Emlékszem az első alkalomra, amikor ennek a kapcsolatnak a hírét megosztottam az amerikai őslakos barátommal a kanyonból. Véletlenül összetalálkoztunk a helyi piacon, és én szenvedélyesen elkezdtem neki mesélni a nemrég megjelent cikkben olvasott információkat erről a frissen felfedezett „új” energiamezőről, amelynek korábban még a létezéséről sem tudtak.
– Ez az energiamező – magyaráztam lelkesen – mindent összekapcsol. Összeköt minket a világgal, egymással és még a világegyetemmel is. Ez pontosan az, mint amiről a múltkor beszélgettünk.
A barátom, ahogyan azt tőle már megszoktam, egy hosszú percig hallgatott, majd nagy levegőt vett, és olyan nyíltan válaszolt, ahogy azt már az ő esetében többször is megtapasztaltam. Őszinte volt és közvetlen.
– Szóval – kezdte – rájöttél, hogy minden kapcsolatban áll mindennel. Az én népem már ezt mondja nagyon régen. Jó, hogy a te tudományod is rájött!
Ha egy intelligens energiamező tényleg ilyen nagy szerepet játszik a világegyetem működésében, akkor eddig miért nem tudtunk róla? Nemrég hagytuk magunk mögött a 20. századot, egy olyan időszakot, amely a történészek szerint a történelem legjelentősebb periódusa volt. Egyetlen generáción belül rájöttünk, hogyan szabadítsuk fel az atom erejét, hogyan tároljuk egy háztömbnyi méretű könyvtár anyagát egyetlen számítógépchipen, valamint megtanultuk értelmezni és megváltoztatni az élet DNS-ét. Hogyan voltunk képesek elérni ezeket a tudományos csodákat, ugyanakkor elsiklani az egyetlen és legfontosabb felfedezés fölött, amely hozzáférést biztosít magához a teremtés képességéhez? Szerintem a válasz mindenki számára meglepő lesz.
Volt egy időszak a nem is olyan távoli múltunkban, amikor a tudósok oly módon próbálták megoldani annak a rejtélyét, hogy tényleg egy intelligens energiamező kapcsol-e össze mindent, hogy egyszer és mindenkorra ennek a mezőnek a létezését igyekeztek bizonyítani. Annak ellenére, hogy az elgondolás maga jó volt, több mint 100 évvel később még mindig próbáljuk kiheverni ennek a híres elvégzett kísérletnek a részleteit. A kísérletnek köszönhetően a 20. század nagy részében ha a tudósok csak megemlítették az egységes energiamezőt, ami az amúgy üres térben mindent összekapcsol, kinevették őket az tantermekben és az egyetemi előadókban. Néhány kivételtől eltekintve az elméletet említeni sem lehetett a komoly tudományos konferenciákon. Ez azonban nem volt mindig így.
Annak ellenére, hogy továbbra is rejtély, hogy pontosan mi tartja össze a világegyetemet, számtalan kísérlet történt az elnevezésére, abban a reményben, hogy ez segíti létezésének elismerését. Például a buddhista szútrákban Indra, a hatalmas istenség birodalmát úgy írják le, mint azt a helyet, ahonnan a teljes világegyetemet összekapcsoló háló származik. „Indra, a hatalmas isten messzi lakóhelyén van egy csodálatos háló, melyet valami fortélyos alkotó úgy akasztott fel, hogy végtelen távolságra nyúlik ki minden irányba. A hopi teremtéstörténet szerint jelenlegi világunk körforgása nagyon régen kezdődött, amikor Pókanyó felemelkedett ennek a világnak az ürességébe. Első dolga volt megszőni azt a hálót, amely mindent összekapcsol, és ezzel megalkotta azt a helyet, ahol a gyermekei élni fogják az életüket.
Az ókori görögök óta azok, akik hisznek a mindent összekapcsoló egyetemes energiamezőben, ezt egyszerűen éternek nevezik. A görög mitológiában az éterre úgy gondoltak, mint magának a térnek az esszenciájára, és „az istenek által belélegzett levegőként” határozták meg. Püthagorasz és Arisztotelész is a teremtés ötödik elemének nevezték az ismerős négy elem: a tűz, levegő, víz és föld mellett.
Később az alkimisták a világunk megnevezésére használták a görögök szavait – amely fogalom egészen a modern tudomány születéséig fennmaradt. A legtöbb mai tudós hagyományos szemléletének ellentmond, hogy a történelem legnagyobb elméi közül néhányan nem csupán hittek az éter létezésében, hanem azt egy lépéssel tovább is gondolták. Kijelentették, miszerint az éter szükséges ahhoz, hogy a fizika törvényei megfelelően működjenek. Az 1600-as évek során Sir Isaac Newton, a modern tudomány „atyja”, az éter szót használta egy, az egész világegyetemet átható láthatatlan anyag megnevezésére, amely szerinte felelős mind a gravitációért, mind a test érzékelőképességéért. Newton úgy gondolt rá, mint egy élő lélekre, bár tudta, hogy a létezésének bizonyításához szükséges felszerelések az ő idejében még nem állnak rendelkezésre. Majd csak a 19. században történt meg, hogy James Clerk Maxwell, az az ember, aki előállt az elektromágnesesség elméletével, végre tudományos meghatározással jellemezte az összekötő étert. Úgy írta le, mint „a látható testnél egy sokkal finomabb anyag, amely feltehetően a tér üresnek tűnő részeit tölti ki”.
Az elismert tudósok egy része egészen a 20. század elejéig az ókori terminológiát használta az üres teret betöltő esszencia megnevezésére. Úgy gondoltak az éterre, mint egy valós anyagra, amelynek konzisztenciája valahol a fizikai anyag és a tiszta energia között van. Azzal érveltek a létezése mellett, hogy a fényhullámok egyik pontról a másikra az amúgy üresnek tűnő térben az éteren keresztül tudnak
mozogni.
„Nagy tisztelettel tekintek az éterre, ami az energiával és rezgéssel rendelkező elektromágneses mező létezési helye lehet, és ami bizonyos fokú szubsztancialitással is rendelkezik, bármennyire is eltér az a közönséges anyagtól” – jelentette ki Hendrik Lorentz Nobel-díjas fizikus 1906-ban. Lorentz egyenletei voltak azok, amelyek végül hozzásegítették Einsteint a forradalmi relativitáselmélet kidolgozásához. Annak ellenére, hogy az elmélete szerint nincs szükség az éterre a világegyetemben, Einstein később is hitte, hogy idővel kiderül, miszerint van valami, ami megmagyarázza, mi tölti ki az űrt a térben. „A tér éter nélkül elképzelhetetlen” – mondta. Hasonlóan Lorentzhez és az ókori görögökhöz, akik úgy gondolták, hogy a hullámok ezen az anyagon keresztül terjednek, Einstein kijelentette, miszerint az éterre szükség van a fizika törvényeinek létezéséhez: „Egy ilyen térben (éter nélkül) nem csak hogy nem terjedne a fény, de a hagyományos térben és időben semmi sem létezne.”
Míg úgy tűnt, hogy egyrészről Einstein elfogadta az éter létezésének lehetőségét, másrészt arra figyelmeztetett, hogy nem szabad úgy gondolni rá, mint egy szokásos értelemben vett energiára. „Az éterre nem szabad úgy gondolni, mint olyasvalamire, ami a mérhető közeg jellegzetességeivel rendelkezik, és mint ami az időn keresztül követhető részekből (részecskékből) áll.” Ezzel azt fogalmazta meg, hogy függetlenül az éter nem szokványos természetétől, a létezése továbbra is összeegyeztethető az elméleteivel. Manapság az éteri mező létezésének már az említése is képes heves vitákat kiváltani. Általában egy füst alatt a híres kísérlet emléke is feléled, amelynek célja a mező létezésének vagy nem létezésének egyértelmű bizonyítása volt. Amint az igen gyakori az ilyen jellegű kutatásoknál, az eredmény több kérdést – és ezzel együtt újabb vitát – vetett fel, mint amennyit megválaszolt.
A történelem legnagyobb „elbukott” kísérlete
A több mint 100 évvel ezelőtt végzett éterkísérlet két kutató, Albert Michelson és Edward Morley nevét viseli. A Michelson–Morley-kísérlet egyetlen célja annak kiderítése volt, hogy az univerzum titokzatos étere létezik, vagy sem. A régóta tervezett kísérlet – amellyel az 1881-ben végzett hasonló kísérlet eredményeit akarták ellenőrizni – híre gyorsan elterjedt tudományos körökben, és sokan megjelentek a
1887-ben a Case Western Reserve Egyetem laboratóriumában.²² Végtére is olyan jelentőséggel bírt, és olyan következményeket hordozhatott magában, amelyeket a 19.század legbölcsebb elméi sem tudhattak. A kísérlet mögötti elgondolás kétségtelenül újító jellegű volt. Ha az éter valóban létezik, érvelt Michelson és Morley, akkor az egy energia, amely mindenütt ott van, csendes és mozdulatlan. És ha ez igaz, akkor a Földnek a tér ezen mezejében való áthaladásának mérhető mozgást kell végeznie. Ahogyan képesek vagyunk érzékelni a kansasi síkságok hatalmas, arany búzamezőin fodrozódó levegőt, az éter „szellőjét” is érzékelnünk kell. Michelson és Morley ezt a feltételezett jelenséget éterszélnek nevezte. Minden pilóta egyetért abban, hogy amikor egy repülőgép a légköri áramlatokkal együtt repül, sokkal rövidebb lehet az idő, amely alatt az egyik helyről a másikra ér.
Azonban amikor a repülőgép az áramlattal szemben repül, zord útnak néz elébe, és a szél ellenállása több órával is meghosszabbíthatja az utat. Michelson és Morley azzal érveltek, hogy ha egy fénysugarat lőnek ki egy időben két irányba, az időbeli különbség alapján, amely alatt a két sugár eléri a célpontot, lehetővé teszi az éterszél jelenlétének és áramlásának érzékelését. Bár a kísérlet jó ötlet volt, az eredmény mindenkit meglepett.
A végeredmény szerint Michelson és Morley felszerelései nem érzékeltek éterszelet. A szél hiányára utaló eredmények mind az 1881-es, mind az 1887-es kísérlet végeztével ugyanazt a következtetést eredményezték: Olyan mint éter, nem létezik. Michelson a tekintélyes American Journal of Science oldalain számolt be a történelem „legsikeresebb elbukott kísérletéről”: „A stracionárius éteri mező hipotézise helytelennek bizonyult, és az ezt követő szükséges következtetés szerint a hipotézis
téves.”
A kísérlet az éter létezésének bizonyítása szempontjából nevezhető „bukásnak”, de valójában az derült ki belőle, hogy az éteri mező esetleg teljesen másképpen viselkedik, mint arra a tudósok eredetileg számítottak. Csak azért, mert semmiféle mozgást nem sikerült érzékelni, még nem jelenti azt, hogy az éter nincs ott. Az analógia erre az lehet, hogy a fejünk fölé tartjuk az ujjunkat a szél tesztelésére: Arra következtetni, hogy a levegő nem létezik, mert nem éreztük a szellőt, nagyjából megegyezik az 1887-es kísérletből levont következtetések mögötti gondolkodással. Ha elfogadják ezt a kísérletet annak bizonyítékaként, hogy az éter nem létezik, a modern tudósok ezzel azt hitetik el magukkal, hogy a dolgok egymástól függetlenül történnek az univerzumunkban. Elfogadják, hogy amit egy személy tesz a bolygó egyik oldalán, egyáltalán nincs befolyással a többi területre, és nincs hatással valaki másra, aki a bolygó másik oldalán tartózkodik. Ez a kísérlet vitatható módon egy olyan világszemlélet alapjává vált, amely jelentős hatást gyakorol az életünkre és a Földre. Az ilyen jellegű gondolkodás következményeképpen abban a hiszemben kormányozzuk nemzeteinket, városainkat, teszteljük atombombáinkat és aknázzuk ki a rendelkezésünkre álló forrásokat, hogy amit az egyik helyen csinálunk, az sehol máshol nem érezteti hatását. 1887 óta egy teljes civilizáció fejlődését alapoztunk arra a meggyőződésre, hogy minden független mindentől, azonban erről az elvről a mostanában végzett kísérletek kimutatták, hogy egyszerűen nem igaz!
Manapság, több mint 100 évvel az eredeti kísérlet után, az új kutatások arra engednek következtetni, hogy az éter, vagy valami hozzá hasonló, tényleg létezik – csak éppen nem abban a formában, amire Michelson és Morley számított. Ők úgy gondolták, hogy a mező mozdulatlan, továbbá elektromosságból és mágnesességből épül fel, ahogyan az energia 1880-as évek közepén felfedezett más formái is. Úgy keresték az étert, ahogyan azt az energia más megszokott formájával tették volna. Csak éppen az éter távol áll a megszokottól.
1986-ban a Nature-ben megjelent egy szerény jelentés Special Relativity (Különleges relativitás) címmel. Egy, az Egyesült Államok légiereje által támogatott E. W. Silvertooth nevű tudós kísérletéről számol be, olyan következtetésekkel, amelyek alapjaiban rengették meg a Michelson–Morley kísérlet eredményét, valamint minden hiedelmünket a világgal való kapcsolatunkról. Silvertooth valójában az 1887-es kísérletet ismételte meg, de sokkal érzékenyebb műszerekkel. Silvertoothnak a jelentése szerint sikerült mozgást érzékelnie az éteri mezőben. Ráadásul tökéletes összhangban volt a Föld térbeli mozgásával, ahogyan az előre látható volt! Ez a kísérlet, és azóta több más is, azt mutatja, hogy az éter valóban létezik, ahogyan azt Planck 1944-ben állította.
Annak ellenére, hogy a modern kísérletek alapján a mező ott van, azt biztosra vehetjük, hogy soha többé nem fogják ismét „éternek” nevezni. Tudományos körökben már a szó említése maga is olyan megjegyzéseket von maga után, mint „áltudomány” és „zagyvaság”!
A világunkat átszövő általános energiamező létezéséről nagyon sokféleképpen vélekednek – a kísérletek, amelyek bizonyítják a létezését, annyira újak, hogy még egy elnevezést is ki kell rá találni. Függetlenül attól, hogy minek fogjuk nevezni, kétségtelenül van ott valami. A világunkban és azon is túl minden létezőt összekapcsol, és olyan területeken gyakorol ránk hatást, amelyeket még csak most kezdünk megérteni.
Mégis ez hogy történhetett meg? Hogyan mulaszthattunk el egy ilyen fontos, a világegyetem működésének kulcsát jelentő dolog megismerését? A válasz erre a kérdésre annak a kutatásnak a mélyére nyúlik vissza, amely a leghevesebb indulatokat és legintenzívebb vitákat váltotta ki az elmúlt két évszázad legnagyobb elméi között – és amely a mai napig sem ért véget. Ez pedig nem más, mint az, ahogyan magunkat szemléljük a világban, továbbá ennek a nézőpontnak az értelmezése. A kulcs az, hogy az univerzumban a mindent összekötő energia annak is része, amit összeköt! A kísérletek szerint nem úgy kell gondolni a mezőre, mint a mindennapi valóságtól független dologra, hanem inkább olyasvalamire, amiből az evilági, látható világ létrejön: Olyan, mintha az isteni mátrix takarója ráterülne az univerzumra, és helyenként „ráncok” keletkeznének benne, amelyek sziklát, fát, bolygót vagy embert alkotnak. Végül is ezek mind csak fodrok a mezőben, és ez a finom, ugyanakkor erőteljes változás a gondolkodásban a kulcs ahhoz, hogy az életünkben hozzáférjünk az isteni mátrixhoz. Ehhez azonban meg kell értenünk, miért látják a tudósok úgy a világot ma, ahogy.
.jpg)
