Orfeo Angelucci története 2. rész - Utazás egy repülő csészealjban
Szombaton majdnem egész nap ágyban maradtam. Az a sokk, amit fantasztikus élményem idézett elő, olyan nagy volt, hogy csak nehezen tudtam ’visszatalálni a valóságba’. Az az érzésem volt, hogy az a világ, amelyet ismertem, csak látszatvilág volt és csak árnyékok lakták.
Csak vasárnap váltam képessé arra, hogy elmeséljem a feleségemnek, ami velem történt. Féltem, hogy esetleg azt gondolja, hogy elvesztettem az eszemet. Egészen megkönnyebbültem, amikor meghallottam, hogy azt mondta: „Ha te mondod Orfeo, hogy ez így történt, akkor elhiszem ezt neked. Te mindig az igazságot mondtad nekem. De ez a dolog annyira különös és annyira ijesztő – és te olyan halál sápadtan néztél ki, amikor megjöttél!”
Én újra csak a karjaimba tudtam őt zárni és azt felelni: „Hisz engem is megijesztett, Mabel! És én se tudom, hogy mit tartsak az egészről!”Vasárnap délután fogtam a 12 éves fiamat, Richard-ot, és elmentem még egyszer arra a helyre a Forest Lawn drive-ra, ahol a korongot láttam. Ott a laza homokban megtaláltam azokat a mély csúszó nyomokat, melyeket a kocsim kerekei hagytak hátra péntek éjszaka. Richard kíváncsian nézett rám és megkérdezte, hogy mit keresek. Én a csúszási nyomokra mutattam és elmondtam neki, hogy ez az a hely, ahol valami olyat láttam, ami csak egy „repülő csészealj” lehetett. Richard hitetlenül meredt rám. „De papa”, mondta,„azt gondoltam, te mindig nevettél azokon az embereken, akik hittek ezekben a dolgokban!” „Igazad van, fiam”, feleltem. „De ez akkor volt, amikor még nem tudtam jobbat erről a témáról.
Péntek éjszaka itt, ezen a helyen láttam három ilyen„csészealjat””.Richard csodálkozva felkapta a szemét. És akkor csak úgy sziporkáztak belőle a kérdések. Végül megállj-t kellett parancsolnom. De örültem annak, hogy nem kételkedett a szavaimban.Ezek a nyomok, melyeket a kocsimmal húztam, amikor a teli iszonyattól csak valahogy el akartam hagyni ezt a titokzatos helyet, biztosítottak engem az élményem realitásáról.Tehát valóban kapcsolatban voltam egy másik világból származó lényekkel!
Hétfőn este újra mentem a műszakba a Lockheedhoz. Jót tett nekem, hogy újra dolgozhatok! A munkatársaim barátságos csetepatéi és tréfái pontosan olyanok voltak,amire nekem most szükségem volt.
A családomon kívül nem mondtam el senkinek ezt az első élményemet. Tudtam, hogy úgyis csak kinevettek volna. Igen, még otthon is csak keveset beszéltünk az élményemről. A feleségem mindig nagyon izgatott lett és félelemmel telt el, úgy, hogy még a fiúk is uralkodtak magukon, és lehetőleg keveset érintették a témát.Viszont amikor egyedül voltam, én gyakran és sokáig gondolkoztam ezeken a más világból származó hihetetlen embereken. A hang megígérte: „Fogunk veled újra találkozni, Orfeo!” Gondolkoztam azon, vajon mikor és hogyan fognak megint érintkezésbe lépni velem. Vajon nemsokára gondolták, vagy még hónapok, esetleg évek telnek el addig? Ezek és hasonló kérdések százai kavarogtak az agyamban.Azt is szívesen tudtam volna, hogy vajon állandóan figyelnek-e engem? Mert akkor – úgy véltem – telepatikus úton mégiscsak megmondhatnám nekik, hogy jó lenne, ha visszajönnének.
Egyszer éjszaka újra kimentem arra az elhagyott helyre a Forest Lawn drive-ra, és megpróbáltam ott telepatikus kapcsolatot létrehozni, de ez hiábavaló volt. Nem jelent meg egy vörösen izzó korong sem; csak az éjszaka és az üres égbolt voltak ott, és azok nem adtak semmilyen választ.Hetek teltek el és még mindig nem volt semmilyen jelük! Kétségek kezdtem el gyötörni.Idővel elhomályosodott az emlékezetem azzal az éjszakával kapcsolatban és újra kérdezgettem magamat, hogy az az élményem egyáltalán valódi volt-e.Július elején aztán jól tanúsított „csészealj”-látásoknak egy új hulláma következett be Dél-Kalifornia fölött. A helyi újságok címlapjaikon írták: „REPÜLŐ CSÉSZEALJAK LOS ANGELES FÖLÖTT!”Néhányan szilárdan hitték, hogy bolygóközi látogatókról van szó és minden pillanatban tömegleszállásokkal számoltak.A hónap folyamán további szenzációs észlelések társultak ehhez, amelyeket más államokból jelentettek. Az ég, úgy tűnt, megtelt ezekkel a titokzatos, zavarba ejtő tárgyakkal, melyek dacoltak minden természeti törvénnyel és inkább fantomszerűen viselkedtek, mintsem anyagi valóságok lettek volna.Mivel én minden tudósítást mohón elolvastam, újra meggyőződésemmé vált, hogy én ismertem a „repülő csészealjak” titkát. De több tudásra vágytam erről a dologról.Reméltem és imádkoztam azért, hogy legyen szabad újra találkoznom ezekkel a hihetetlen lényekkel, akiket azon a péntek éjszakán olyan rövid ideig láttam.1952. július 23-án nem mentem dolgozni. Nem éreztem jól magam és azt hittem, hogy influenzát kaptam. Egész nap az ágyban feküdtem. Csak este lettem egy kicsit jobban,úgy, hogy felkeltem, hogy tegyek egy sétát a friss levegőn, ami biztos jót tesz majd nekem. Elmentem a Los Feliz autós színház bisztrójáig, ami több házblokknyira van attól a 11 lakást tartalmazó épülettől, amelyikben mi laktunk.
A kis kávézónak meleg,barátságos légköre van, és az a csevegés meg barátságos ingerkedés, melyekbe belehallgattam, újra egy kis kedvet adott nekem. Annak a sok „repülő csészealjról” szóló tudósításnak az alapján, melyek rövid idő alatt megjelentek az újságban, a beszélgetés természetesen e körül a téma körül forgott.Ann, a pincérnők egyike nevetve jegyezte meg, hogy már nem tud eleget aludni; a férje kitart amellett, hogy fennmaradjon fél éjszakát, és egy távcsővel vizsgálja az eget, hogy elcsípje egy „csészealj” felvillanását. Erre mindenféle viccek következtek „csészealjakról” és mindenki nevetett, én is. Azon, hogy én is nevettem, felismerhető volt, hogy teljesen túl tettem magam azon a sokkon, amit az élményem okozott nekem.Miután kiittam a kávémat, elhagytam a bisztrót és hazafelé indultam. Nem sokkal 22 óra után járt az idő. A színházon túl beépítetlen telkek hosszú sora található. Éjszaka ez a vidék félelmetesen és ijesztően hat, mert ott emelkednek azok a hatalmas betonoszlopok, amelyek a Hyperion Avenue Freeway-hidat tartják, ami több mint száz méter magas. A híd mély, ferde árnyékokat vet a talajra, melyek ezt a helyet egy félelmetes senki földjévé teszik.Amikor áthaladtam ezeken az üres építési területeken a híd árnyékában, egy különös érzés fogott el. Azonnal felismertem újra ezt az érzést, a bizsergést a karjaimban és lábaimban. Nyugtalanul néztem fel, de nem láttam semmit.
Az érzés intenzívebbé vált és társulva ezzel megjelent a tudat homályosodása, amit annál az alkalomnál szintén éreztem.Közöttem és a híd között megláttam egy ködös akadályt. Nem tudtam felismerni, hogy mi volt az. Hasonlóan nézett ki, mint egy eszkimó kunyhó (iglu) – vagy mint egy iglu fantomképe. Olyannak hatott, mint egy tartalom nélküli világító árnyék. Megerőltetve néztem az objektumra. Abszolút hihetetlen volt, mint egy óriási szappanbuborék, kúszott ott a talajon és egy homályos, fakó izzó fényt bocsájtott ki magából. Az objektum kb. 10 m magasnak tűnt és alul kb. ugyanolyan szélesnek; tehát nem gömb volt. Amíg figyeltem, úgy tűnt, hogy anyagában növekszik és kívül észrevehetően sötétebbé válik.Akkor észrevettem, hogy volt egy nyílása, egy bejárata, mint az iglunak az ajtaja. Belül fényesen ki volt világítva.
Elindultam a tárgy irányába. Félelmem egyáltalán nem volt,inkább jóleső érzés töltött el. A bejárattól figyelve belül egy nagy, kerek helyiséget tudtam felismerni.Egy pillanatig vonakodtam, majd beléptem. Egy kb. 6 m átmérőjű kerek helyiségben találtam magam, melynek kupola alakú mennyezete volt. A belső rész egy éteri,gyöngyház szerű anyagból volt, ami a leggyönyörűbb színekben csillogott és fényt sugárzott magából. Élőlény azonban nem mutatkozott, hang nem volt hallható. Épp a bejárattal szemben volt egy karosszék. Az ugyanabból az átlátszó, csillogó anyagból volt,egy olyan végtelenül finom valamiből, hogy azt lehetett mondani, mintha nem is lett volna valójában olyan reális, mint ahogy azt mi értjük.Hang ugyan nem beszélt, mégis az a szilárd benyomásom alakult ki, hogy üljek bele a székbe. Tényleg olyan volt, mintha egy erő közvetlenül oda késztetett volna. Így hát leültem, és megcsodáltam az anyagnak a szövetét. A karosszékben úgy éreztem magam,mint a levegőben lebegve, mert a szék anyaga egészen alkalmazkodott testem alakjához és mozdulataimhoz.
Amint ellazulva hátradőltem, megerősödött bennem a béke és jólét érzése. Akkor egy mozgás a figyelmemet a bejáratra terelte. Láttam, hogy a falak hangtalanul elmozdultak és elzárták az ajtót, ami kivezetett. Néhány másodperc múlva az ajtó eltűnt és nem lehetett látni, hogy hol volt.Most teljesen el voltam vágva a külvilágtól. Egy pillanatig kellemetlenül, teljesen egyedül éreztem magam – a családom és barátaim számára elveszettnek. De majdnem közvetlenül ezután azt éreztem, hogy kellemes meleg jár át. Ez egyben ismét visszaadtaa béke és biztonság érzését. Mélyen lélegeztem és a levegőt hűvösnek és frissnek találtam.
Elmosódottan merült fel bennem a kérdés, hogy most vajon mi fog történni.Ekkor úgy hittem, egy zümmögő hangot hallok. Ez először majdnem halhatatlan volt,aztán megnőtt egy egyenletes ritmussá mély hanggal, ami inkább egy vibráció volt, mint zümmögés.A következőként azt éreztem, hogy testem mintha mélyebben belesüllyedt volna a szék puha anyagába. Olyan volt ez nekem, mintha valami gyengéd hatalom nyomta volna testem egész felületét. Egy sajátosan kellemes érzés, ami egy félig álmodó állapotba juttatott.Míg a zümmögő zaj nőtt, észrevettem, hogy a helyiség sötétebb lett, úgy, mintha egy nagy sötét árnyék szürkületbe burkolta volna. Amikor a fény lecsökkent, félni kezdtem.Tudatossá vált bennem, hogy ténylegesen milyen egyedül és tehetetlen voltam. Egy rossz pillanatra a pánik szélén álltam a szilárdan elzárt, sötétedő helyiségben.Akkor zenét hallottam meg! Úgy tűnt, hogy a falakból jön. Nem hittem a fülemnek,amikor felismertem kedvenc dalomat, a „Fools Rush In”-t.
Bensőmben a félelem elült,most már tudtam, hogy milyen jól védve voltam náluk. Náluk, akik minden gondolatomat, álmaimat és csendben őrzött reményeimet ismerték. Megnyugodva dőltem hátra és élveztem a zenét. Néhány másodperc múlva újra megvilágosodott a helyiség belseje és hamarosan fényesen világosabbá vált, mint előtte volt. Ebben a pillanatban történt az, hogy a jármű padlóján megpillantottam egy darab csillogó fémet.Egy 25 centesnek megfelelő alakja és nagysága volt. Lenyúltam és felemeltem.Másmilyen volt, mint bármiféle fém, amit valaha is láttam; mert a kezemben úgy tűnt,hogy él. Remegett és elkezdett világítani, majdnem úgy, mint egy izzó széndarab, mégis megtartotta ugyanazt a hőmérsékletét, mint az én testem. Most azt láttam, hogyan lett kisebb a fémdarab.
Olyan volt, mintha a szemeim előtt egy titokzatos elillanás vagy feloldódás menne végbe. Talán a kezemmel való érintkezés volt az oka annak, hogy az anyag elillant a levegőbe? Újra letettem a jármű padlójára. Ott megszűnt remegni és a különös izzást sem lehetett többé látni.Visszadőltem a karosszékbe és ránéztem piszkos, kifakult munkaruhámra, amit akkor viseltem, amikor a bisztróba mentem. A durva szövet olyan nyersnek tűnt nekem, ami nyilvánvalóan rossz helyen volt ebben a pompásan ragyogó gyöngyház helyiségben.Vajon hova fognak engem vinni? – kérdeztem magamban, miközben fél füllel a zenét hallgattam; mert biztos voltam abban, hogy az a jármű, amelyikben voltam, mozgott. Az ő világukba vittek-e, vagy épp elkezdtem örökre ebben a gyöngyház-igluban rekedve a világűrben időzni?
Amíg ezeket a kérdéseket forgattam magamban, éreztem, hogy a testfelületemre ható nyomás alábbhagyott és teljesen megszűnt. A zene is elhallgatott és a padlóban a zümmögő vibráció elapadt.Egy bizonyos volt: bármilyen hajtóerőt használtak, az valahol a padló alatt volt elhelyezve; mert az enyhe vibráló zümmögés egyértelműen onnan jött. Ekkor a karosszék simán és hangtalanul egy negyed fordulatot tett a fal felé. Bármennyire is bíztam láthatatlan barátaimban, erre mégiscsak megijedtem egy kicsit. Fixen fogódzkodva a szék karjába vártam, hogy vajon mi fog történni.
Egyszer csak pont előttem a falban megjelent egy kerek nyílás kb. 2 m átmérővel, de mögötte minden ködös volt. Míg arra meredtem, belül kialudt a fény. Akkor vagy az egész jármű, vagy az ülés még egy kicsit balra fordult és a különös ablak kitágult még vagy 1 méterrel. Egy óriási gömböt pillantottam meg, melyet egy fénylő szivárvány vett körül. Remegve ismertem fel, hogy most valóban valahonnan a világűrből egy bolygóra néztem. Maga a bolygó intenzív virradat-kék színben látszott és az őt körülvevő csillogó szivárvány olyannak tüntette föl, mint valami álomvízió. Nem tudtam egészében látni,mert a gömb másik részét eltakarta a járművem padlója. És most meghallottam a számomra olyan jól ismert hangot!
„Orfeo, a Földre látsz, hazádra! Innen, több mint 16000 km-re tőle a világűrből az égbolt legszebb bolygójának látszik, a béke és nyugalom kikötőjének! De te és földi testvéreid ismeritek az ottani valódi viszonyokat…”
Miközben hallgattam ennek a csodálatos hangnak a gyengéd, szeretetteljes csengését, a szomorúságnak egy kábító érzése vett erőt rajtam. Könnyeket éreztem a szemeimben,én, aki gyermekkorom napjai óta már nem ismertem a lelki megkönnyebbülésnek könnyekkel történő módját. Annyira tele volt a szívem, hogy most a könnyezés volt az egyetlen lehetséges megnyilvánulás. A cseppek gátlás nélkül folytak le arcomon. Nem szégyelltem magam miattuk; mert a könnyek valahogy mintha tisztáztak, megtisztítottak volna, finomítottak és mintha széttörték volna az értelmi ember kemény, érzéketlen kristályburkát, hisz én büszkén olyannak tartottam magamat.Szelíden beszélt a hang :
„Sírjál nyugodtan, Orfeo! Engedd, hogy a könnyek látóvá tegyék vak szemeidet. Mert ebben a pillanatban mi is veled együtt sírunk a Föld miatt és gyermekei miatt. A Föld minden látszólagos szépsége ellenére egy tisztítótűz-világ azok között a bolygók között, melyeken intelligens élet fejlődik. A gyűlölet, az önzés és a kegyetlenség úgy szállnak fel a Föld sok részéről, mint a sötét ködök.”
Ezek a szavak új könnyeket fakasztottak szemeimben. A földi viszonyokra gondoltam, és arra, hogy milyen hatással kellett, hogy legyenek azok ezekre a tökéletes és együtt érző lényekre, akik több dimenzióban nézték a világot, mint mi. Aztán egy pillanatra csend állt be. Aztán azt láttam, hogy a helyiség a Földtől távolodni tűnik. Lassan az égbolt került a látómezőbe – egy tiszteletet parancsoló, lélegzetelállító látvány abból a parányi járműből.Az egész világűr tömény feketének látszott, a csillagok pedig hihetetlenül szikrázónak,mint drágakövek fekete bársonyon – nagyok és kicsik, magányosan és tömör csoportokban. El voltam merülve az éterben egy különösen pompás, mennyei csodavilágba. Minden csend, rend, és leírhatatlan szépség volt. A mély tisztelet érzése kerített hatalmába.
Én soha nem voltam pozitív vallásos ember; de ebben a pillanatban felismertem Istent, mint érzékelhető, megmásíthatatlan erőt, aki elhat az idő és az örökkévalóság legmélyebb mélységeibe. És bizonyos voltam abban, hogy azok az élőlények, akiknek most a fedele alatt voltam, a mindent átfogó hatalomhoz egészen közel álltak.Egy pillanatig mély csend állt be! Aztán amikor szemeimet törölgettem, az „ablakon”keresztül egy fantasztikus objektumot pillantottam meg lassan látó közelbe érkezni. Egy kormányozható léghajóhoz hasonlított azzal a különbséggel, hogy alsó oldalán jellemzően el volt laposítva.
Lassan jobb felől jött közelebb.Figyelten pontosan és csodálkoztam mibenlétén. Nem úgy nézett ki, mintha fémből készült volna, mint egy földi repülőgép. Jellemzően kristályszerű volt és úgy tűnt, mintha átlátszó lenne. Ez a tulajdonsága döntően felvetette azt a gondolatot, hogy teljes egészében kristályötvözetből állt. Úgy gyanítottam, hogy ez valami kristály-fém műanyag kombináció lehetne. Amikor az egész hajó a látómezőben volt, nekem legalább 600 m hosszúnak és 30 m átmérőjűnek tűnt. De lehetett lényegesen nagyobb is, hiszen nem tudtam megítélni, milyen közel lehettem hozzá.Elbűvölve meredtem a félig éteri „hajó”-ra.
Közben az ismét felcsendült zenét alig vettem észre. Mindenesetre mikor füleim egy felrázó idegen dallamot hallottak meg, már erősen figyeltem a zenére. Ilyesmit még sohasem hallottam, és nem is tudtam volna soha elképzelni. Ez minden leíráson túli volt. Nem olyan zene volt, mint amilyet mi ismerünk,és nem is a mi hangnemeinkben játszották. Ezek különös, szellemi hangzások és dallamok voltak. Tejutak és bolygók képeit váltották ki bennem, amelyek a teljes harmónia tónusaiban keringenek.A hang ismét beszélt:
„Földi testvér, bolygótokon minden emberi lény istenien van megteremtve és halhatatlan. A ti világotokban küzdik ki ezeknek a lényeknek a halandó árnyékai megváltásukat a sötétség síkjából. Minden személy a Földön és annak határoló megjelenési síkjain vagy a jó felé haladás pozitív oldalán, vagy a még rosszabb bajba való visszaesés negatív oldalán helyezkedik el. Mi tudjuk, hogy hol állsz te, Orfeo. De meg fogsz elégedni azzal, hogy tovább sodródjál, mint eddig?”
„Nem, ó nem”, kiáltottam hirtelen. „Alkotóan szeretnék tevékenykedni. Csak adjátok meg nekem a testi egészségemet! Akkor nem lenne semmi, amit ne tudnék véghezvinni.”A hang jóságosan válaszolt:
„Ezt a kívánságot nem tudjuk számodra teljesíteni Orfeo,bármennyire is szeretnénk. Mert csak azáltal vált lehetségessé számunkra, hogy kapcsolatba kerüljünk veled, hogy szellemi érzékelő képességed erősebb, épp mert fizikai tested legyengült. Ha fizikailag robusztus lettél volna, halandó tested egészséges,érzékeid teljesen a föld lomha, alacsony vibrációira lettek volna ráállva, akkor nem tudtunk volna megnyilvánulni számodra.A betegség, rossz testi közérzet és a halandók minden szenvedése mulandó, és nem valóságos.
Ezek képezik a bánattal, fájdalmakkal, tűrésekkel és konfliktusokkal együtt a világ iskolájának leckéit. Bölcsességet és szellemi haladást mindenekelőtt szenvedés által lehet elérni. Ennek a félelmetes rejtélynek a magyarázata később lesz megadva számodra. Ma éjszaka azonban csak azt mondjuk neked, hogy felülemelkedhetsz fizikai tested elégtelenségein, Orfeo, te is és minden más földi ember is. Gondolj mindig arra,hogy szeretünk téged és földi testvéreidet. Mi mindent meg fogunk tenni értetek, a Föld gyermekeiért, ami csak hatalmunkban áll, amennyire szabad akaratotok által lehetővé teszitek ezt számunkra.”
Ezeknél a szavaknál az az óriási hajó, amit ekkor figyeltem, balra fel mozgásnak indult.Az egyik nagy nyílás a másik után nyílt meg rajta gyors egymásutánban, miközben a hajó felfelé emelkedett. A nyílások mint három fedélzet, úgy látszottak rajta. Egyben futólag megláthattam a belsejét ennek a gigantikus égi hajónak.A belső falak úgy tűntek, ugyanabból a gyöngyház szerű anyagból vannak, mint annak a járműnek a belseje, amelyikben én tartózkodtam. De egyébként nem láttam semmit,életnek semmi nyomát, egyetlen bútort, berendezési tárgyat sem, mint amilyeneket mi a Földön ismerünk.Amíg figyeltem a hajót, megvilágosodott bennem, hogy mind a hang, mind az éteri zene eredetileg a nagy égi hajóból jöttek.
Aztán eszembe jutott az a gondolat, hogy ennek egy anyahajónak kell lennie, és hogy az abban lévő élőlények végezték azoknak a„csészealjaknak” a távirányítását, melyek a mi atmoszféránkban siklottak és száguldtak tova. Tisztelettel ismertem fel, hogy milyen magas fokú intelligencia és milyen ügyes kezek húzódtak meg a „csészealj”-jelenségek mögött. Szégyelltem magam, hogy egészséges testért folyamodtam, holott már addig is annyi mindent megengedtek nekem.Amint a jármű tovább mozgott, kifelé a világűrbe, a hajó mindkét végén valami olyasmit láttam, mint egy rotor. Azt mondom rotor, de valójában csak lángörvényeknek tűntek. Én a kis értelmemben ezeket a hihetetlen tűzkorongokat szörnyű erős erőműveknek tartottam, melyeknek hallatlan energiáját majdnem minden célra fel lehetett használni.Azokat a korongokat, melyeket először láttam, rádió adó és –vevőként használták, majd egy óriási 3-dimenziós TV-ernyőnek, mellyel egyidejűleg egy telepatikus kapcsolattartó rendszer segítségével mind látni, mind hallani is lehetett. Most pedig ugyanazokat a korongokat úgy láttam, mintha a nagy égi hajót hajtották volna.
Az volt a gyanúm, hogy egy pontosan ilyen erőgép lőtte ki azt a járművet is a világűrbe néhány percen belül, amelyikben most voltam, és pedig anélkül, hogy ez számomra bármilyen kellemetlenséget okozott volna.Teljesen világossá vált számomra, hogy ezek az emberek megoldották az űrutazás összes olyan zavaró és legyőzhetetlen problémáját, melyek a mi mérnökeinknek és tudósainknak olyan sok fejtörést okoznak, és pedig olyan mértékig, hogy a világűrben történő mindenféle utazás olyan egyszerű, mint egy menet egy liftben.Szívesen megtudtam volna, hogy vajon azt a titkot tárták fel, hogy a nehézségi erővel szemben annak ellenerejével gyakoroljunk hatást; vagy ha nem, vajon milyen más eszközzel győzték le vagy semlegesítették a nehézségi erőt?
Emlékeztem arra, hogy a földi tudósok azt hiszik, hogy egy űrhajóban egy ember abszolút súlytalan lenne és ezáltal képessé válna körbe-körbe lebegni. Én megemeltem a karomat, és leejtettem a szék karjára. Ugyanúgy viselkedett, mint ahogy a Földön tette volna.Tehát kellett lenni a jármű padlójában egy mű-gravitációnak.Szívesen megtudtam volna továbbá, hogyan küzdötték le a halálos kozmikus sugarak, a meteorok, az űrszemét, stb. fenyegetéseit. Az én hajómnak biztos nem volt tonnányi ólompáncélzata, amilyet a földi tudósok szükségesnek tartanának a kozmikus sugarak elleni kielégítő védelem számára.És vajon milyen módon lettek úrrá a légnyomás és hőmérséklet óriási változásain úgy,hogy egy pillanatig sem éreztem bármiféle különbséget? És a meghajtó erőjük: mi volt a fantasztikus titka azoknak a zöld tűzlabdáknak? Talán mágneses örvények voltak azok,amelyek majdnem hangtalanul és csodálatos teljesítőképességgel dolgoztak? Milyen csodavilág kellett legyen az ő bolygójuk – gondoltam, míg tisztelettel telve néztem a kristály álomhajót, mint tűnik el szemem elől.
Ezután a helyiség ismét elfordult lassan balra és még egyszer feltűnt a Föld csillogó szivárványával, mint glóriával. Halványan fel tudtam ismerni a váltakozó kék, ködszerű árnyékokban a nyugati félteke gyenge körvonalait. Itt-ott enyhe fény-felhőcskéket is láthattam, ezeket az észak-amerikai kontinens nagyobb városainak tartottam.Hirtelen két „repülő csészealj” került a látómezőbe. Siettek le a Földre. Majd hirtelen megálltak és lebegve maradtak az űrben, mint fényből készült gombostűfejek. Míg csodáltam őket, hallottam a hangot, hogy mondja:
„az egyik Washington D.C., a másik Los Angeles fölött van.”
Los Angeles – ez visszhangot keltett tudatomban, amint arra a gyenge sugárnyalábra néztem, ami egy messze elterülő város volt. Megpróbáltam emlékezni arra, hogy LosAngeles az én otthonom volt; de a név csak kevéssé ismertnek tűnt nekem, egy olyanhelynek, melyre csak időnként emlékszik az ember.
„Ma éjszaka Orfeo” – folytatta a hang, „megismerted az univerzum végtelen útjainak egy parányi szakaszát.A te saját fáradozásaid által később kitárulhat az út számodra. Ma éjszaka földi lény létedre közel voltál a halhatatlan lényekhez. Most a mi küldöttünk vagy Orfeo, és cselekedned kell! Akkor is, ha az emberek megvetve kinevetnek majd a Földön és tébolyodottnak gúnyolnak, akkor is beszélj nekik rólunk!”
„Igen, igen, ezt meg akarom tenni’” súgtam akadozva; hisz mindent, amit mondtam,hallottak, mint ahogy az összes gondolatom is ismert volt számukra.
„Tudjuk, hogy meg akarod ezt tenni, Orfeo”, válaszolta a hang.
„Ezért készítettük számodra ma éjszaka ezt a különleges ajándékot. Szeretjük a Föld gyermekeit és az a kívánságunk, hogy segítsünk nekik; mert a fordulat órája közel van. De csak olyan ártatlan emberek által tudunk hatni, mint amilyen te vagy.A Föld támadó kedvű emberei el szeretnék sajátítani a mi tudományos vívmányainkat.Ebből a célból lelőnék járműveinket, ha tudnák. De új tudományos felismeréseket csak olyan módon adhatunk a földi embereknek, ami harmóniában áll a kozmikus törvénnyel.Az emberek anyagi tudása már úgyis messze megelőzte a testvéri szeretet növekedését és a lelki megértést a szívükben. Ebben áll a jelenlegi veszély.
Nem megengedett, hogy még hozzájáruljunk az emberi tudomány romboló állapotához. Mi épp ellenkezőleg :most azon dolgozunk, hogy a Földön meglévő ismereteket építő célokra irányítsuk.Abban is reménykedünk, hogy saját igazi természetének mélyebb tudását és megismerését tudjuk adni az emberiségnek, és figyelmét arra a nagy fejlődésre tudjuk irányítani, amely előtt áll.Jelenleg az összes olyan területen dolgozunk, amelyeken az emberek építő módon fáradoznak, különösen az orvosi területen és a gyógyító művészet területén. Biztos észrevetted már azokat a nagy előrelépéseket, melyekre az utóbbi években ebben azirányban sor került. Még nagyobb felfedezések várhatóak, amelyek magukba foglalják a sikert a rák elleni harcban is. Így fogunk újra és újra tovább együttműködni az emberekkel és az emberek által.”
Figyelmesen hallgattam az együtt érző hangra és törekedtem arra, hogy minden szót bevéssek a tudatomba. Azonban mégis sok mindent elfelejtettem, és ezek a sorok csak szegényes megkísérlését képezik annak, hogy visszaadjam azt, amit hallottam.A hang folytatta a beszédet:
„Tudjuk, hogy sok kérdés jár az eszedben. Egy kérdés különösen foglalkoztat téged. Ez azt a személyiséget érinti, akit a világ Jézus Krisztusnak ismer. Ki akarjuk elégíteni ezzel kapcsolatos tudásszomjadat, és meg akarjuk válaszolni a kérdésedet. Allegorikus értelemben Krisztus valóban Isten fia. Az a csillag, amely Betlehem fölött ragyogott, kozmikus tény. Az egy olyan élőlénynek a bolygótokon való megszületését jelezte, aki nem a földi fejlődéshez tartozik. Ő a láng ura, a Nap egyik halhatatlan lelke. Ő a szenvedő emberiséggel meg volt együttérzéséből lett hússá és vérré és lépett be a tudatlanság, a nyomorúság és a gonoszság poklába. Ő mint a Napszelleme vált az emberiség lelkeken felüliségének és a Föld szellemiségének részévé.Ebben különbözik Ő minden más világi tanítótól.
A Föld minden emberének van egy szellemi vagy nem felismert énje, amelyik túlnyúlik az anyag, a földi tudat és az idődimenzió világán, és örökké szellemi tökéletességben lakozik, a lelken felüliséggel (felettes énnel) egységben.Az „idő”-ről kialakult hamis elképzelés talaján jött létre az ember szabad akaratból történt választása, mellyel olyan tévedéseknek az okát indította be, melyeknek elkerülhetetlenül kellett, hogy legyen egy következménye, nevezetesen az, hogy az emberben tudatossá vált halandósága, vagy mostani létének megélhető halála. Ezáltal vált el örök és tökéletes énjétől. Most pedig a Földön egyetlen feladata, hogy újraegyesüljön halhatatlan tudatával. Ha ezt elérte, feltámadott a halál birodalmából és újra igazi halhatatlan énjévé válik, amilyennek Isten képmására meg lett teremtve.A ti tanítótok azt is mondta: „Isten szeretet.” Ezekben az egyszerű szavakban meg lehet találni a Föld és minden más világ minden rejtélyének titkait.”
Könnyek folytak arcomon. Annak a nagy, együtt érző bölcsnek a szellemi értekezése közben olyannak éreztem magam, mint egy nyomorult kúszó féreg – tisztátalannak,telve tévedéssel és bűnnel; de nem abban az értelemben, ahogy az emberek használják szokásosan ezt a szót, inkább olyan bűnként, ami tényleg bűn.És az eredeti bűn pedig a képmutatás, a hamisság, az élő hazugság! Ez az a bűn, mely mosolygással tekint szemeiből embertársára, miközben szíve ugyanakkor tele van áruló, gonosz vagy gúnyos gondolatokkal. Bűn egyáltalán minden eltérés a tiszta igazságtól, a tökéletes szeretettől,az abszolút becsületességtől és az őszinte mozgató okoktól. Ennek a valódi bűnnek kevés köze van a bűn földi felfogásához.Amikor ezek a felismerések kitöltötték lelkemet, legszívesebben a földre vetettem volna magamat és az emberiség felől érzett szégyenből eltakartam volna az arcomat.
És minden ember közül abban a pillanatban a leglealacsonyodottabbnak éreztem magam,aki a legkevésbé lenne méltó arra, hogy ott legyen, ahol én voltam.Nem tudtam felfogni, hogy hogyan szerethettek engem ezek a nemes lények, vagy a mi emberiségünkből valaki mást; minket véres háborúinkkal, keserű gyűlöletünkkel, olcsó szégyenletes türelmetlenségeinkkel, mohóságunkkal, fösvénységünkkel és embertársainkkal szembeni szörnyű embertelenségeinkkel.Elrejtettem arcomat a kezeimmel és keserű könnyekkel sírtam amiatt a világ miatt,amely annyi tévedéssel és képmutatással van tele és annyira fel van fújva csupa egoista önhittséggel a mi oly szegényes anyagi tudásunk miatt.
Ebben a pillanatban mintha álomban lettem volna, a „Mi Atyánk…” dallamát hallottam,mintha ezernyi hegedű játszotta volna. Összehúzódzkodva a karosszékben újra sírnom kellett. Annyira tele volt a szívem alázattal és megtörtséggel és hálával is – hálával azért,hogy ezek a nagyok egyáltalán törődtek szánalmas, önző létünkkel.A magasztos dallamokon keresztül szólt a hang: „Szeretett földi barátunk!
Bemerítünk téged az örök világok igaz fényébe.”Egy vakítóan fehér fénysugár villant le a jármű kupolájáról. Egy pillanatra majdnem elvesztettem az eszméletemet. Minden kiteljesedett egy nagy fehér fénnyé. Úgy tűnt,hogy ki vagyok emelve időből és térből és már csak fényről, fényről és fényről tudtam!Orfeo, a Föld, a múlt – ezek már csak egy pillanat sötét álmai voltak. És ez az álom a szemeim előtt egy gyors panorámává fejlődött. Földi életem minden eseménye kristálytisztán állt lelkem előtt – és akkor visszatért emlékezetembe minden korábbi földi életem.
EBBEN A MAGASZTOS PILLANATBAN TUDTAM AZ ÉLET TITKÁT.AZT IS FELISMERTEM IJESZTŐ BIZONYOSSÁGGAL, HOGY MINDANNYIAN -MINDENKI KÖZÜLÜNK – ÖRÖK ÉLŐLÉNYEK VAGYUNK ÉS MEGTARTATUNK AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN, DE HOGY MINDIG CSAK EGY IDŐBEN KORLÁTOZOTT TUDATTAL RENDELKEZHETÜNK.
Meghalok, gondoltam. Ezen a halálon már más, korábbi életekben keresztül mentem.Íme ez most a halál!MOST AZ ÖRÖKKÉVALÓSÁGBAN VAGYOK, AMELY KEZDET ÉS VÉG NÉLKÜLI !Ezután lassan minden feloldódott sugárzó fénnyé, békévé és leírhatatlan szépséggé. A halálba addig vetett hamis elképzeléstől megszabadulva az üdvösség időtlen tengerében lebegtem tova.Végül is visszatért tudatom, mint egy élénk álomból. Még kábultan néztem körül: a jármű belsejében voltam; minden olyan volt, mint előtte. De nekem úgy tűnt, mintha tízezer év telt volna el egy néhány pillanat alatt. Félig tudatos állapotban valamilyen égést éreztem testem bal oldalán, pontosan a szívem alatt, de nem gondolkoztam tovább rajta.Az éteri zene hangjai lengtek a levegőben.
Messze távolinak inkább éreztem, mint hallottam a jármű padlója alatt a pulzáló vibrálást. Ugyanúgy ismét éreztem, hogy testemet enyhe nyomás szorítja a karosszékbe. Tehát vittek vissza a Földre.Hihetetlenül rövid idő múlva megnyílt a fal és felismertem a megszokott környezetet.Igen, újra otthon voltam! Viszont egy kis szomorúsággal a szívemben arra is rájöttem,hogy a Föld sohase lehet esetleg többé az én igazi otthonom. Az emberiség szellemi továbbfejlődésében helyeztettem bele ebbe az életbe. Átmentem a halálon és elnyertem az örök életet.Amikor felemelkedtem a kényelmes karosszékből, lenyúltam, és felemeltem a különös,csillogó darab fémet. A jármű elhagyásakor azt a kezemben tartottam. Még félig kábultan távolodtam el a hajótól. Amikor kíváncsian megfordultam, hogy még egyszer lássam kívülről, már eltűnt!
Felfelé néztem, és láttam magasan az égen, gyengén láthatóan,mint egy tompán fénylő szappanbuborék. És akkor egyszer csak már nem volt ott; csak fent az észak-keleti égbolton láttam egy vörösen izzó korongot, amelyik zölddé vált és eltűnt.Amikor levetkőztem és az ágyba akartam menni, visszaemlékeztem arra az égő érzésre,amelyet a „csészealjban” a jelentőségteljes felavatás alatt éreztem a bal oldalamon.Lenéztem magamra és láttam ott valamit, ami úgy nézett ki, mint egy kerek „égésfolt”,akkora volt, mint egy 25 centes pénzérme, a bal mellemen, közvetlenül a szívem alatt. Akör külső pereme piros volt, begyulladva és kicsit megduzzadva, ugyanúgy, mint egy kis pont a kör közepén – ez a hidrogén atom jele volt. Felismertem, hogy ezt a jelet azért vésték rá a testemre, hogy megszabadítsanak minden kétségtől és hogy meggyőzzenek engem fixen az élményeim valódiságáról, mielőtt azok az elkövetkezendő napok hideg fényének lennének kitéve.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!


spiritufo
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: