Hogyan jutnak el vágyaink és kívánságaink oda, ahová kell? És hogyan jut vissza hozzánk az, amit kívántunk? Honnan tudják egyáltalán kívánságaink címzettjei, hogy hol találnak meg minket? Testünk mely része veszi az információt, és miként jut az a tudatunkba? Hogyan építhetjük ezt a mindennapjainkba?
E kérdések megválaszolásában fontos szerep jut DNS-ünknek. A DNS tartalmazza genetikai kódjainkat. Felfedezése óta úgy hitték – ezt még én is így tanultam az iskolában –, hogy a DNS feladata a sejtben csupán a genetikai kód segítségével történő fehérjeanyagelőállítás. A meglepő csak az, hogy a DNS közel 90 százaléka nem is fehérje- előállítással foglalkozik, hanem... – és most figyelj! – lényegében kommunikációra szolgál. Az orosz kutatók, Vlagyimir Poponyin és Peter Gariaev bebizonyították, hogy a DNS sokkal többre képes, mint eddig hittük. A DNS kommunikál a környezetével. Poponyin és Gariaev kimutatták, hogy a DNS voltaképpen adóvevőként működik, ráadásul nemcsak velünk kommunikál, hanem a többi ember DNS-ével is. Ma már azt is tudjuk, hogy a DNS minden létező dologgal képes kapcsolatot létesíteni.
És ezzel el is érkeztünk a tudomány másik meglepő felfedezéséhez, amely szerint DNS-ünk távolról sem úgy kommunikál a többi ember és élőlény DNS-ével, mint ahogyan eddig feltételeztük, hanem egy téren és időn kívüli, magasabb dimenzió segítségével. E dimenzió megnevezésére vezették be a hipertér fogalmát. Ebben a sajátságos információcserében az a legfurcsább, hogy a jelek szerint sem a távolság, sem az idő nem szab neki határt. Az információ késedelem nélkül ér célba, legalábbis a mérésekre használt atomórák ezt tanúsították.
A DNS ugyanis sajátságos energetikai csatornákon, úgynevezett féregjáratokon át küldi és fogadja a hipertérben az információkat. Ezt a jelenséget elsőként Albert Einstein és Nathan Rosen írták le, még 1935-ben. Az elnevezéssel azt akarták szemléltetni, miként köthető össze egy alagúttal egyazon tér két oldala. A féregjáratok használatának köszönhetően nem számít, milyen messze van tőlünk az a személy, akivel egy hullámhosszon vagyunk. Fekhet mellettünk az ágyban vagy élhet a földgolyó másik oldalán;
lehet ébren vagy alhat is akár. Az általunk sugárzott információk a hipertérben egy energetikai alagúton át nyomban célba érnek, hogy a címzett DNS-e felfogja és feldolgozza azokat.
Csak zárójelben jegyzem meg, hogy a felvett energiát a DNS nemcsak fogadja, hanem el is raktározza, vagyis DNS-ünk információtárolóként is szolgál. Magyarán: testünk egy jókora adatbankot rejt.
Hogyan jut el hozzánk, amire vágyunk? Most már csak azt a kérdést kell tisztáznunk, hogyan talál meg minket a ránk hangolódó energia – elvégre DNS-ek milliárdjai találhatók a földön. És valamennyi adóvevőként működik. Hogyan tud a világegyetem ilyen biztosan kiválasztani minket a sok közül?
Először is: folyamatosan sugározzuk magunkból az „adást”. Rezgésterünket szakadatlanul programozzuk a gondolataink által – pozitívan vagy negatívan. Amíg tartjuk magunkat a vágyainkhoz és álmainkhoz – vagy éppen a félelmeinkhez és aggodalmainkhoz –, addig rezgésterünk magához vonz mindent, ami ugyanígy rezeg. Másodszor: mindannyian rendelkezünk egy genetikus névvel, vagyis egy kóddal. Erről már hallhattunk az apasági tesztek és a bűnüldözési technikák kapcsán. A DNS legalább annyira egyéni mintázatú, mint az ujjlenyomat, vagyis összetéveszthetetlen genetikai ujjlenyomatot hagy hátra. Energetikailag is hasonlóan viselkedik: DNS-ünk energetikai ujjlenyomata világosan és egyértelműen árulkodik rólunk. A rezgés olyan pontos, hogy mindig a megfelelő megoldás talál ránk, amint Anka példájából is látható. Aki ismeri „Kívánjunk egyszerűen!” című könyvemet, olvashatta Anka megdöbbentő történetét arról, hogyan gyógyította meg kívánságával a kisfiát. Íme, egy újabb, nem kevésbé megdöbbentő történet tőle.

Kedves Pierre!
A fiam ma már makkegészséges, a neurodermatitisznek nyoma sincs. A mostani nyaralásunkról azonban igen leverten tértem haza. Lakókocsival utazgattunk néhány hétig Olaszországban. A nyaralás vége felé kiraboltak minket, amikor aludtunk. Elvitték a pénzünket, a papírjainkat – mindent. Amikor másnap reggel megláttuk, mi történt, azt sem tudtuk, mihez kezdjünk. Férjem őrjöngött a dühtől, én pedig teljesen lefagytam, mert el sem tudtam hinni, hogy ez megtörténhetett. Engem még sohasem raboltak ki! A többi nyaralót végigkérdezve kiderült, hogy csak minket ért ez a kár. Egyre kevésbé értettük az okát. Érdekes módon a táskámat, benne a mobilommal és némi aprópénzzel, nem bántották, pedig jól látható helyen volt, a gyerekülésben. Azt kívántam, hogy jöjjön rendbe minden. A szerencse pedig „felkerekedett”.  Óriási lakóautónkkal elhajtottunk a rendőrségig – parkoló persze sehol! Szerencsére kicsit később külön foglaltak nekünk helyet, közvetlenül a bejárat előtt, még egy kávét is nyugodtan megihattunk. Bár a rendőrőrs zsúfolásig tömve volt, a kisfiammal előreengedtek minket. A hivatalnok nem sok esélyt látott rá, hogy értéktárgyainkat visszaszerezzük. Amikor megkérdezte, hogy elkábítottak-e minket, rájöttem, mekkora szerencsénk volt. A kábítógáz súlyos következményekkel járhatott volna 9 hónapos kisfiunkra nézve. Előző este kaptunk egy SMS-t a barátainktól, akik „véletlenül” tőlünk csupán néhány kilométernyire nyaraltak. A hozzájuk vezető úton vettük észre, hogy még kisfiunk pelenkázó táskáját is ellopták, benne az oltási könyvével, egészségügyi papírjaival és az első fényképeivel. Sírva fakadtam. Elegem volt, éhes voltam, és már csak egy nyugodt estére vágytam.
Barátaink nemcsak készpénzzel segítettek ki, hanem vacsorára is meghívtak minket. Fiunk is elég hamar elaludt, így a körülményekhez képest tényleg kellemesen telt az este. Amikor a nyaralásból hazautaztunk, és átnéztük a postát, rögtön a Te két könyved akadt a kezembe. Ekkor döbbentem rá, hogy mindent vissza fogunk kapni, ami igazán fontos volt számunkra! Amikor mindjárt az első oldalakon azt olvastam, hogy éppen az én levelem, az én fiam története volt jelzés a számodra, hogy folytasd a könyved, úgy éreztem, mintha visszapasszoltad volna hozzám ezt az energiát. Még arra is rájöttem abban a pillanatban, hogy MIÉRT történt mindez: férjem a nyaralás előtt őrületes energiát fordított arra, hogy megfelelő biztosítást kössön arra az esetre, ha kirabolnának minket, de nem volt ilyen! Nos, Neked nem kell elmagyaráznom, miért csak az én táskám maradt érintetlen... Évvége előtt eltöprengtem azon, hogy miért nem teljesült, amit kívántam. Azt hiszem, a férjem még örült is egy kicsit magában, mert még mindig nem igazán tudja felfogni, milyen sikereket értem el. Néhány nappal később, éppen egy nappal fiunk első születésnapja előtt, kaptunk egy levelet a müncheni Talált Tárgyak Hivatalából, hogy a készpénzen kívül (amit amúgy sem tartottam fontosnak) minden holminkat megtalálták! Meglett hát, ami a legfontosabb volt: a fényképek! Sőt, még egy elég értékes tárcát is visszakaptunk. Működnek a kívánságok! De azért mókás, nem? A férjem megkérdezte, miért számolok be Neked folyton a sikereimről. Megmondom – Neked is: HÁLÁBÓL! Amikor még nem igazán tudtam, hogyan kell sikeresen kívánni, el sem tudtam képzelni, milyen lehet a világegyetem. Hogyan köszönjek meg valamit „valaminek”, amiről fogalmam sincs? A Te képed azonban ott volt előttem, így hát egyszerűen Irántad tanúsítok hálát. Igaz, ma már többet tudok a világegyetemről, Neked azonban továbbra is nagyon hálás vagyok. Üdvözlettel: Anka
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!


Pierre Franckh: A rezonancia törvénye
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: