Egy késő októberi délutánon Új-Mexikó északnyugati részén, a Négysarok régió egy távoli kanyonjában túráztam. Az utolsó, amire számítottam, hogy egy amerikai őslakos bölccsel fogok összetalálkozni. Ennek ellenére a bölcs ott állt egy kis emelkedőn, amerre az utam vezetett. Fogalmam sincs, mióta állhatott ott. Amikor megláttam, csak állt, várt, és figyelt engem, ahogy óvatosan lépkedek az ösvény ingatag kövein. A lemenőben lévő nap hátulról megvilágította az alakját. Ahogy a kezemmel próbáltam árnyékolni a szememet, láttam, ahogy a szél hosszú haját az arca elé fújja.Úgy tűnt, legalább annyira meglepte a jelenlétem, mint engem az övé.
– Helló! – kiáltotta. Két kezét használta tölcsérként, és a szél felém hozta a hangját.
– Helló! – szóltam vissza. – Nem számítottam rá, hogy ilyenkor találkozom valakivel errefelé. Egy kicsit közeledtem felé és megkérdeztem: – Mióta néz engem?
– Nem olyan régóta – válaszolta. – Azért járok ide, hogy hallgassam az őseim hangját azokban a barlangokban – mondta, és közben a kanyon másik oldala felé mutatott.
Az ösvény, amelyet eddig követtem, egy sor régészeti lelőhely mellett haladt el. Ezeket a helyeket közel 11 évszázaddal korábban építették egy titokzatos törzs tagjai. Senki nem tudja, honnan jöttek és kik voltak. Ezek az emberek, akiket a mai őslakosok egyszerűen „ősöknek” neveznek, és akiknek a tudásáról semmi sem bizonyítja, hogy hosszú idők során fejlődött volna ki, egy napon megjelentek a történelemben és a legfejlettebb technológiát hozták magukkal, amivel a következő ezer évben Észak-Amerikában találkoztak. A négyemeletes épületektől és a félig föld alatti, tökéletes, kőből épült kivákig
(kör alakú, rituális építmény), a hatalmas öntözőrendszereken át a nemesített gabonákig, amelyek táplálták az embereket, ez az egész mintha az egyik napról a másikra jelent volna meg. Aztán azok, akik építették, hirtelen nem voltak sehol – eltűntek. Nagyon kevés nyom maradt utánuk, amelyek arra utaltak volna, hogy kik voltak. A kanyon falán látható sziklarajzokon kívül semmiféle írott feljegyzés nem maradt utánuk. Nincsenek temetkezőhelyek vagy hamvasztás nyomai, ahogyan háborús fegyverek maradványai sincsenek sehol. Ugyanakkor a létezésük bizonyítékai ott vannak: több száz lakóépület egy tizenegy mérföld hosszú, egy mérföld széles kanyonban, Új-Mexikó távoli, elhagyatott, északnyugati sarkában. Többször elmentem erre a helyre sétálni, hogy lássam az elnéptelenedett hely különös szépségét, és érezzem a múltat. Azon a késő októberi délutánon a bölcs és én ugyanazért kerestük fel azt a helyet. Miután megosztottuk egymással minden elképzelésünket a szerintünk még mindig ott rejlő titkokról, új barátom elmesélt egy történetet.
Réges-régen…
– Réges-régen a világunk teljesen más volt, mint amilyennek most látjuk – kezdte a bölcs. – Kevesebb ember volt, és közelebb éltünk a földhöz. Az emberek ismerték az eső, a gabona és a Nagy Teremtő nyelvét. Azt is tudták, hogyan beszéljenek a csillagokhoz és az égi emberekhez. Tudatában voltak, hogy az élet szent, ami a Földanya és az Égatya házasságának a gyümölcse. Akkoriban még egyensúly volt, és az emberek boldogok voltak.
Valami nagyon ősit éreztem felgyűlni magamban, ahogy hallgattam a férfi békés hangját, amely lágyan visszaverődött a minket körülvevő homokkő sziklákról. És ez a hang hirtelen szomorúvá vált.
– Aztán történt valami – mondta. – Senki nem tudja, hogy igazából miért, de az emberek kezdték elfelejteni, hogy kik is ők valójában. Ebben a feledésben kezdtek különválni, eltávolodtak a földtől, egymástól, és még attól is, aki teremtette őket. Elveszetten bolyongtak életük során cél és kapcsolatok nélkül. Magányukban úgy hitték, hogy harcolniuk kell, hogy életben maradjanak ezen a földön, és meg kell védeniük magukat azokkal az erőkkel szemben, amelyektől az életüket kapták, és amelyektől megtanulták, hogyan kell harmóniában élni. Hamarosan az összes erejüket felemésztette, hogy megvédjék magukat a körülöttük lévő világtól, ahelyett, hogy békét kötöttek volna a belső világukkal.
A történet mélyen megérintett. Miközben hallgattam, olyan volt, mintha a mai emberekről beszélne! Néhány elkülönült kultúrától és némi távoli hagyománytól eltekintve a civilizációnk sokkal inkább a körülöttünk lévő világra összpontosít a bennünk lévő helyett. Több száz millió dollárt költünk évente, próbálva megvédeni magunkat a betegségektől és uralmunk alá vonni a természetet. És miközben ezen erőlködünk, sokkal inkább kibillenünk a természetes világgal való egyensúlyból, mint korábban bármikor. Nagyon felkeltette az érdeklődésemet az, amit a bölcs mesélt – a kérdés ekkor már csak az volt, vajon hová vezet a történet?
– Annak ellenére, hogy elfelejtették, kik is ők, valahol a lelkük mélyén az őseik ajándéka megmaradt – folytatta a férfi. – Volt egy emlék, amely ott élt bennük. Éjjel, amikor álmodtak, tudták, hogy képesek a testüket meggyógyítani, esőt hívni, ha szükséges, és beszélni az őseikkel. Tudták, hogy valamiképp ismét megtalálhatják a helyüket a természetes világban. Miközben megpróbáltak visszaemlékezni, hogy kik is ők, elkezdtek olyan dolgokat építeni a testükön kívül, amelyek arra emlékeztették őket, hogy kik is ők belül. Ahogy telt az idő, még gépeket is építettek a gyógyításhoz, vegyszereket készítettek a gabonákhoz, és drótokat húztak ki, hogy a távolból is kapcsolatban lehessenek egymással. Minél jobban eltávolodtak a belső erejüktől, annál zsúfoltabb lett a külső létük attól a sok holmitól, amikről azt hitték, hogy boldoggá teszi őket.
Miközben hallgattam, eltéveszthetetlen párhuzamokat véltem felfedezni a múlt emberei és a mai civilizációnk között. Civilizációnkat teljesen áthatotta az érzés, hogy képtelenek vagyunk segíteni magunkon vagy jobbá tenni a világot. Gyakran tehetetlennek érezzük magunkat, amikor azt látjuk, hogy a szeretteink kisiklanak a kezünk közül, és elmerülnek a fájdalom és függőség mocsarában. Úgy hisszük, képtelenek vagyunk könnyíteni a szörnyű betegségek okozta szenvedésen, amelyeket soha egyetlen élőlénynek sem lenne szabad átélnie. Csak reménykedhetünk a békében, amely hazahozza a számunkra fontos embereket a távoli harcmezők borzalmából. És mindent összevetve jelentéktelennek érezzük magunkat az egyre növekvő nukleáris fenyegetés jelenlétében, miközben a világot megosztják a vallási meggyőződések, vérvonalak és országhatárok.
Úgy tűnik, minél jobban eltávolodunk a földdel, a testünkkel, egymással és Istennel való kapcsolatunktól, annál üresebbé válunk. Ürességünkben megpróbáljuk ezt a belső űrt „dolgokkal” kitölteni. Ha ebből a perspektívából szemléljük a világot, önkéntelenül is a Contact (Kapcsolat) című tudományos-fantasztikus film jut az ember eszébe, amelyben egy hasonló dilemma körvonalazódik. Az elnök tudományos tanácsadója (Matthew McConaughey) azt az alapvető kérdést vizsgálja, amellyel minden technológiai társadalomnak szembe kell néznie. Egy televíziós interjú során megkérdezi, hogy a technológiánk miatt jobb társadalommá lettünk – közelebb hozott minket egymáshoz vagy jobban eltávolodtunk egymástól? A kérdésre igazából sosem érkezik válasz a filmben, és ezzel a témával akár egy egész könyvet is meg lehetne tölteni. Ugyanakkor a tanácsadó nagyon érdekes pontra hívja fel a figyelmet, amikor azt kérdezi, hogy vajon mennyi energiát fordítunk figyelemelterelésre?
Ha azt érezzük, hogy a videójáték, mozifilm, virtuális online kapcsolat és hang nélküli kommunikáció az életünk elengedhetetlen feltétele, és ezek helyettesítik a valódi életet és a közvetlen, személyes kapcsolatokat, ez már azt jelzi, hogy a társadalom bajban van. Bár úgy tűnik,hogy az elektronika és a szórakoztató média érdekesebbé teszi az életet, ezek vörös zászlók is lehetnek, amelyek azt jelzik, mennyire tértünk le a sokszínű, egészséges és tartalmas élet ösvényéről. Ráadásul, amikor az áll az életünk középpontjában, hogy hogyan kerüljük el a betegséget ahelyett, hogy egészségesen élnénk, hogyan maradjunk ki a háborúból, ahelyett, hogy részt vennénk a béke megteremtésében, és hogyan hozzunk létre új fegyvereket, ahelyett, hogy igyekeznénk egy olyan világot alakítani ki magunk körül, ahol a fegyveres konfliktus idejétmúltnak számít, akkor szinte már csak a túlélésről van szó. Egy ilyen világban igazából senki sem boldog – senki nem „győzhet”. Ha azon kapjuk magunkat, hogy így élünk, az lenne a megfelelő megoldás, ha új irányt kezdenénk keresni.
– Hogyan ér véget a történet? – kérdeztem az indián bölcstől. – Az emberek megtalálták a képességüket és eszükbe jutott, hogy kik is ők?
Ekkor a nap már lebukott a kanyon falai mögött, és én most először láttam tisztán a bölcs arcát, akivel beszélgettem. A napsütötte arcú férfi, aki előttem állt, szélesen elmosolyodott a kérdésem hallatán. Egy hosszú pillanatig hallgatott, majd azt suttogta:
– Senki nem tudja, mert a történet nem ért véget. Az emberek, akik eltűntek, a mi őseink, és mi vagyunk, akik a befejező részt írjuk. Te mit gondolsz?
Néhány alkalommal még találkoztam a férfivel a környéken és a mindkettőnk által kedvelt közösségekben, és még manapság is sokszor gondolok rá. Amikor látom a különböző problémákat kibontakozni a világban, mindig eszembe jut a története, és eltűnődöm, hogy vajon ebben az életben sikerül-e a végére érnünk ezeknek? Talán mi leszünk azok, akiknek eszükbe jut, hogy kik is vagyunk?
Annak a történetnek a jelentősége, amit a kanyonban a bölcstől hallottam, igen nagy. A történelemre vonatkozó általános nézet szerint a régi civilizációk – legyenek azok bármilyen ősiek – eszközei kevésbé voltak fejlettek, mint a modern technológia. Az ugyan igaz lehet, hogy ezek az emberek nem a „modern” tudomány segítségével oldották meg a problémáikat, voltak azonban annál sokkal jobb módszereik.
Olyan régészek és történészek szerint, akik a múlt értelmezésével keresik a kenyerüket, ez egy olyan téma, amely képes heves indulatokat és érzelmeket kiváltani.
„Ha olyan fejlettek voltak, hol vannak a technológiájuk bizonyítékai? – kérdezik a szakértők. – Hol vannak a kenyérpirítók, a mikrosütők és a videókamerák?”
Rendkívül érdekesnek találom, hogy egy civilizáció fejlődésének értelmezésében ilyen sok múlik a személyek által építettek tárgyakon. Mi a helyzet a háttérben rejlő gondolkodással? Amennyire én tudom, az Amerika délnyugati részén végzett régészeti feltárások során sehonnan nem kerültek elő televíziók vagy digitális kamerák maradványai (ami azt illeti, máshol sem), és a kérdés az, hogy miért nem? Talán amikor olyan fejlett civilizációk emlékeit szemléljük, mint amilyenek Egyiptomban, Peruban vagy a Sonora-sivatagban virágoztak, valójában egy olyan fejlett technológia maradványait vizsgáljuk, amelynek nem volt szüksége kenyérpirítóra és videókamerára? Lehet, hogy túlnőttek azon, hogy a zűrzavaros és összetett külső világra legyen szükségük. Talán tudtak valami olyasmit magukról, ami egy másfajta élethez szükséges belső technológiával szolgált számukra, egy olyan tudással, amelyet mi már elfelejtettünk. Lehetséges, hogy ez a bölcsesség megadott számukra mindent, ami a létfenntartáshoz és gyógyuláshoz kellett, oly módon, amit mi csak mostanában kezdtünk sejteni.
Ha ez igaz, akkor talán nem is kell tovább keresgélnünk, hiszen itt a természet, segítségével megérthetjük, hogy kik vagyunk és valójában mi a szerepünk az életben. Talán a legmélyebb és legerősebb képességekkel felruházó ösztönös megérzéseink már eleve elérhetőek a kvantumvilág rejtélyes felfedezéseiben. A fizikusok az elmúlt száz évben arra jöttek rá, hogy a testünket és az univerzumot alkotó anyag nem mindig követi a fizika tiszta és szabályos törvényeit, amelyeket háromszáz éven át szentnek és sérthetetlennek tartottak. Valójában a világunkban már a minket alkotó anyag legkisebb részecskéje is megszegi azt a törvényt, amely szerint egymástól különállóak és létezésünkben korlátozottak vagyunk. Ennek ellenére úgy tűnik, hogy részecskeszinten minden összefügg és végtelen.
Ezek a felfedezések arra utalnak, hogy mindegyikünkben van valami, aminek nem szab korlátot sem az idő, sem a tér, de még a halál sem. A végeredménye ezeknek a felismeréseknek az, hogy úgy tűnik, egy „nem lokális” világegyetemben élünk, ahol minden mindenkor kapcsolatban áll egymással. Dean Radin, az Elméleti Tudományok Intézetének vezető tudósa, úttörője volt az arra irányuló kutatásnak, hogy mit is jelent számunkra egy ilyen világban élni.
„A nonlokalitás – mondja Radin – azt jelenti, hogy azok a dolgok, amelyek bizonyos körülmények között különállónak tűnnek, valójában nem azok.” Radin szerint vannak olyan aspektusaink, amelyek messze túlérnek az „itt-és-most” körén, és lehetővé teszik, hogy minden tekintetben betöltsük a teret és az időt. Más szóval a „mit”, ami a fizikai testünkben él, nem korlátozza a testünket határoló bőr és a haj.
Bármit is nevezünk a rejtélyes „valaminek”, mindnyájunkban benne van; és az energiamező részeként, amelyben minden úszik, a miénk összekeveredik mindenki máséval. Ezt a mezőt nevezik kvantumhálónak, amely összeköti a világegyetemet és a testünk gyógyításától kezdve a világbéke lehetséges megoldásáig mindennek a végtelenül mikroszkopikus és energikus modelljét. Ahhoz, hogy tisztában legyünk igazi lehetőségeinkkel, meg kell értenünk ennek a hálónak a működését. Ha azok az Új-Mexikó északi kanyonjában – vagy akárhol a világban – régen élt emberek megértették, hogy ez a régen elfeledett részünk hogyan működik, akkor számunkra is nagy jelentőséggel bírhat, ha újra felfedezzük őseink tudását, és bölcsességüknek helyet találunk ebben a mai korban.
