Omnec Onec: Zarándokút Retzbe / A Bölcsesség Temploma / Egy különleges találkozás
Egy jelentőségteljes esemény, amely minden évben újból belépett az életünkbe, az évenkénti Retz városába történt utazás volt, annak érdekében, hogy lássuk a bölcsesség egyik mesterét és meghallgassuk a beszédét. Az, hogy a valóságban lássuk őt, számunkra valami nagyon különleges dolog volt, bár olyan belső kommunikációban állunk vele, amely még hatalmasabb, mint a telepátia. Egyszer tehát megint közeledett az évnek ez az időpontja, és nemsokára meg kellett, hogy kezdődjön gyaloglásunk a bölcsesség templomához.

Kapcsolódó (az összes eddigi cikk): Omnec Onec: A Vénuszról jöttem (linktár)

Emlékszem, hogy a mester az egyik szemináriumon arról a különbségről beszélt, ami az igazság és a között az egyén között van, aki igazságot közvetít magából. "A fizikai világokban és sok bolygón, de szellemi világokban ugyanúgy vannak szellemi (spirituális) tanítók. Nekik sok igazságot kell továbbadniuk. Viszont ha a tanítót imádják és fontosabbnak kezelik, mint az igazságot (az "Igé"-t), akkor az igazság legtöbbször elvész. Az embereknek meg kell tanulniuk, hogy az igazság fontosabb, mint az a személy, aki az igazságnak egy közvetítő csatornája."

A Legmagasabb Istenség Törvényei alapján minden ember törekszik arra, hogy maga is elnyerje a mesteriséget. Ez a mester célja mindannyiunk számára, és ugyanúgy a mi célunk is. Kevés olyan tanítás van, amely valóban felvillanyozza az embereket és kalauzolja őket abban, hogy maguk is a bölcsesség mestereivé váljanak. Különösen a Földön annyi tanítás létezik, amelyik csak kis mennyiségű igazságot közvetít, vagy semennyit sem. Túltöltve különböző szertartásokkal és babonával, a tanítványokat arra vezetik rá, hogy imádják a szellemi tanítót s emberek által készített törvények szerint éljenek.

Az akkor következett szemináriumra barátaim és én azt terveztük, hogy bemutatunk egy táncot a lélek egyensúlyáról. Ez azt kellett, hogy bemutassa, hogy hogyan érkezik meg egy lélek az alsóbb világokba és válik egymástól elkülönülő polaritássá, férfivá vagy nővé, adakozóvá vagy befogadóvá. A szellemi élettárs nem egy másik egyén, aki valahol máshol vár Rád a világban. Ő a polarizáció után a lélek másik része. A lélek minden alkalommal vagy férfivá vagy nővé testesül meg (inkarnálódik), és minden megtestesülésben (inkarnációban) vagy a férfias vagy a nőies tulajdonságokkal való bánásmódot tanulja meg. Vannak időpontok, amikor a lélek elér egy semleges állapotot, amelyben egy megtestesülésben a férfias és nőies tulajdonságok közel járnak ahhoz, hogy egymást kölcsönösen kiegyenlítsék. Az ilyen egy átmeneti állapot, amilyen addig fordul elő, amíg a lélek szellemileg teljesen tudatossá nem válik. A kiegyensúlyozottság aztán mindenkorra megmarad, ha a lelki élettársak összetalálkoznak és az egyénben aa az azonosság tudatosodik, hogy ő egy polaritás nélküli lélek. Ez már egy olyan önmegvalósítás, amely a lélek-síkban jön létre.

A mi táncunk ezt a kezdeti szétválást és a végül bekövetkező kiegyensúlyozottságot egy olyan lánnyal és fiúval szemléltette, akik a két lelki élettársat képviselték. A tánc azzal kezdődött, hogy háttal egymásnak támaszkodva ültünk a padlón. Mögöttünk azoknak a különböző létsíkoknak a színei emelkedtek fel, amelyek a léleknek az alsóbb világokba történő utazását ábrázolták. Először bíbor szín tűnt fel az éteri sík, majd kék a mentális és okkersárga a kauzális sík szemléltetésére. Végül volt rózsaszín az asztrális és zöld a fizikai sík szemléltetésére. Ezután felálltunk, szétváltunk és különböző irányokba mentünk, miközben egyénileg kifejeztük gondolatainkat és érzéseinket. Alkalmanként közel kerültünk egymáshoz, hogy megérintsük egymás kezét vagy ujjait vagy megöleljük egymást, de csak egy pillanatra. A tánc végén odajött a mester, feltartotta a karjait és a két lelki élettárs a kiegyenlítődés jeleként odaült a lábaihoz. Gyakran gyakoroltuk ezt a táncot mialatt vártuk a Retz-be történő mihamarabbi utazást. Röviddel a szeminárium előtt egyszer a strandon voltam, és találkoztam ott új barátommal, Rimj-jel. Ő majdnem minden nap körülbelül ugyanabban az időben jelent ott meg, mint én, megszokott ballon-nadrágjában, egy bíborszínű lepelbe burkolózva, ami egy kötélszerű arany övvel volt átfogva. Először nem szóltunk egymáshoz. Csak ültünk egymás mellett az aranyos homokon, előre, a bíborszínű és kék vízre, vagy egymásra néztünk.

Jól emlékszem sötétkék, villámló szemeire, laza, sötétszőke hajára és hosszú, egyenes orrára. Legjobban a vonzó, csintalan nevetését kedveltem. Rimj és én már fiatal éveinkben nagyon megszerettük egymást. Mindent együtt csináltunk, és nagynéném, nagybácsim és a barátnőim is kedvelték őt. Gyakran másztunk fel együtt a Kumlihegyekbe, ültünk a legmagasabb csúcson és hallgattuk a szelet, amely a völgyön fújt végig. A hazaúton a közös örömök emlékére virágokat szedtünk magunknak. Rimj és én gyakran beszélgettünk az életünkről és a jövőnkről és természetesen az előttünk álló szemináriumon tartandó előadásunkról. Rimj a szeretetről akart előadni egy dalt, amit ő maga írt.

Aztán eljött a Retz-be történő nagy utazásunk napja, és jobban izgultam, mint valaha. Mint kisebb gyerek, ezt az évenkénti eseményt mindig életünk rutinszerű részének tekintettem, mert még túl kicsi voltam ahhoz, hogy a dolgok szépségét teljességükben értékeljem. De most az a különös de örömmel fogadott érzésem volt, hogy az egy nagyon különleges alkalom az életemben és fontos számomra, hogy magamba szívjam Retz szépségét és azt az eseményt, hogy Rami Nuri mestert láthatom. Egy Retz-be történő gyalogút több napig tart, ezért egy csomó dolgot bepakoltunk. Külön a szeminárium alkalmára mindenki tervezett magának egy komplett ruhafelszerelést, amely kifejezte az ő egyéni ügyét. Ennek az éves utazásnak hagyománya volt a mi kultúránkban, ami a fizikai érába nyúlik vissza, és bár megtehettük volna, hogy egyszerűen megjelenítjük magunkat Retz-ben, az nem lett volna olyan kalandos és teljes körű tapasztalat.

Teutónia emberei és a Vénusz sok részének falvaiból származó emberek mind a saját időpontjaikban indultak el és mindenki maga vándorolt. Én kértem, hogy hadd mehessek Rimj-jel és Zemurával együtt. És útnak is indultunk, amint összejöttek az ő szüleik valamint Arena és Odin is. Retz a teutóniai templomokkal ellentétes irányban van, túl a Kumli- hegyeken, amelyeket Rimj és én olyan gyakran megmásztunk. Keresztül vándoroltunk egy barlangon, a hegység egyik természetes szorosán, amit a nagy átalakulás előtt fedeztek fel. Itt felszín alatti tavak és vízesések voltak, fantasztikus kőzetformációk, és ijesztő kinézetű állatok. Ott bent mindenütt nagy csend volt, visszhangzottak a termek-járatok, úgy, hogy a legszebb hangzásokat tudtuk kelteni, amikor énekeltünk. A szakadékokon való átkelés a keskeny kötél-függőhidakon számunkra, gyerekek számára egy különös élvezet volt.

Egy nappal később a Kumli-hegyek már mögöttünk voltak, és előttünk egy nagy, virágokkal teli síkság terült el a legkülönfélébb színekben pompázó fajták sokaságával. Összetalálkoztunk ezernyi más emberrel. Az utak itt már megteltek csodálatos kinézetű utazókkal, akik mind vidáman voltak öltözve és vitték magukkal tarka csomagjaikat. Rajtam egy aranyszálakkal átszőtt ruha volt és egy arany, kötélszerű öv. A síkságot követően egy sűrű és csendes erdőn mentünk keresztül, amelyben sok különböző bolygóról származó magasra nőtt fák voltak, a legkülönfélébb fajták. Voltak ott mamutfák, fenyők, juharok és más olyan fajták, amilyeneket a Földön nem lehet megtalálni. Nálunk az volt szokásban, hogy az erdőben nem beszéltünk és nem keltettünk szükségtelen zajokat, hanem hallgattuk a madarak és állatok hangjait, a lábunk hangját a nedves talajon és a békés csendet. A nedves, földes és mohás szagok a fák és virágok fűszeres illatával együtt felejthetetlenek voltak. Mélyen bent az erdőben elértünk egy kis faluba, amelyben több család nagy, kiugró házakat hozott létre dús kertekkel. Ez egyike volt annak a sok vénuszi falunak, amelyeknek nincs neve. És mivel besötétedett, elhatároztuk, hogy ebben a faluban éjszakázunk. Ott az volt a szokás, hogy a jövevények minden szükségletét felszólítás nélkül teljesítik. Mindenki megbízik minden jövevényben, és ugyanabban a vendégszeretetben részesíti őt, mint egy családtagot.

Hajnali pirkadatkor együtt "reggeliztünk", mielőtt továbbvonultunk, bár nem étel volt az, amit elfogyasztottunk. Azért nevezzük reggelinek, mert amikor tudatosan együtt veszünk fel energiát, az olyan mint egy étkezés. Körbe ültünk, behunytuk szemünket, mély lélegzetet vettünk, és eközben olyan energiát képzeltünk el, amit minden póruson keresztül veszünk fel. És az ténylegesen egy nagyon beindító reggeli volt ! Az erdőn túl volt még egy másik hegylánc, ami azonban túl magas volt ahhoz, hogy átkeljünk rajta. Kikerülésére egy sivatagon vonultunk át, majd egy másik hegycsoporthoz értünk, amelyikben volt egy félelmetes fennsík. Egy meredek hegyfokon átkelve elértük a fennsíkot kitöltő víz szintjét, ami egy kék, bíborszínű és zöld márvánnyal teli majdnem teljesen sivár felület volt. Itt-ott elszórtan volt egy-két szikla. A fennsík néhány részén úgy nézett ki a talaj, mintha valami felfelé nyomta volna azt, más részek meglehetősen érdesek voltak, vetődésekkel és repedésekkel telve. A víz síkja különös volt, mert minden annyira kiszáradtnak és szikárnak látszott, mégis kellemetlen nedvesség volt a levegőben. Ha lenéztünk a résekbe és repedésekbe, látni lehetett, hogy folyik le a víz. Néhány helyen a síkság néhány centiméterrel le volt süllyedve, és azt tavak töltötték ki. A sziklahasadékokban, amelyek körbevették a fennsíkot, több vízesés zúgott. Maga a síkság kiemelkedett, és több helyen víz folyt alá. Sok itteni ilyen titokzatos látványt a Földön természeti csodának neveznének, de a Vénusz emberei az isteni teremtés szépségeinek részeként tekintettek ezekre. Számunkra nem is voltak annyira titokzatosak, mert ha valaki naponta ilyesfajta szépségekkel van körbevéve, arra az ilyesmi már nem gyakorol olyan mély benyomást. Nagy csodákat természetesnek veszünk, mert mindenütt jelen vannak. E fennsíkon túl a táj hegyes zöld dombokba és füves teknőkbe ment át. Amikor ezt a pontot elértük, mindig tudtuk, hogy nemsokára megpillantjuk azt a gazdag völgyet, amelyben Retz fekszik. Alattunk a távolban ott terült el bolygónknak ez a pompás, sánccal körülvett fővárosa. Retz egy kerek város, egy fantasztikusan kinéző templomokból, virágzó kertekből, szökőkutakból és csodás szobrokból álló egyszerű kör. Felülről szemlélve láthattuk, hogy az épületek és sétautak mintha egy dupla keresztet alkottak volna.
Retz-et egy tornyokkal ellátott, gyengéd, fénylő világoskék árnyalatokban pompázó márványból készült fehéren sugárzó fal veszi körül. Az óriási faragott fakapuk mellett jobbra és balra elhelyezkedő hegyes tornyokkal és a fő-kapuívvel együtt a város egy olyan hatalmas katedrális első részéhez hasonlít, amilyeneket itt a Földön Angliában lehet találni. Amikor csoportunk közeledett a városhoz, láthattunk alattunk a nagyobb templomok tetőit. A város olyan rezgéseket sugárzott magából, amelyek megigéztek bennünket és amelyektől teljes tisztelet borzongott rajtunk végig. Mindegy volt, milyen sokszor voltunk itt korábban, szépsége lenyűgözött bennünket minden évben. Retz-et egyetlen egy földi városhoz sem lehet hasonlítani, inkább egyes kitalált történeteikben szereplő helyekhez. Ez a város a legharmonikusabb és kiegyensúlyozottabb építészet fantasztikus bemutatója, amilyet csak el lehet képzelni. Retz a Vénusz fővárosaként egy a tanulás templomaival teli szellemi (spirituális) hely, amely templomok egyrészt szellemi tanításoknak, másrészt a művészeteknek és a tudományoknak vannak szentelve. A legtöbb vénuszi várostól eltérően, amelyek pusztán kulturális és tanulási központok, Retz-nek sok a lakosa is, akik között vannak a tudásnak is mesterei.

A földi templomok tulajdonképpen a magasabb létsíkokban létező szellemi városok templomainak szánalmas utánzatai. Úgy kell, hogy elképzeljük, hogy a kreativitás nem más, mint fogékonyság arra, ami a magasabb létsíkokban már létezik. Mindenesetre a fizikai bolygókon lévő legszebb épületek sose tudnak lépést tartani a túlvilágbeli épületek szépségével.

Retz-ben minden templom egyedülálló és meg van a saját jellege, ami tükröződik a kialakításában. A széleskörűen elterjedt díszítőanyagok értékes drágakövek, mint gyémántok, smaragdok, jáde, gyöngyök, és nemesfémek, mint arany és ezüst. Az ablakok, ajtók, lépcsők, mennyezetek és padlók gazdagon vannak ezekkel díszítve, néha az egész épület értékes anyagokból áll, és igény esetén egyszerű manifesztálással (gondolati erő általi megjelenítéssel) hozzák őket létre. Amikor földi vallásos szerzők tapasztalataikat olyan szavakkal írják le, hogy "aranyból lévő utcák", akkor az olyan
asztrális városokra hivatkoznak, mint amilyen Retz. Úgy, mint Teutóniában, Retz-ben is messzemenően alkalmaztak geometriai alapformákat - gömböket, kockákat, téglatesteket, gúlákat, kupolákat, hengereket, kúpokat és más alakzatokat. Voltak olyan építészeti stílusok, amelyek hasonlítanak a legszebb földi építészetre, és olyanok, amilyeneket csak más, a földiek számára ismeretlen fizikai bolygókon lehet megtalálni. Az egyik templomot piramisszerűen építették meg, és csillogó ezüsttel fedték be. Ami ennek a belsejében volt, azt nem láthattam. Az egyik olyan épület, amit megnéztem magamnak, egy múzeum volt a fizikai világegyetem különböző bolygóiról származó ritka tengeri állatok számára. Ez egy nagy, belülről matt kéken fénylő, ablakok és ajtók nélküli átlátszó gömb volt. Egy másik templom, amelyet lerajzoltam, egy sötétkék kristályból lévő gömböt ábrázolt, amely négy magas, ezüstből készült talapzaton állt. Egy sor ablak futott fel mindegyik talapzaton, amelyek együtt úgy néztek ki, mint egy homorú lencse oldalnézetben. Ennek a templomnak a szépségét nehéz leírni a Ti szavaitokkal.

Egy további templom, amely tetszett nekem, egy polírozatlan ametisztből készült kocka volt, ezüst szélekkel. Ívelt mahagóni ajtaja egy külön műalkotás volt. Minden faburkolat bőséges gyümölcsöket ábrázoló faragással volt díszítve és nagyon színes volt. Ennek az épületnek a számos boltíves ablaka bíborszínű, sárga és gyöngyfehér üvegből állt, melyek absztrakt mintákban voltak elrendezve. Az épület hátoldalán egy csigalépcső volt található, amely egy a második emeleten lévő bejárathoz vezetett. Szőlő lógott alá a tetőzet széleiről. Ez nagyon jellemző Retz városára, amelyben gyakran találni lapos tetőkön fákat és kerteket. Az itteni főépületek egyike, az Arany Bölcsesség Temploma egyidejűleg létezik mind Retz fizikai városban (a Föld magasabb fizikai sűrűségfokainak megfelelően), mind itt az asztrálsíkon. Ez egy kerek építmény, mely legnagyobbrészt aranyból és márványból készült. Az alapja égkék, fehér és bíbor erezetű márványból van. Körbe-körbe egy sor lépcsőfok vezet fel a fő szintre. 60 aranyból készült oszlop támasztja alá a lapos márványtetőzetet, amelyek olyan alakúak, mint valamely szellemi élőlények, kinyújtott kezekkel. Ezeknek a szobroknak szokatlanul keskeny csípőjük van, a férfi és női polaritás közötti kiegyenlítettséget ábrázolják. Itt vannak télikertek és tavak, amelyeket kényelmes padok vesznek körül.

Az, hogy szavakba próbáljam foglalni a szeminárium szellemi (spirituális) tapasztalatait, értelmetlen. Az egy olyan együttes élmény volt, amelyben mindenki részt vett. Egy sor spirituális témákról szóló előadást tartottak meg, és bár ezek között egyik-másik átfedte egymást, nem voltak ismétlődések, mert mindegyik előadó egyedülálló volt a maga nemében és új benyomást tett ránk. Versek és zeneszámok kerültek előadásra, művészeti bemutatók és játékok, valamint sok tánc és dal. A mi táncunk is nagy siker volt, mint minden más bemutató, mert mindenki szívvellélekkel tette a dolgát. Minden produkciót értékeléssel és élvezettel kísért figyelemmel a sokaság.

A szeminárium szellemi csúcspontjainak egyikét egy olyan előadás képezte, amelyet sokan közülünk csak később értettek meg, egy kis gondolkodás után. Amíg létezni fog az ember, mint élőlényfajta, az a kérdés is fenn fog állni, hogy miért olyan a világ, amilyen. Itt a Földön Ti azt hiszitek, hogy minden atomokból áll, amelyek nem másak, mint pozitív és negatív töltésű energia. De mi alkotja a dolgok alakbeli sokféleségét, és mi tartja egyben az alakokat?

Erre a válasz a szellemben rejlik. Az ember a fizikai síkon saját világát a gondolatok hatalma által hozza létre. A világ azért lett megteremtve, hogy kivetítődjék a kollektív emberi gondolat. Például egy fa kinézetéről létező szellemi elképzeléseket generációról generációra továbbadják egymásnak az emberek, és ez a gondolati elvárás megakadályozza, hogy a fák megváltozzanak. Ha az ember arról alkotott szellemi elképzelése változik meg, hogy hogyan kell kinéznie egy fának, akkor az képes megváltozni.

Ha valaki azt mondja, hogy "ez lehetetlen", ő egy korlátolt szellemi tartásból beszél. Minden lehetséges, de az ember tudatlanságból önmagát korlátozza. Így egy korlátolt világa lesz, amelyik továbbra is korlátozza a gondolatait és a világot. Az ember világa addig sosem változhat meg, amíg meg nem változtatja a gondolatait. Ha bekerülsz egy családba vagy egy élettárssal alapítasz egy családot, ott az erősebbik fél fogja meghatározni, hogy milyen lesz a család, attól függően, hogy az erősebb mit kíván magának. És ha ő egy kusza ember, akkor a Te családod is kusza lesz, a gyerekeid is kuszák lesznek és az életstílusod is.

Nem kellene szidnunk másokat azért, mert korlátozzák a világukat. Ha a körülményeik rendezettek, van rendszerező értelmük és szervezett az életstílusuk, akkor korlátozásuk talán azon múlik, hogy más életekben az ellenkezőjét élték meg, és félelemből védekeznek valami ellen. Ha jól belegondolunk abba, ami mindenütt érvényesül, hogy a lélek tapasztalat által fejlődik, akkor a szidalmazás vagy elítélés nem helyénvaló, hanem csakis a megértés. A szónok beszédében utalt a Földre, és természetesen arra is, hogy milyen volt egykor az élet a Vénuszon. Mindez arra emlékeztetett, hogy egy korlátozott világ csak egy lépésnyire van a korlátok nélküli világtól és a határtalan léttől.

Az egyes rendezvények között azonos érdeklődésű csoportokat alkottunk, ami a mi gondolatolvasó képességünkkel nagyon egyszerű. Éjszakánként ott aludtunk, ahol akartunk, vagy a templomok valamelyikében a városban, vagy kint a sok virágoskert valamelyikében. Annyira el voltunk foglalva a szemináriummal és mindazzal, ami ott zajlott, hogy nehéz volt kiszakadni abból városnézésre. Igaz az, hogy a legtöbb ember, beleértve a vénusziakat is, az életében rejlő szépséget magától értetődőnek tartja mindaddig, amíg az egyszer csak már nincsen meg az életében. Azután, hogy ezen elmesélt utolsó alkalommal láttam Retz-et, sajnáltam, hogy nem szívtam magamba még többet a szépségéből. Akkoriban az egész életemnek csak egy normális része volt, de ma annyira hiányzik nekem, hogy azt nagyon nehezen tudom elviselni.

A mester beszélt nekünk a Legmagasabb Istenségről, hogy hogyan teremtette meg egyszerre az összes lelket, és hogyan vette kezdetét az ember szellemiségében a kiegyensúlyozatlanság. A fizikai síkban élő embernek előbb azt kell megtanulnia, hogy együtt éljen más egyénekkel és elfogadja őket. Sok bolygón volt probléma az emberek számára egymás kölcsönös elfogadása, mert nem tudtak semmit a lélek isteniségéről és a reinkarnációról. Elmagyarázta a mester, hogy az  ember sok problémája abból adódik, hogy egyetlen egy életben hisz. Az ember annyira fél a meghalástól, hogy nagyon gyorsan újraszületik, és szellemileg keveset fejlődik. És az, hogy a kellő értelemre eljussunk, ami minket mindnyájan a Vénuszon, és néhány keveseket a Földön boldoggá tesz, sok életszakaszban való továbbfejlődést igényel. Azzal, hogy másokat az ő tudatszintjükért nem kritizálunk, hanem megértjük őket és elfogadjuk őket olyannak, amilyenek, segítünk nekik a fejlődésben. Azáltal pedig, ha szeretetünket és tudásunkat szívesen megosztjuk másokkal, ahelyett, hogy nagyobb hatalmunk érdekében eszközként használnánk őket, viszonozva visszakapjuk ugyanazt a Legmagasabb Istenségtől.

A mester arra a kérdésre adott válaszával zárta beszédét, hogy miért nem képes megrontani az abszolút hatalom a Legmagasabb Istenséget. A válasz az volt, hogy a Legmagasabb Istenség sose veszi igénybe az abszolút hatalmat. Az megoszlik az összes lélek között és egyenlően jut belőle minden dologra. Én el akartam mindezen gondolkozni és azon is, hogy mit szeretnék még tudni. Az idők folyamán a fizikai univerzum egyre romlottabb lett. A mi embereink gyakran küldenek áldásimákat a fizikai síkra és a Földre az ottani nagy szenvedés miatt. Amikor a Földre gondoltunk, az az örömben és békében zajló létünket szomorúsággal töltötte meg. Emlékeztem, hogy sok elmúlt életemet töltöttem a Földön, és éreztem, hogy ez a vénuszi élet mennyivel kellemesebb volt. És érdekes módon mégis vonzódtam valahogy a Földhöz és a fizikai síkhoz, de abban a pillanatban nem tudtam, hogy mit jelentsen az. Később, miután visszaértünk Teutóniába, Arena és Odin az egyik esti tanulmányozásunkkor elmesélték nekem egy a mesterrel ezen a szemináriumon folytatott beszélgetésüket. E szerint jócskán lehetséges volt, hogy hamarosan egy életemre nézve fontos döntést fogok hozni. Meg kellene kapnom a lehetőséget arra, hogy elhagyjam a Vénuszt, és a fizikai világegyetemben éljek egy családban. Merthogy az Akasha-krónikában rólam szóló feljegyzésekből egyértelműen kiderült, hogy a fizikai világban egy jelentős karma várt rám. Valamikor a közeljövőben szükséges lenne számomra, hogy még egyszer éljek a fizikai világegyetemben. De szerencsém volt. Ha ebben az életben mennék, jobban képes lennék kiállni azokat a megpróbáltatásokat, amelyek várnak rám. Ha arra várnék, amíg megint ott születek majd újra, akkor az fizikai idővel mérve könnyen eltarthatna még egy pár ezer évig.

A nagybácsim azt mondta, hogy hamarosan teszünk még egy külön utazást Retz-be, hogy megnézzük, tényleg lehetséges lenne-e, hogy gyerekként hagyjam el az asztrális világot és közvetlenül átmenjek a fizikai világba, és hogy ez beleütközne-e valamely szellemi törvénybe. Én természetesen izgalomba jöttem, mert a mester egyébként nem szokott közvetlenül egy magánszemélyhez beszélni. Amikor egy pár nappal később a strandon ültem, egy férfire gondoltam, akit Retz-ben láttam. Valamilyen módon ismerősnek tűnt számomra és mégis idegennek. Úgy sejtettem, hogy ő nem az asztrálsíkon élt, hanem a fizikai világból vetítette magát oda. Ez egy kicsi, kedves kinézetű ember volt, talán húszas éveinek végén, csinos kék szemekkel. Több alkalommal is láttam és egy sötét szakállú embert is. Az egyszer rám nézett és egy pár pillanatig szemlélt. Ez volt minden. De ebben a tekintetben volt valami, ami sok mindent kimondatlanul hagyott, és fogalmam sem volt, hogy mi volt az. Felmerült bennem a kérdés, hogy vajon viszont fogom-e látni még valaha és hogy fontos-e, hogy viszontlássam. Nem tudtam. Arena nyomatékkal hangsúlyozta, hogy most ki kellene tisztítani gondolataimat és felnőttesen kellene viselkednem. Ennek különös fontossága volt. Mindketten azt mondták, hogy nem kellene bizonytalanságnak engednem vagy aszerint döntenem, hogy  mit tartanának mások a legjobbnak. Kinyilvánították, hogy a felmerült kaland helyett szívesen látnak engem, hogy életem hátralévő részében a házukban maradjak, ha akarok. Ők nagyon szerettek, és csak azért figyelmeztettek erre a választási lehetőségre, hogy a leginkább a javamra legyenek, mivel ilyen lehetőség nem mindig állt fenn.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!


Omnec Onec: A Vénuszról jöttem
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: