Omnec Onec: A tanulás és művészetek temploma / Lelki élet
Azt nem mondhatom, hogy az asztrálsíkon a semmiből alkotunk dolgokat. A gondolatainkat felhasználjuk arra, hogy a szabadon rendelkezésre álló energiát átalakítsuk valami olyasmivé, amit épp gondolunk, és csak azért tűnik az egész olyannak, mintha mágia lenne, mert azok a dolgok, amelyeket így megtestesítünk, úgy jelennek meg, mintha a semmiből keletkeztek volna. A gondolatoknak az anyag fölötti ugyanezen hatalma meg van a fizikai világban is, csak ott azért nem tűnik mágikusnak, mert az alkotó folyamat ott sokkal lassabb és nyersanyagokat és munkaráfordítást igényel.

Nekem megtanították azt a sok nagy felelősséget is, ami az ilyen erők használatához hozzátartozik. Mivel minden cselekedetem jó vagy rossz karmát hoz létre, ha nem a Legmagasabb Istenség nevében teszem azokat, vigyáztam arra, hogy alkotásaim ne avatkozzanak bele valaki más életébe.
Egyik kedvenc tapasztalatom az volt, hogy függőágyamon feküdtem és hallgattam a télikertben lévő vízesés hangját. Az egy zsongító, melodikus hangzást keltett, mintha a víz egy hárfán folyt volna le. Sose fáradtam bele az állandóan változó dallamok hallgatásába vagy annak a mindig jelen volt szivárványnak a látványába, ami a vízesés által okozott vízködben látszott.

Szobám átlátszó falain keresztül láthattam a távolban lévő bíborvörös Kumli-hegyeket és dús, színekben pompázó kertünket. Ez számomra több volt, mint egy egyszerű hálószoba. Ez az én saját világom volt, amelyben egyedül lehettem és elmerülhettem gondolataimban és érzéseimben. Sok bútort magam terveztem és jelenítettem meg, amikor kb. 5 éves voltam. Szobám bíbor-kék-fehér márványpadlóját egy olyan szőnyeg fedte, amelyik úgy nézett ki és melynek tapintása olyan érzést keltett, mint a gyep, és amely kis sárga és kék virágokkal volt díszítve. Különleges ajándékként Odin nagybácsim faragott nekem természetes fából egy kis fa alakú asztalkát. Művészien faragott és kézzel festett zöld levelek szegélyezték a kerek felületet, a stabil láb pedig egy fatörzs alakjára lett kidolgozva.

Hálószobáink között mindegyiknek saját fürdőszobája volt, és természetesen megengedték nekem, hogy én tervezzem meg az enyémet. Az egy kerek, süllyesztett és kagylókkal díszített kád volt. A padló közepén egy tengeri csillag volt. A vízcsapok aranyhal alakúak voltak, amelyek köpték a vizet. Egy a mennyezeten helyet foglalt csillag alakú fúvóka szolgált a zuhanyozásra.
Mindennek a teteje egy élő fa volt, amelyik a szobám egyik sarkában nőtt. Amíg az még a kertben állt, annyira megszerettem, hogy behoztam, és nagyon jól növekedett itt. Úgy, ahogy népünknek nem szükséges ennie, a fáknak sem kell, hogy a talajban gyökerezzenek, mert ők is közvetlenül veszik fel a szükséges energiát. Az én fám úgy nézett ki, mint egy csavart tölgyfa sötétzöld levelekkel és bíborszínű virágokkal, amelyek mennyei illatot árasztottak magukból. Sok órán keresztül élveztem ezt a fát azon a kis fehér hintán, amely az ágakból lógott le. A fák a vénusziak számára az élet jelképét jelentik, mert ott, ahol egy fa nő, egy ember is megélhet.

A tanulás mindig is felbecsülhetetlen részét alkotta életemnek. Ez a vénuszi társadalomban olyan valami, ami az életkortól függetlenül minden egyes ember minden napjának minden pillanatában zajlik. Nekünk nincsenek olyan iskolarendszereink, mint amilyenek a Földön vannak, és amelyek inkább hasonlítanak egy gyár futószalagjaira, amelyek ontják a késztermékeket. Mi olyannak ismerjük a tanulást, ami egy végtelen tapasztalás mind az egyénnek, mint léleknek a fejlődésében. A vénuszi gyerekek az iskolai képzést nehézkes munka helyett örömként és beteljesülésként élik meg. Miután mi itt az asztrálsíkban mentesek vagyunk attól a tehertől, hogy a megélhetésünkre valót magunknak kelljen megkeresnünk, életünk a művészetekben és tudományokban történő alkotások és elképzelések körül zajlik, és képzési rendszerünk életmódunkat tükrözi vissza.

A mi környékünkön élő emberek számára Teutónia-város egy kulturális, és nem egy kereskedelmi központ. A kereskedésnek az asztrális életben nincs helye. A város nagy része a tanulás templomainak van szentelve, melyeket a művészetek és a tudományok fejlesztésére szánnak. Mindegyik épület maga is egy-egy műalkotás. Minden templomban gyerekeket és felnőtteket egyaránt mesterek kalauzolnak az általuk választott területen. A haladóbb tanulók mindig meg vannak hívva, hogy részt vegyenek az újabb tanulók vezetésében.

Minden gyerek szabadon döntheti el, hogy mikor akarja megkezdeni tanulmányait a templomokban. Egyedül a gyereknek van joga ezt eldönteni majd véghez vinni, a szülőknek ebbe nem szabad beleszólniuk. A gyerek joga azt is szabadon eldönteni, hogy mi mindent tanuljon és mikor; nincsenek tantervek és záróvizsgák, és nem adományoznak diplomákat, akadémiai címeket és fokozatokat sem. A templomokban való tanulás egy személyes ügy.

Számomra a tanulás összes temploma közül a művészetek temploma volt a legkedvesebb. Majdnem 5 éves voltam, amikor elkezdtem ott tanulni. Engem majdnem mindig meg lehetett találni azon az emeleten, melyet a táncművészetnek szenteltek. A táncolás számomra egyik legfontosabb tevékenység volt azon inkarnációm óta, amikor a régi Egyiptomban udvari táncosnő voltam Mózes palotájában, mert azóta mindig is életem egy fontos része volt. Természetesen sok különböző templomot látogattam, de egyiket sem kedveltem annyira, mint a művészeteknek ezt a nagy kupolaalakú templomát márvány oszlopaival és márvány lépcsőivel körbe-körbe.

Minden reggel azzal kezdődött, hogy kiemelkedtem nyugalmi fázisomból, mielőtt bementem a városba. Az alvás és a pihenés az asztrálsíkon többé kevésbé a szellem pihentetése, mivelhogy nincs fizikai test, ami elfáradhatna. Mi csak koncentráljuk figyelmünket egy dologra, egy szóra, egy gondolatra vagy egy tárgyra, amíg a tudatos szellem kiürül. Felébredéskor előbb mindig el kellett döntenem, hogy aznap milyen fajta személy akartam lenni. Mi törekszünk arra, hogy minden nap mások legyünk, mert korlátoltnak és unalmasnak tartjuk, hogy minden időben ugyanaz a személyiség legyünk.

Némely napokon szerettem pörgő, boldog ember lenni, más napokon inkább előnyben részesítettem, hogy csendes és visszahúzódó legyek. Néha úgy döntöttem, hogy királyi származású hercegnő leszek, és mindenki úgy is nézett rám, mivel ez nem csak egy gyerekjáték volt. A Vénuszon minden ember megpróbálja naponta váltogatni személyiségét, hogy ezzel érdekesebbé tegye az életet és ne korlátozza önmagát ilyen tapasztalatok által. Minden nap választottam magamnak egy olyan ruhát, ami illett aznapi új azonosságomhoz, mindig szerettem a nagyon nőies, könnyű és puha ruhákat. Csak a fantáziám szabott korlátokat a tervezésben, az anyag- és stílusválasztásban. Hordhattam a Napot - egy olyan ruhát, ami úgy nézett ki, mint a napsugarak, vagy egy olyan ruhát, amelyik a csillagok fényére vagy egy csodás köveken folyó patak vizére hasonlított. Csak arról volt szó, hogy megjelenítsem azt, ami a fejemben volt.

Ritkán ettem valamit, mielőtt elindultam a templomokba. Szokás szerint közvetlenül a márvány lépcsőfokok előtt jelenítettem meg magamat, bár némely reggelen, amikor változáshoz volt kedvem, szívesebben sétáltam végig a településen, mentem be a völgyhídon a városba és élveztem útközben a kilátást és a természet hangjait.
A templom belsejében több emelet létezett, mindegyik a sok művészeti ág közül valamelyiknek volt szentelve, úgy, hogy mindegyik emelet rezgései egy bizonyos témának feleltek meg. Minden szinten volt egy nagy kerek csarnok, amely több száz ember számára adott helyet. Ez volt a fő tanulózóna, míg a csarnok körül elhelyezkedő kis tanulószobákban egyedül lehetett dolgozni vagy gondolkozni.

A földszinten az alapművészeteket vagy az érzések, ötletek és képek papírra történő megjelenítését tanulhattuk. Ez nem azt jelenti, hogy ott csakis ülünk és azt tanuljuk, hogyan lehet megjeleníteni egy vázlatot gondolati erő által. A művészetek templomában ugyanúgy, mint mások a fizikai síkon, tanulunk kézzel történő alkotást, és más művészi képességeket is. A következő emeleten volt a fő csarnok, amelyben különböző eszközökkel és anyagokkal tanulhattuk a festést. Voltak egész emeletek, amelyek a szobrászatnak, a kollázstechnikának, a papírvágásnak és -hajtogatásnak, a fafaragásnak és mindenféle más művészeti ágnak voltak szentelve. Még tovább feljebb volt a tánc emelete.

Mindegyik templom azoknak a művészeteknek és tudományoknak megfelelően volt kialakítva, amelyeket annak különböző helységeiben és emeletein gyakoroltak, hogy bevigyék az oda illő rezgéseket.
Minden nap az iskola után játszottam a jó barátaimmal, úgy, ahogy azt a Földön is teszik a gyerekek, de vitatkozások és veszekedések nélkül. Az egyik legelőkelőbb kedvenc foglalatosságunk abban állt, hogy színes és illatos virágokból hosszú láncokat szőttünk és magunkkal vittük azokat a szomszédságokba, és fákra és házakra akasztgattuk őket. A szomszédainknak ez ugyanúgy tetszett, mint nekünk. Hisz néhány nap alatt úgyis eltűntek a girlandok, és kezdhettünk mindent elölről.
Különösen szerették gyerekek az utcaváltásokat, és természetesen nem vártunk egy különleges alkalomra, hogy ilyet rendezzünk. Minden nap úgy tűnt számunkra, gyerekek számára, mint egy különleges alkalom. Mindannyian beöltöztünk különös jelmezekbe, és a szomszédságba tett nagyszerű felvonulásainkra magunkkal vittük kedvenc hangszereinket is, amelyekkel rengeteg harmonikus lármát keltettünk. A végén a legnagyobb élvezettel hemperedtünk le a fűbe, és gurultunk végig a mezőkön.

A legtöbb gyerek nagyon összhangban volt azzal, ami a fizikai síkon történik. Szerettünk lehetséges történelmi álvilágokban játszani, amilyeneket képesek voltunk akaraterővel létrehozni minden részletükben.
Otthon továbbfejlesztettem éneklésemet, táncolásomat és a hárfán való játékot. A táncolással is úgy van, mint minden más művészetnél - minél jobban elmélyedünk benne, annál jobban észrevesszük, hogy mennyit kell még tanulnunk. De ez egyben egy egyedülálló művészeti ág is, mert a táncolás olyan módon képes kifejezni szellemi tapasztalatokat, amilyen módon az semmilyen más művészeti ágban nem lehetséges. És amiért a vénuszi táncolás nem követ semmilyen szigorú lépéssorozatot és szabályt, hanem inkább értelmezi a belső dolgokat, a kombinációk és mozgások végtelen sokszínűsége létezett, amiket meg tudtam valósítani.

A ruhatervezés művészetét mindig is az egyik legnagyobb kihívásnak tartottam. Hisz annál a befejezett munkát a nap minden pillanatában lehet élvezni. Engem nagyon érdekelt az olyan ruhák tervezése, hogy azok ne rá legyenek rakva egy személyre, hanem inkább kiegyenlítsék őt. Ugyanaz a szabás nem illik mindenkihez. Ami engem megihletett, az a különböző stílusfajtákkal és ruhatervekkel való kísérletezés volt, hogy meglássuk, hogy azok hogy állnak különböző embereknek.
A mi tudatunkban az önzőség helyett az önzetlenség tartása van elültetve, ami természetesen befolyásolja életünk minden területét. A nevelésben ez abban mutatkozik meg, hogy egy gyereknek, aki jól ért egy műfogáshoz vagy ügyességhez, megengedik, hogy útbaigazítson más, még kezdő gyerekeket. Én sok barátomat igazítottam útba a táncolásban, míg a hárfajátékomat fordítva, egy barátom segítségével tökéletesítettem.

Egyszer egy héten nagynénémmel együtt meglátogattam az ötlet-szemináriumot. Az alkotó tevékenységek egyik formájaként és egyidejűleg a korlátozottabb fizikai síkokban élő embereknek való segítségként a szomszédságunkban élő nők minden héten összejöttek annak érdekében, hogy kreatív probléma-megoldásokat dolgozzanak ki. Az egyes tervezetek minden egyes alkalommal kihívást jelentettek, ami például abban állt, hogy tervezzünk meg egy új ruhadivatot egy fizikai bolygón végbemenő egész éra számára. Minden nőnek figyelembe kellett ennél vennie az összes élet-körülményt, mint pl. a klímát, a hordhatóságot, az erkölcsi értékeket és sok minden mást. Aztán a különböző ötleteket és megoldásokat bemutatták a felsőbb osztálynak, és a legjobbakat, vagy azok valamilyen kombinációját elküldték az asztrálmúzeumba, ahol tárolnak minden új találmányt a fizikai síkon történő jövőbeli használatra. A Föld és más fizikai síkok feltalálói is vagy tudatosan látogatják meg ezt a múzeumot, vagy álmukban, amelynek során testükön kívül megoldásokat kapnak problémáikra.

Nagybácsim, Odin egész életét a tudománynak szentelte. Ez volt az ő emberiség iránti szeretete és hozzájárulása ahhoz, hogy egyszerűbb lehessen az élet mindenki számára a nehezebb fizikai síkokon. Vannak sokan hozzá hasonlók az asztrálsíkokon, akik segítenek abban, hogy támogassuk a szellemi kibontakozást a fizikai világban. Az az igazság, hogy a Ti fizikai világegyetemetekben minden találmány a nagy asztrálmúzeumokból származik. A tulajdonképpeni találmányt előbb olyan tudósok dolgozzák ki, mint pl. az én nagybácsim is, akik az asztrálsíkon élnek, és 'felülről' hozzák az ötletet, majd tökéletesítik azt az ő síkjukon, amelyről aztán átveszi valaki a fizikaiba. A sűrűségi foknak minden megváltoztatása az azon sűrűségszint feltételeihez és törvényeihez való alkalmazkodást követeli meg. A sűrűbb világokban a kreativitás semmi mást nem jelent, mint fogékonyságot arra, ami a finomabb szövetű valóságsíkokban már létezik! Ennek az a szellemi törvény az alapja, amit úgy szoktak mondani, hogy "amint fent, úgy lent".

Amikor a nagybácsim otthon volt, alig múlt el egy nap úgy, hogy ne lehetett volna őt látni, hogy épp egy új készülékén „bütyköl”. Az idő legnagyobb részében távol volt, leginkább a Vénusz és más bolygók megfelelő síkjainak olyan tudósaival találkozott, akik ötleteikkel hozzá tudtak járulni az ő tervezeteihez vagy hasonló irányban dolgoztak.

Mindig mulatságos volt, amikor otthon volt, mert úgymond kísérleti nyulakként használt fel minket legfrissebb találmányaihoz. Ez alatt azt értem, hogy azokat először mindig otthon próbálta ki, mielőtt elküldte volna őket az asztrálmúzeumba. A témái között olyanok voltak, mint pl. fejlett módszerek a napenergiának vagy más ártalmatlan sugárzásnak a főzéshez vagy egy házon belüli, áram nélküli klímaszabályzáshoz történő felhasználása, és sok más találmány a házon belüli élet megkönnyítésére.
Nagybácsim legnagyobb és legjelentőségteljesebb vállalkozása egy olyan téma volt, amelyre a Föld sci-fi írói nagy figyelmet szenteltek és amit a mi Naprendszerünk fejlett civilizációi még nem vittek tökélyre. Ő is és édesapám is a tőlük telhető legnagyobb energiákat fektették ebbe a témába. Ez egy olyan fizikai teleportációs rendszer volt, amelyik bármiféle fogadó készülék nélkül juttat el egy ( fizikai szinten ) élő embert biztonságosan az egyik helyről a másikra, azáltal, hogy átmenetileg felemeli annak rezgésszintjét asztrálisra, majd újra visszacsökkenti.

A mi azon természetes képességünknél fogva, hogy gondolati erő által tudunk utazni, az asztrálsíkon senkinek sem volt szüksége egy ilyen találmányra. A fizikai síkon azonban annyira forradalmasíthatná a közlekedést, hogy űrkonvoi-aink (felderítőhajók) és anyahajóink elavultnak tűnnének mellette.

Odin és apám addig fejlesztették ezt a rendszert, amíg az asztrálsíkon lehetségessé vált, egészen addig a pontig, ahonnan már a fizikai törvényszerűségek között a fizikai világban kellett, hogy továbbfolytassák a munkát. Ez az oka annak, hogy nagybácsim az én Földre történt utazásommal egy időben elhatározta, hogy szintén lecsökkenti rezgésszintjét és a Vénuszon, mint fizikai bolygón él tovább. Mostanában még mindig azon dolgozik, hogy tökéletesítse ezt a rendszert. A téma sokkal nehezebbnek bizonyul, mint ahogy eredetileg gondolta, részben azért, mert az asztrálsíkon sokkal könnyebb kreatívnak, alkotónak lenni, mint a fizikain.

Én mindig örültem annak, amikor nagybácsim hazahozta legfrissebb találmányát, és természetesen sosem hiányoztak a szomszéd gyerekek sem, amint meghallották, hogy egy új találmány van nálunk.
Odin nyugalmat sugárzott magából. Alapvetően tartózkodó volt, de nagyon egyenes testtartása olyan vonzó és impozáns volt, hogy Ti a Földön egy királynak néztétek volna. Akárhol volt, a puszta jelenlétével magára vonta az emberek figyelmét.
Szemeiben mindig valami csintalan csillogás volt, mintha bármely pillanatban hahotázó nevetésben akarna kitörni. Nagyszerű humorérzéke volt. Mindig vidám tréfákat eszelt ki, vagy valami komikusat, de közben nagyon nyugodt maradt. Senki sem tudta, hogy ő volt a dolog kiagyalója. Csendben felállt, elment egy sarokba és figyelte azt a kavarodást és izgalmat, amit okozott, miközben úgy tett, mintha semmiről sem tudna.

Nagybácsim nagyon jószívű ember volt, és mindig többet foglalkozott másokkal, mint saját magával. Valószínűleg ő volt az egyik legkevésbé elfogult ember, akit valaha is ismertem. Sose vesztette el a türelmét, ha valami nem sikerült. Vagy elfelejtette azt a dolgot, vagy megcsinálta még egyszer újból, mert tudta, hogy a világ minden ideje megadatott neki.
A nagynénim pontosan az ellenkezője volt, nagyon érzelmes és sok mindennel foglalkozott egyszerre. Szervezőkészségének köszönhetően mindennek a megfelelő rendben kellett lennie, különben izgatottá vált. A nagybácsim gyakran volt azon a véleményen, hogy nyugodtan foglalkozhatunk valami mással, ha az, amit akartunk, nem sikerült; de ha Arena néni a saját szándékáról volt szó, mindent elkövetett, hogy működjön a dolog. Ez a mi házunkban egy íratlan szabály volt arra, hogy megőrizzük a harmóniát.
Esténként szokásosan mindannyian együtt ültük körbe a tűzhelyet, hogy gyakoroljuk a Legmagasabb Istenség Törvényeinek lelki gyakorlatait. A tanulási idő - ahogy mi neveztük -, arra szolgált, hogy lelki gyakorlatoknak szenteljük magunkat, és anélkül sose volt teljes a napunk. A lelki gyakorlatok valóban minden tevékenységnek az alapját képezik, mert azok a magasabb síkokban szerezhető tapasztalatokat teszik lehetővé a lélek számára, mialatt az alacsonyabb rezgésű testek visszamaradnak.

A szellemi utazók, vagy az igazi szellemi (spirituális) mesterek azok, akik járatosak a lélekutazásban és kisegítik a kezdőket a testből. Ők megtalálhatók minden bolygón és minden síkon, és jelenleg nagyon aktívak a Földön, ahol sürgős szükség van rájuk. Az az igazi mester, aki át tud vezetni lelkeket a túlsó világokba, és aki maga is azon a síkon él, amelyiken aktív. Ha pl. valaki segít egy embernek elhagyni a fizikai testet, akkor az egy olyan mesternek kell lennie, aki a fizikai síkon él.
Gyerekként gyakran olyan játszótársakkal szereztem tapasztalataimat, akik az asztrálsík fölötti síkokban éltek. De ezeket a téren és időn túli világokban szerzett tapasztalatokat lehetetlen szavakba foglalni. Az ilyeneket minden egyénnek a saját módján kell megszereznie.

Gyakran lelkigyakorlatainkhoz tartozott, hogy figyelmünket a mesterre irányítottuk, egészen addig, amíg fel nem bukkant belső látásunkban. A gyakorlat után megbeszéltük, hogy mit tanultunk és mely gondolatok ötlöttek fel bennünk. Mint gyerek, én tettem fel a legtöbb kérdést és sokat tanultam azokból szellemi tanításainkról.
A reinkarnáció és a karma, Isten ismerete, a Kal-erő (negatív erő), a szeretet, a közömbösség, a kiegyensúlyozottság és a nem beleavatkozás voltak például azok a témák, amelyekről beszélgettünk, bár ezek között mindegyiket akár egy életen át lehetett volna tanulmányozni. Az, hogy kicseréljük nézeteinket, segítheti a szellemi fejlődést, mert minden egyén egyedüli és közvetítheti egy dolog valamilyen új vonatkozását.

Életem különös napjainak egyike nem örömmel kezdődött, hanem szomorúsággal. Épp nagybácsim komplikált készülékeinek egyikével játszogattam, egy kis fekete ládikával, mely lebegtetni tudott tárgyakat. Ez a ládika ki volt választva arra, hogy beküldjük az asztrálmúzeumba, a fizikai világban történő esetleges felhasználás céljából. És valahogy elromlott a kezeim között. A büntetésem, amit Odin bácsi kiszabott rám, az volt, hogy egész nap játék nélkül egyedül kint kellett ülnöm a hintán, amíg csak be nem hívtak a házba. Rettenetesen megbántódtam. Ez azon kevés alkalmak egyike volt, amikor fegyelmeztek. De abból a tiszteletből és szeretetből fakadóan, amit a nagybácsim iránt éreztem, fájt nekem az, amit tettem, és felismertem, hogy a büntetésem megfelelő volt.

Az, hogy anélkül üljek a hintán, hogy játsszak, azt jelentette, hogy ne gondoljak semmire, mert akkor alkottam volna valamit. Borzasztó volt ! Órákon keresztül ültem ott majdnem mozdulatlanul, és arra koncentráltam, amit tettem, és mozgásképtelennek és boldogtalannak éreztem magam. Óh, mennyire megkönnyebbültem, amikor végül behívtak a házba. De valamilyen figyelemreméltó okból megkért a nagybácsim, hogy csukjam be a szememet. Kézen fogva bevezetett lakószobánk közepére, ahol újra kinyitottam a szememet. Meglepetés! Az összes barátom ott volt, nevettek, és boldogságot kívántak a születésnapom alkalmából. Óh, de szép látvány volt az, és milyen szép meglepetés ! Én már teljesen elfelejtkeztem a születésnapomról, és így annyira lenyűgözött és meghatott, hogy ott láthattam mindezeket az örömtől sugárzó barátokat, hogy szóhoz sem jutottam.

Amint körülnéztem, láttam, hogy az egész ház egy középkori kastéllyá változott. Nagybácsim egy szikrázó koronát tett fel a fejemre, rámutatott a trónra és kijelentette, hogy én vagyok az ország királynője, és minden jelenlévő az én alattvalóm. Én elnökölhettem drágakövekkel díszített trónomról az egész királyi ünnepség fölött.
A Vénuszon töltött egész életem alatt nem volt egyetlen egy szerény, egyszerű összejövetel sem. Mert ha valamilyen ünnepségre került sor, akkor mi, vénusziak mindent megteszünk azért, hogy valami különleges dolgot képzeljünk el vagy teremtsünk meg - és ez a születésnapi parti sem képezett kivételt. Mint királynő, gyorsan eldöntöttem, hogy a nagybácsim legyen az udvari bolond. Nagynéném kellett, hogy legyen az udvarhölgy, főleg azért, mert szokás szerint mindig megkért különböző dolgok elintézésére.

Az első gála-esemény a királyi bankettünk volt egy töltött szopós malaccal egy hosszú tálcán, amely a helység egyik végétől a másikig ért. Mi sose ettünk malacot, de egy ilyen királyi bankett részeként mindig egy szopós malacot képzeltem el egy almával a szájában. A többi látványosan elkészített étekkel és az arany boros serlegekkel együtt az egész mesésnek hatott, mint ahogy valóban az is volt.
Az a különös zene, amit megrendeltem, megérkezett a városból, és elkezdődött az előadás. A tánc- és énekjátékaink, és minden, amit a királynő óhajtott, hozzájárult az est vidámságához. Kiválasztottam a barátaim közül hatot, hogy adjanak elő a trón előtt egy akrobata- mutatványt, és egy másik nyolcfős csoportot egy társas tánc előadására. Minden produkció nagyszerű volt.

Mindezek után kirohantunk a kertbe, hogy megkeressük a nekem szánt ajándékot. Egy kis sárga virág szárai között a levelek alatt egy gyűrű volt elrejtve. Az édesanyám hordta ezt a gyűrűt a születésem napjáig. Ahogy ott térdeltem a füvön ezzel az értékes ajándékkal a kezemben, a szomorúságnak egy hulláma öntött el, ami azért újra elapadt, mert tudtam, hogy a múlt örökre elmúlt. A gyűrű szokatlan volt, de elragadó. Zománccsíkok és titánium szálak vettek körbe egy ezüst foglalatban lévő hosszúkás, sötét, vörösesbarna karneolt. És mivel az én ujjaim még túl kicsik voltak hozzá, egy ezüst láncon, közel a szívemhez kezdtem el hordani, amit Odin bácsi akasztott a nyakamba. Ő mesélte el, hogy édesanyám is ajándékba kapta a gyűrűt gyerekkorában az ő édesanyjától. Attól a naptól kezdve állandóan hordtam a gyűrűt egészen addig a napig, amíg el nem jött az ideje, hogy elhagyjam Teutóniát és a Vénuszt.

Amikor azon az éjszakán már az ágyamban feküdtem, zúgott a fejem annak a szokatlan napnak az összes csodálatos emlékétől. Nagynéném és nagybácsim felé a szeretetnek és hálának a gondolatait küldtem azért, hogy ilyen örömöt hoztak az életembe, és akkor rájöttem, hogy a megbüntetésem csak egy eszköz volt arra, hogy kint tartsanak engem az előkészületek alatt. Úgy derengett számomra, hogy megtanultam egy nagy leckét: Csak akkor tudunk örömet elfogadni, ha megtapasztaltuk a szomorúságot is. Ez volt az utolsó születésnapom a Vénuszon.
Kapcsolódó (az összes cikk): Omnec Onec: A Vénuszról jöttem (linktár)
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!




Omnec Onec: A Vénuszról jöttem
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: