják, melyik receptorhoz kell illeszkedniük. Gyakorlatilag úgy tűnik, maguk a molekulák képesek választani az egyes receptorok között – ha az ember elektronmikroszkóp segítségével nyomon követi, hogyan tartanak nyílegyenesen arra a helyre, ahol szükség van rájuk, kifejezetten nyugtalanító látványban lesz része. Testünk ráadásul képes arra, hogy egyidejűleg akár többszáz különböző vegyületet szabadítson fel, és az egészre való tekintettel összehangolja a működésüket. 

Ha az ember például hirtelen meghallja egy „felspécizett” autó utógyújtásának robbanását az utcán, és felpattan a székéből, egy összetett belső eseménynek köszönheti ezt az azonnali reakciót. E reakciót a mellékveséből felszabaduló adrenalinlöket váltja ki. Az adrenalin bejut a véráramba, és reakcióra készteti a szívet, amely gyorsabban kezdi pumpálni a vért; a véredényeket, amelyek összehúzódnak, és így megemelkedik a vérnyomás; a hasnyálmirigyet, amely inzulint választ ki, hogy több glükózt dolgozhassunk fel; és a gyomrot, illetve a beleket, amelyek leállnak az emésztéssel, hogy több energia jusson az egyéb feladatok végrehajtására. Ezeket a hihetetlen iramban végbemenő, a test egészében jelentős hatásokkal járó tevékenységeket az agy koordinálja, az agyalapi mirigy segítségével irányítvaa fent leírt hormonjeleket, hogy a neuronokon keresztül áramló egyéb kémiai jeleket már ne is említsük, amelyek által egy hasonló helyzetben a látásunkat fókuszáljuk, hegyezni kezdjük a fülünket, megfeszítjük a hátizmainkat, és éberen körbeforgatjuk a fejüket. Ahhoz, hogy e reakciók lejátszódjanak, majd elcsendesüljenek (mivel a test, azember által készített gyógyszerekkel ellentétben tudja, hogyan fordítsa vissza e folyamatokat éppoly ügyesen, ahogy beindította őket), mindenütt a már említett „kulcs és zár” mechanizmusra van szükség. Az egész megtévesztően egyszerűnek tűnik, ám ha megpróbáljuk ezt az eseményt egy gyógyszer segítségével lemásolni, az így kapott eredmények korántsem lesznek ilyen precízek, rendezettek és gyönyörűen összehangoltak. Az ilyen eredmények valójában kifejezetten kaotikusak. 

Ha egymástól függetlenül adrenalint, inzulint vagy glükózt juttatunk a véráramba, az olyan, mintha durván „pofon vágnánk” a testet. E vegyi anyagok az agy mindenféle koordinációja nélkül, azonnal eljutnak az összes receptorhoz. Ahelyett, hogy „beszélgetést kezdeményeznének” a testtel, makacs követelésekkel rontanak rá. Bár az adrenalin kémiai összetétele nem függ attól, hogy honnan származik a vegyület, az intelligencia lényegi összetevőjének jelenléte nélkül agyógyszer hatása csupán az eredeti anyag hatásának megcsúfolása. Az alábbi példa jól szemlélteti, milyen összetett eredményekkel jár egy látszólag egyszerűnek tűnő gyógyszer beadása. 

A hipertóniás betegeknek általában azt tanácsolják orvosaik, hogy vizelethajtók segítségével csökkentsék magasvérnyomásukat, azaz szedjenek olyan gyógyszereket, amelyek elvonják a vizet a sejtekből, és a vizelés által kiürítik azt a szervezetből. A vesék is pontosan ezt teszik, mialatt érzékenyen figyelik vérünk kémiai összetételét, hogy pontosan fenntartsák a víz, a salakanyagok és a létfontosságú ásványi sók, más néven elektrolitek egyensúlyát. A vízhajtók azonban csakis egy dolgot tartanak szem előtt: ahogy keresztül száguldanak a testünkön, csak azt hajtogatják megszállottan: „Vizet! Vizet!”, elvonván azt minden egyes útjukba kerülő sejttől. Ennek eredményeképpen csökken a véredényekben található folyadék nyomása, és bár az orvos pontosan ezt akarta, ezzel egy időben testünk folyadékszintje is megváltozik. Az agy így esetleg arra kényszerül, hogy lemondjon vízkészlete egyrészéről (holott ezt normál körülmények közt csak végszükség esetén teszi meg), a páciens pedig szédülni kezd, és kábává válik. A legtöbb esetben nem jelentkeznek ennél súlyosabb következmények, de néha – különösen az idősebb betegeknél – a dolog egyéb agyfunkciókra is kihatással lehet: ha a beteg netán akár csak kis mennyiségű alkoholt is fogyaszt, olyan zavarttá válhat, hogy megfeledkezik arról, hogy elegendő mennyiségű vizet és táplálékot vegyen magához, ez pedig súlyos kiszáradással járó, elégtelen táplálkozáshoz vezethet. Bizonyos endokrinológusok véleménye szerint az Egyesült Államokban az idősemberek halálozási okainak listáját az alkohol vagy nyugtatók fogyasztása mellett szedett vízhajtók által kiváltott dehidratáció vezeti. Ezen enyhe vagy súlyos következményeket nevezik általában a vízhajtók nemkívánt „mellékhatásainak”, ez az elnevezés azonban korántsem pontos. E jelenségek ugyanis egyszerűen a vízhajtók hatásai – a jó és rossz hatások szükségszerűen együtt járnak egymással. A vízhajtók általában úgy működnek, hogy rácsatlakoznak a nátrium atomokra, ezáltal a test megszabadul a felesleges sómennyiségtől, és így lecsökken a szövetekben lévő víz mennyisége, mivel a víztestünkben éppúgy a sóhoz kötődik, akár a tengerben. A vízhajtók nem tehetnek arról, ha túl sok só ürül ki a szervezetből, miközben vízre továbbra is szükség lenne. Mivel a kálium atomszerkezete közel áll a nátriuméhoz, a vízhajtók következtében nátriumhiány is felléphet, ez pedig gyengeséget, kimerültséget és lábremegést vált ki. (A kevésbé ártalmas hatásokat általában az egyéb nyomelemek, például a cink vagy a magnézium kiürülése okozza.) A káliumhiány e közismert jelei mellett további szövődmények is jelentkezhetnek: a szívverés erősítésére is széles körben használt vízhajtók még mérgezőbbé válhatnak, ha a szervezet káliumhiányban szenved. A káliumhiányt manapság ironikus módon a magas vérnyomás egyik kiváltó okának tartják, azaz könnyen meglehet, hogy pontosan a hipertónia kezelésére felírt vízhajtók váltják ki. 

Ami az egészségügyi kutatásokat illeti, az a kiábrándító valóság, hogy már régóta tudjuk, a valaha kigondolt legjobb gyógyszertár maga az élő szervezet. Testünk előállít vízhajtókat, fájdalomcsillapítókat, nyugtatókat, altatókat, antibiotikumokat, sőt mindent, amit csak a gyógyszeripar gyártani képes, csak sokkal, de sokkal jobb minőségben. Ezen vegyületeket a test mindig megfelelő mennyiségben és megfelelő időben adagolja, mellékhatásaik elhanyagolhatók, vagy egyáltalán nincsenek, és a használati utasítás a beépített intelligencia részeként benne foglaltatik magában a „gyógyszerben”.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!


Deepak Chopra: Kvantumgyógyítás
Share To:

Post A Comment: