Omnec Onec: Születés és első életévek
Az anyai testben először bőven volt hely. Én csak egy kis csíra voltam, és sötétség és meleg töltötte ki világomat. Mint lélek magam voltam az egyetlen fényforrás, és bár valójában nem tudtam látni és hallani, tudatában voltam annak az új világnak, amelybe beléptem. Jól emlékszem első napjaimra és heteimre vénuszi édesanyám, Shawik-Echo Lei hasában.
Csodálatos, békés érzés az a biztonság, amikor egy másik élőlény része vagyunk és mégis teljesen elkülönültek benne. Tudtam, hogy milyen nagy mértékben függtem szeretett édesanyámtól. Ő látott el engem a szükséges energiával, amelyre a születés erőpróbájához szükségem lesz.

Ilyen tudatosnak és egyben ennyire tehetetlennek lenni egy különös tapasztalat. Mint lélek, közöttünk mindenki határtalan tudással és határtalan képességekkel rendelkezik. De ha egyszer kiválasztottuk magunknak a családunkat és azt a testet, amelyben élni akarunk, közvetlenül azután, hogy beleszületünk egy új életbe, először tehetetlenné válunk. Azért, mert az új testnek új végtagjai, új érzékszervei és egy új agya van, amelyeket edzeni kell, nagyon nagy figyelmet és energiát igényel tőlünk, hogy megszokjuk azt. Amíg megtanulunk uralkodni hangszalagjaink fölött az új környezetünkben uralkodó nyelven történő kommunikáció érdekében, és megtanuljuk használni új érzékszerveinket és új agyunkat, lelki tudásunk általában a tudatalattiban rejlik.

Ritka esetben néhány zseninél nem válik csak el a tudatalatti és a tudat annyira, hogy kis gyermekek néha rendelkeznek sok élet tudásával. Később az életben minden egyénnek hozzáférése van ehhez a tudáshoz, de kezdetben az be van temetve. Az asztrálsíkban a lelki tudatomhoz egy lépéssel közelebb voltam, annyira, hogy megmaradt bennem a visszaemlékezés ezekre a korai pillanatokra.
Amíg kifejlődött új testem, sok időm volt arra, hogy elgondolkozzam mindazokon a dolgokon, amelyeket tudtam. Mint lélek visszaemlékeztem a kezdetre, amikor először küldettem be a sűrűbb világokba, és arra a szinte végtelen sok életre, amelyeket ásványokként, növényekként és állatokként éltem. Aztán ott volt az a majdnem számtalan emberi élet mindkét nemben, minden elképzelhető helyzetben és sok különböző bolygón. Ezek között a fizikai síkon élt élet-milliók között pedig ott voltak azok az életek, amelyeket a fizikain túli síkokon éltem.
Vég nélkül folytathatnám annak elbeszélését, amire mint lélek visszaemlékeztem, de a legtöbbet új családomon gondolkoztam. Azért választottam ki édesanyámat is és édesapámat is, mert korábban egyszer már voltam velük együtt. És azért volt meghatározva számomra, hogy ismét velük legyek együtt, hogy kielégítsem szellemi és lelki szükségleteimet.

Mi hárman éltünk együtt korábban a Vénuszon, de most első és egyetlen gyermekük kellett lennem : Omnec Onec. A múltban édesanyám és én testvérek voltunk, és a Vénusz egy fiatal bolygó volt, amelyik arra törekedett, hogy befejezze a háborúkat. Betegségek és járványok gyötörték az embereket azokban a viharos években, és az akkori édesanyámat egy rettenetes, gyógyíthatatlan betegség sújtotta. Annak érdekében, hogy életben tartsam őt, és saját energiámmal mediálisan meggyógyítsam, betegségének karmáját magamra vettem és meghaltam helyette.
Ez új vénuszi életbeli édesapám korábban akkor ott orvos volt, és a szeretőm. Ő rossz néven vette édesanyámtól, hogy ő élt, én meg meghaltam. Az én elvesztésem fölötti bánkódásában (gyászában) halálra éheztette magát. Korábbi testvérem - és mostani édesanyám ebben az új életben - szintén szerette őt. A végén szegény (anyám) mindkét embert elvesztette, akik olyan kedvesek voltak számára.

Ebben a vénuszi életben mint férfi és nő szerették egymást. Ezzel apám megkapta azt az esélyt, hogy akkori szenvedését kiegyenlítse. Anyám is meg tudta ezen alkalommal élete egy részét osztani vele, amire abban az elmúlt életében annyira vágyakozott.
Most pedig meg fogok születni. Annak kiegyenlítésére, hogy én odaadtam az életemet akkor érte, most ő fogja odaadni az életét értem és születésem táján meg fog halni. Ez az ő sorsa és az ő választása arra, hogy kiegyenlítse ezt a régi, múltból megmaradt tartozását. Ebben az életben apám azt fogja elveszteni, akinek az élete miatt akkor annyira neheztelt, és az lehet mellette, akit annyira szeretett akkor, de elvesztett. Mint gazdag érzelmű ember, epekedni fog szeretett édesanyám után, tőlem el fog fordulni és a munkájára fogja fordítani figyelmét. Mindezeket a dolgokat lélekként tudtam.

Gyakran gondoltam új édesanyámra, amikor növekedtem a hasában. Éreztem a felém ápolt meleg szeretetét, és éreztem afölötti örömét, hogy kezdtem mozogni. Édesapám meleg szeretete is kisugárzott rám. Hallottam tompa hangjukat és tudtam érezni kezüket, amikor rúgkapáltam és ficánkoltam.
Úgymond elolvadtam afölötti leírhatatlan örömben, hogy egy vagyok a kozmosszal. Áthatott az univerzum ritmusa, a fénynek és hangzásnak ez az eleven áramlata, amely a Legmagasabb Istenségből áramlik ki, hogy tápláljon mindent, ami élő és aminek alakja van. Az anyai testben eltöltött idő valami különleges, mert aközben a lélek szabadon utazhat a túlvilági síkokra.
Az idő telt, és én szépen fejlődtem. Naponta éreztem, hogy külsőleg hogyan váltam egyre inkább emberré. A rendelkezésemre álló tér fokozatosan annyira szűkké vált, hogy alig bírtam már mozogni. Majdnem lehetetlenné vált, hogy kinyújtózzak. A kívülről jövő hangok tompák voltak, de édesanyám szívverése és lélegzése nagyon közel volt hozzám.

Amikor közeledett annak az ideje, hogy kijöjjek a testéből, az öröm és szomorúság vegyes érzései kavarogtak bennem. A boldogság egy érzése öntött el, de egyidejűleg az új tapasztalatok miatti félelem is. A választás azonban megtörtént és az idő is eljött.
Hirtelen döbbenet szállt meg amiatt, hogy ki kell lépjek a fények és hangok közé, sokkolva voltam attól, hogy új leszek, elszigetelt és azonosságom lesz. Idegen mosolygó arcok üdvözöltek, de rögtön felismertem és megszerettem ezt az új családot. Megérkeztem, sírva, mert nem tudtam mindent közölni abból, amit éreztem és tudtam, és amiért olyan kicsi és tehetetlen voltam. Édesanyám karjaiban tartott és szoptatott, amire meg én melegben éreztem magam, olyannak, akit akartak és szerettek.

Amikor ott feküdtem a karjaiban, tudtam, hogy nem marad sokáig mellettem. A nyugalma és szerető tekintete olyan sok mindent elmondott. "Szívemből szeretlek, de el kell, hogy hagyjalak téged. Nem leszek melletted, hogy megoszd velem életed örömeit és szenvedéseit. Olyan döntés született, hogy te élni fogsz, én meg kiegyenlíthetem a karmámat."
Ahogy olyan melegnek, akartnak és szeretettnek éreztem magamat, békés, felüdítő álomba merültem. Amikor újra kinyitottam a szemem, egyedül voltam egy ágyban. Elmosódva vettem észre édesapámat, aki egy bizonyos távolságban járkált fel s alá. Ő nem jött hozzám közel. Édesanyát sehol sem lehetett látni. Elalvásom előtti utolsó szavai nyilalltak a fejembe. "Vigyázz jól a kicsimre", mondta édesapámnak. Én először nem egészen fogtam fel, hogy édesanyám már átment, de mint lélek tudtam már mindezt.

Kis csecsemő létemre történő visszaemlékezéseim nagyrészt elmosódottak, aztán vannak kis szakaszok, amelyek nagyon világosak. Most, hogy összerakom ezeket a darabokat, fejemben összeáll egy kép azokról a korai napokról.
Az ágyam mellett állt egy idegen, egy szomszéd nő, akinek meg kellett engem szoptatnia és el kellett látnia. Ő volt az egyetlen, aki üdvözölt engem új otthonomban Teutóniában a Vénuszon.

Az egész helyiségben körülöttem egy nyomasztó, diszharmonikus légkört éreztem. Magasan fölöttem ívelt a kupolaformájú mennyezet. Középen volt egy lótuszcsokor alakú virágkompozíció, és a kupolát mindenféle finom, de bonyolult virágminta vette körül és azok lenyúltak egészen kerek hálószobám falaiig. Tál alakú ágyacskám egy arany, virágokkal díszített kötélen függött, mely a mennyezetből jött. A közelben egy nyitott ablak volt, rálátással az édesen illatozó kertre. Egy gyöngéd légáram ide-oda ringatta az ágyat. Végül is élveztem mindezeket az új benyomásokat. Madarak énekeltek egy aranyketrecben az ágyacskám közelében. Édesanyám egyik utolsó kérése volt, hogy madarak éljenek szobámban. Fölöttem automatikus játékok repültek vagy lógtak a levegőben és nagyszerű hangzásokat keltettek.

Mindennap jött a dajka, hogy ellásson. Kötelességet éreztem szeretet helyett. Azt hiszem, azért tartott olyan távolságot, mert én nem az ő gyereke voltam. Mint csecsemő, éreztem ezt a hűvösséget, és biztos vagyok abban, hogy a fizikai világban minden csecsemő érzékeli édesanyjának az igazi érzéseit.

Gyakran hallhattam a távolban édesapám hangját, de sosem csíptem el arcának futó tekintetét. Csak egyszer láttam őt röviddel születésem után, de a fájdalomnak és elvesztésnek ezen első napja után sosem közeledett többé hozzám. Biztossá vált bennem az az érzés, hogy én voltam annak a diszharmóniának az oka, amit éreztem. Néha, amikor kivittek a kertbe, hallhattam édesapám laborja gépeinek a hangját, de őt sose tudtam látni.
Egy napos reggelen a dajka kitett engem egy puha takaróra a kertbe, úgy, hogy élvezhettem ott a pillangókat és a madarakat, meg a gyönyörű szép virágokat. De engem sokkal jobban érdekelt egy ismerős hangzás - édesapám hangja.

Ő és két másik hang azt beszélték épp meg, hogy mi történjen velem. Mint újszülött csecsemő, nem vettem észre, hogy azok nagynéném és nagybácsim voltak, de felismertem a nevemet, ami olyan gyakran szóba jött közöttük. Életem folyamán csak később tudtam meg, hogy mi történt akkor.
Édesanyám nővére, Arena, és férje, Odin meglátogatták édesapámat, és megbeszélték, hogy mi legyen belőlem. Édesanyám halálán elkeseredve édesapám engem tartott mindenért felelősnek. Kinyilvánította Arena és Odin számára, hogy érzelmileg nem akar kötődni hozzám és semmilyen érzést nem akar ápolni irányomba. Elég nehéz volt számára az, hogy elvesztette az édesanyámat, de ha hozzám kötődne, akkor az mindig ugyanaz a történet lenne.
Az apám nem tudta elviselni, hogy felnövekedni lássa azt a gyermekét, aki elvesztett szerelmére annyira hasonlított. És azért, amiért érzelmileg olyan erősen kötődött hozzá, nem helyeselte az édesanyám önzetlen választását. Ez részéről természetesen nagyon egoista volt, és ezt el is ismerte. Én csak egy gyermek voltam, nem egy élettárs, ő így tekintett a helyzetre.
Kinyilvánította a nagynéném és nagybácsim felé, hogy neki nincs ideje arra, hogy önmagát egy gyerek felnevelésére szentelje, miután egy gyerek sok szeretetet és gondozást igényel. Ő egy tudós volt, és tennie kellett a dolgát, az, hogy rólam is gondoskodjon, szerinte már túl sok lenne.
Ha már egyszer nem volt anyám, ő azt találta a legjobbnak, ha a nagynénémék fogadnak magukhoz és nevelnek, mintha a saját gyerekük lennék. A nagynéném és nagybácsim természetesen túláradóan boldogok voltak, hogy megkaphattak engem, mert nekik nem volt saját gyerekük.

Mélyen aludtam, amikor Arena odajött a kertbe és bevitt a házba. Elmosódottan emlékszem arra, ahogy vitt a karján és finoman betekert ágyam takarójába, majd becsomagolta kis dolgaimat.
Amikor kinyitottam a szememet, egy mosolygós arcot láttam magam fölött. Arena hajolt fölém, és vöröses-aranyos haja szelíd hullámokban omlott a vállára. Úgy éreztem magam, mintha az ő saját gyereke lennék, amikor barátságos, szeretetteljes arcába és zöld, nevető szemeibe néztem. A nagynéném egy nagyon szép nő volt, aki nagyon hasonlított az édesanyámra.
Ezüstös szőke, vállig érő hajával és majdnem türkizben szikrázó szemeivel nagybácsim, Odin pedig egy nagyon jó kinézetű férfi volt. Nagy volt és jól megtermett, csodásan vidám kisugárzással, férfi, de Arenára nagyon hasonlító.
Arena mindig olyan szeretetteljesen emelt fel és szorított magához. Azóta, hogy édesanyám megszoptatott az első napon, most éreztem először megint a melegség és szeretet érzését. Most nagyon hiányzott nekem, és tudtam, hogy elment, de nem értettem mindazokat a változásokat, amelyek körülöttem zajlottak.

Becsomagolták az összes játékomat és ruhámat, sőt, még a kiságyamat is. Rájöttem, hogy elhagyom a házat és édesapámat, akit annyira szerettem. Emlékszem, ahogy kivittek a ház ajtaján és utoljára láttam családi környezetemet. Amikor megérkeztem nagynéném és nagybácsim repülőgépéhez, hallottam édesapámat, ahogy viszontlátást mond a távolból. A dajkám adott egy búcsú-puszit az arcomra, és ennyi volt minden.
Hárman beszálltunk a járműbe és felemelkedtünk. Normális esetben az asztrálsíkon nincs szükség járművekre. Ott gondolati erővel utazunk, úgy, hogy figyelmünket a célhelyre irányítjuk és egyszerűen megjelenünk ott. De ha több ember utazik együtt, néha az egyik elvész, mert hibás helyen vagy hibás időpontban érkezik meg. Ezért utaznak csoportok szívesebben egy járművel és így együtt érkeznek meg ugyanazon a helyen és ugyanabban az időben. Ezenkívül szebb élmény az, ha együtt élvezzük a tájat, mint egyszerűen egyedül megjelenni valahol.

Repülőgépünk egy bámulatosan egyszerű űrjármű volt, ami úgy nézett ki, mint egy ülésekkel ellátott átlátszó üvegbuborék. Mivel nagybácsim gondolati erő által képes volt hajtani és kormányozni a járművet, nem volt benne semmilyen gép vagy vezérlés, csak egy egyszerű, csillogó gömb.
Amikor elemelkedett járművünk a tarka fák fölé, még elkaptam egy utolsó képet édesapám telkéről. A házunk közepén volt egy elegáns, fehér, kicsit kiemelt kupola, ami alatt aludtam és játszogattam életemnek azokban az első heteiben. A ház két jobbra és balra kinyúló oldalszárnyával engem az amerikai Fehér Házra emlékeztet, bár a mi kupolánk építési stílusa inkább törökös volt. A nagy telken egy csomó pompás tarka fa volt, meg virágok, amelyek kiválóan voltak elrendezve. A bal oldalon volt a laboratórium, amelyben az édesapám dolgozott. Az egész úgy nézett ki, mint egy a szivárvány minden színében pompázó üvegbuborék a kert bokrai és fái között.
Amikor aztán megpillantottam a nagynéném és nagybácsim házát, rögtön beleszerettem abba. Az ugyanúgy nézett ki, mint a horizonton felkelő hold, vagy mint egy kör, amely felszáll a talajról. Egyszerűbbre nem lehetett volna már tervezni - egy lapos, tejszerűen kék-fehér kupola, művészi kertekkel körbevéve. Egzotikus fák, színpompás virágok, szobrok és szökőkút.

Egy kikövezett gyalogösvény végén volt a főbejárat, egy díszes boltív, amely mindkét oldalon két kisebb boltívvel volt összekötve. Ezek a kisebb bejáratok közvetlenül a hálószobákhoz vezettek. A bejárati csarnokban balra és jobbra hajolva vállmagas, fehér, kovácsolt vas rácsok helyezkedtek el, melyek borostyánnal és rózsaszínű meg fehér virágokkal voltak benőve. Ezek választották el az alvó traktust a lakószobától. Maguk a rácsok művészien voltak kikovácsolva levél- és virágalakokkal.
A helység közepén egy kerek tűzhely volt, ami bele volt eresztve a bíborvörös-kék-fehér márványpadlóba. Amint később megtudtam, a körülötte álló ívelt heverők színe napról napra változott, mindig a nagynénim hangulata és kedve szerint. A helység más részein prémekből vagy más puha anyagokból készült, csillogó színű heverők voltak.

A zenés vízesés és télikertünk halastava a helység hátsó végében volt. Ott egzotikus fák álltak, amelyek árnyékot vetettek a halaknak, és aranyos kis madarak ugráltak kedvesen csicseregve az ágak között. Úgy nézett ki a házunk, mintha magát a természetet hozták volna be belé. Mindenütt növényeket, virágokat, madárkákat lehetett látni, amelyekről Arena nagynéném gondoskodott.
A földszinten csak a lakószoba volt és a két hálószoba mindkét oldalon. E fölött látni lehetett az étkező kerek márványpadlóját. Télikertünktől balra egy márványborítású csigalépcső vezetett fel egy galériához, amely körbefutott a ház egész belsején. Felfelé, a második emelet irányában épp annyi hely volt, hogy egy férfi egyenesen állva elfért benne. Bizonyos távolságokban az egészet kis, sötétvörös fából készült keleties hidak fedték át.

Az emeletet egy csípő magasságú fal szegélyezte, ami ugyanabból a sötétvörös csillogó fából készült, és növényekkel, kis szobrocskákkal és ízléses kerámiával volt díszítve. Öt faragott, intarziákkal ellátott fából készült ülőalkalmatosság vette körbe az asztalt és tette teljessé a berendezést. A nagynéném szerette az egyszerűséget és az eleganciát.
Kupola alakú mennyezetünk, amely alul az ívelt falakba torkollott, egy szenzációs látványt nyújtott. Belülről a falak és a mennyezet olyannak látszottak, mint az átlátszó üveg, folyamatos látványt nyújtottak kertjeinkre, a színes felhőkre és a közeli hegyekre. Közvetlenül az asztal és a székek fölött a kupolás mennyezetünk közepén egy színes ablaküvegből készült négyszögletes mozaik volt beillesztve. Ha fentről lenéztünk, a második emelet szintén átlátszó üvegből állt, de a lent lévő lakószobából csak egy bíbor-kék-fehér színű márvány mennyezet látszott.

Házunk minden bútordarabja egy műalkotás volt, különlegesen egyedülálló, magukról a műtárgyakról nem is beszélve. Az egész hely az érzékek számára ünnepet jelentett, annyi szépséggel és harmóniával, hogy a szavak nem elegendőek annak leírására.
Azok a beszélgetések, amelyeket nagynéném és nagybácsim folytattak ezen az első napon rólam, mély együttérzésről tanúskodtak. Ők nem tudták megérteni édesapám érzéseit, de elismerték, hogy ő egy független egyén volt, és fogalmuk sem volt arról, hogy érzett, hanem csak akkor tudtak volna vele együttérezni, ha átmentek volna ugyanazon a tapasztalaton, amin ő. Elfogadták a döntését és szívből örültek annak, hogy egy gyermeket nevelhetnek fel.

Az a tény, hogy én Arena húgának a gyereke voltam, nagy különbséget jelentett, és bár a nagynéném és nagybácsim nagyon boldogok voltak, hogy én lettem az övék, egyben szomorkodtak is, hogy elvesztettem édesapámat is, meg édesanyámat is. Ugyanakkor nagyon jól tudták, hogy mindez egy karmikus ügy volt, és hogy meg fogják tenni a legjobbat, amit csak tehetnek, hogy gondoskodjanak rólam és jó életem legyen.
Az új hálószobám a vízesés közelében volt, és tál alakú ágyacskám a füstszínű üvegmennyezetből lógott alá egy arany láncon. Az ágyacskám egyfajta rózsaszínű fűzfafonatból volt, és felülről lefelé egy kék, sárga virágokból és zöld levelekből álló láncolat vett mindent körbe. Arena néni egy új takarót adott nekem, amely olyan érzést keltett, mint a pehelytakaró és olyan puha volt, mint egy felhő. Tele volt mindenütt kis állatkákkal és virágokkal, amelyek váltogatták a színeiket. Mielőtt beletett a kis ágyamba, mindig adott nekem egy finom gyümölcslevet, és emlékszem, hogyan aludtam el békésen mennyei dallamok mellett, amelyeket számomra játszott arany hárfáján.

Normális esetben itt valóban nem szükséges a csecsemők szoptatása vagy etetése, bár élvezik azt és a biztonság érzését keltik bennük. Az asztrálsíkon élő emberek minden életfontosságú energiát közvetlenül az éterből abszorbeálnak, általában a nyugalmi napszakban. Ez működik, mert az asztrális test sokkal 'könnyebb energiarezgésből' áll, mint a fizikai test. Különleges alkalmakkor mégis veszünk magunkhoz kiadós étkeket. A mi egész népünk magával hozta kedvencségeit a fizikai síkból, beleértve a jó étkek ízletes élvezetét.
A legtöbb vénuszi gyermek életének első 5 évében rengeteg tréfálkozás és játék mellett azzal foglalatoskodik, hogy tanulja az élet alapjait. (5 év alatt azon időtartamot értem, amelyre egy vénuszi gyereknek szüksége van ahhoz, hogy úgy nézzen ki, mint egy 5 éves földi gyerek. Amikor életkorról vagy évekről beszélek, figyelembe kell vegyétek, hogy csak megpróbálok valamilyen időelképzelést közvetíteni Nektek - de ez nem felel meg a fizika és a matematika földi időkoncepciójának. )

A szülők kötelessége, hogy megtanítsák otthon ezeket az alapokat, még mielőtt a gyermek elkezd járni a tanulás templomába. Arena néni minden napnak egy részét arra szentelte, hogy tanított engem a mi kultúránkra és a Legmagasabb Istenség Törvényeire. Nagyon korai életkorban tanultam meg a mi ábécénket és a mi nyelvünket, a számrendszert és egyszerűbb képességeket is.
Először, mint a legtöbb gyerek, tanulójátékokkal játszottam. Élveztem a rajzolást, papírból különböző dolgoknak a kivágását és a betűkkel való játszadozást. Nagynénim segített a számolásban és abban, hogy különböző betűkből szavakat rakjunk össze. Ilyen módon nagyon gyorsan tanultam.
Játékaim között minden alapvető geometriai alak ott volt különböző anyagokból és színekből, ugyanúgy sok különböző más alakú építőkocka, amelyekből kis városokat építhettem. A kockák sokfajta szép fából, fémből és kristályokból készültek. Odin bácsi gyakran tanított engem, és sok érdekes dolgok hozott haza, mint pl. mágneseket vagy tanulójátékokat, amelyeken fogantyúkat mozgathattam, gombokat nyomogathattam és kurblikat forgathattam, és amelyek mindenféle zajt keltettek és sok mindent hoztak mozgásba.

Amikor elértem a 2-3 éves kort, több kreatív és kézügyességet fejlesztő foglalkozásban vettem részt. Nagynéném képeket rajzolt, amelyeket én festhettem ki. De hamarosan magam is rajzoltam és fafaragásokat készítettem olyan szerszámokkal, amelyek nem sérthettek meg. Szívesen játszottam két babával is, amelyek a világunkban ható pozitív és negatív erőket ábrázolták.
Nagyon korán kezdtem el mind hárfán, mind pedig egy zongorához hasonló hangszeren játszani, és azóta a zene mindig is életem egyik eleven része maradt. Mivel a táncolást mindennél jobban szerettem, mindig örültem, amikor nagynéném tanítási órái alatt zenélt. Olyankor gyakorolhattam mindazokat az új mozgásokat, amelyek a fejemben megjelentek. Nem lehetett nem észrevenni, hogy a táncolás volt a kedvenc foglalatosságom. Képes voltam órákon keresztül üldögélni a zenés festményeink előtt vagy a magam komponálta zenékre táncolni.

A zeneberendezésünk úgy nézett ki, mint egy a mennyezetbe süllyesztett hangszóró, de az minden más volt, csak nem egy hagyományos készülék. Amikor egy bizonyos szimfóniára vagy más ismert darabra gondoltunk a környezetében, elkezdte azt játszani, és megfürdette a hangzásban az egész házat. Ezt a készüléket teljesen gondolatokkal lehetett szabályozni és szellemmel vezérelni.
A kert volt kedvenc környezeteim egyike. A mi kertünk egy gigantikus kör alakjában vette körbe a házat. Egyik részében nagynéném és nagybácsim a Vénusz sok helyéről és szomszédos bolygóinkról származó fákat, bokrokat és virágokat gyűjtött. Ezek mindenféle alakúak, nagyságúak és színűek voltak. Az élet sokfélesége abszolút csodálatos volt.
Egy bizonyos fát különösen kedveltem. Ez úgy nézett ki, mint egy keleti legyező, amelynek gyökerei négy törzset hajtottak ki. A törzsek váltakozva fénylően zöldek és fénylően kékek voltak, a levelek természetes állapotukban pedig fénylően sárgák voltak. Azzal a virágzó szőlővel együtt, ami az ágakról csüngött alá, az egész növény úgy nézett ki, mint egy óriási legyező. Majdnem minden nap játszottam alatta. Nagyon szerettem ezt a fát és néha rámásztam egy kicsit és úgy csináltam, mintha egy madár lennék.

A megnézésre érdemes különös fák hozzátartoztak ahhoz a látványhoz, amit a kertünk nyújtott. Némelyikük úgy nézett ki, mintha egy nagy virág lenne, másoknak ugyanolyan színű, sárga, kék vagy piros törzsük, ágaik és leveleik voltak. Ugyanakkor egyes virágok ugyanolyan különösen néztek ki, mint azok a fák, amelyek tollakra hasonlítottak, és ezek pompás illatokat árasztottak, és ringtak a szélben. Napraforgó, rózsa, tulipán és sok más, a földi emberek számára ismert növényfajta szintén nőtt a kertünkben.
Sok időt töltöttem kint a madarak és állatok között, etettem őket és jól gondoskodtam róluk. Mindig találtam új madarakat és rovarokat háziállatnak. Ők azért fejlődtek, hogy szeressenek engem, és én is azért nőttem, hogy szeressem őket.

Gyümölcsök és zöldségfélék szabadon nőttek a bokrok, cserjék, virágok és fák között. Ez még a fizikai érából maradt meg, amikor minden család maga termelte meg a táplálékát. Kedvenc gyümölcsöm, amit - amennyire emlékszem - mindig ettem, a pompás yunya volt. Ennek az íze olyan volt, mintha körtének és cseresznyének lett volna a keveréke, csak sokkal zamatosabb volt.
Szerettem üldögélni a hátsó udvarunkban a szökőkút csobogó, csurdogáló vize mellett, amely éjjel-nappal belülről fényesen ki volt világítva. Úgy nézett ki, mint négy világító gomba egymás fölött, mindegyik hullámos szélekkel és a felső mindig kisebb volt, mint az alatta lévő. A tiszta víz egészen felül lövellt ki egy lótuszcsokor alakú szoborból, ahogy folyt le, a következő szinten már sárga lett, az azt követőn pedig bíborszínű. A legalsó szinten meg narancssárgán fénylett a víz. Pompás volt!

Egy tiszta füves részen állt az a hinta, amit nagybácsim csinált nekem. Ez nem olyan volt, hogy valamiről lógott volna lefelé. Ez a lebegő hinta mindig akkor ringott előre meg hátra, amikor fújt a szél. Bizonyos tekintetben olyan volt, mint egy függőágy szép, fehér csúcsával. Barátaimmal sok órán keresztül játszottunk Odin nagybácsimnak ezzel a különös ajándékával.
Első barátnőm egy Zemura nevű kislány volt, akinek kb. olyan szinten állt a tudata, mint az enyém. Szülei minden nap elhozták, hogy együtt játsszunk. Az életkornál a Vénuszon fontosabb a tudatszint, amit csak érezni lehet, de látni nem. A játszótársak vagy barátok együtt töltik idejüket, és élvezik egymás társaságát, amikor megosztják egymással egyező belső tulajdonságaikat.
Azok a játékok, amelyeket játszottunk, hasonlítanak azokra, amilyeneket a legtöbb gyerek játszik, csak több művészet volt bennük. A kertben egész mini-városokat tudtunk megjeleníteni, kompletten, kis emberekkel és járművekkel. Gondolatainkkal tudtuk mozgatni őket, elő tudtuk idézni, hogy beszélgettek, sőt, még azt is, hogy öltözködtek. Azok az épületek, amelyeket létrehoztunk, olyan részletesen ki voltak dolgozva, hogy az egész város egy a Vénuszon vagy más bolygókon létező valódi városnak a hű másolata volt. Nem felejtettünk ki semmit. Voltak ott kertek, folyók, csónakok és hidak, állatok, és minden, ami egy valódi városban lehetséges.

Mivel az asztrálsíkon éltünk, Zemura és én könnyen láthatatlanná tudtuk tenni magunkat, testünk alakját virágokká vagy fákká tudtuk átalakítani vagy tudtunk bújócskázni. Egész kicsivé alakítottuk magunkat, és azt játszottuk, hogy tündérek vagyunk, és különböző történeteket találtunk ki kis népünkről. Azok az új tapasztalatok, amelyek az életben előttünk álltak, majdnem végtelenek voltak. Emlékszem, ahogy egy óriási pillangót teremtettem, mászkáltam a hátán és repültem vele az egész szomszédság fölött, csak azért, hogy kipróbáljam, hogy az milyen.
Amikor idősebbekké váltunk, a barátnőimmel egyre érdekesebbnek találtuk a szüleink utánzását. Játszottunk családosdit, kicsinosítottuk magunkat és partikat adtunk, amelyeken mindenki táncolt és énekelt, ahogy az a szüleinknél is volt. És miután mindegyikünknek volt valamilyen tehetsége és alkotóképessége, az előadáson mind rész vettünk.

Amikor játszottunk, mindig megpróbáltunk valami újat tanulni vagy fejleszteni tehetségeinket. Szerepjátékainkban az egyikünk kigondolt valamit, a másik meg megvalósította az ötletet, táncolt vagy elmondott egy verset, amely kifejezte azt a gondolatot. Amikor nagybácsim hozott könyveket különböző bolygók történetéről, sokféle jelmezbe öltöztünk be különféle frizurákkal, hogy előadjuk azt a kort. Azok a ruhák, amelyeket alkottunk, valódi történelmi példák utánzásai voltak.
A mi anyag fölötti szellemi hatalmunk nagyon jól lehetővé tesz ilyenfajta játékokat. Az anyag az asztrálsíkban olyan magas rezgésszinten létezik, hogy gondolataink képesek azt mozgatni, átalakítani vagy közvetlenül megjeleníteni az energiából. Amikor családosdit játszottunk, mindig megjelenítettünk egy rendes házat és olyan ruhákba öltöztünk, amelyeket ugyanolyanra alkottunk meg, amilyeneknek képzeletünkben vizualizáltuk azokat.


A gyerekeknek általában ugyanúgy megtanítják ezt az alkotó-teremtő képességet, mint a fizikai síkokban élő gyerekeknek a járást, az olvasást és az írást. Én még nagyon kicsi voltam, talán 2 vagy 3 éves, amikor nagynéném elkezdte nekem tanítani az alkotásnak ezt a tudományát. Lélekben el kellett, hogy képzeljek magamnak részletesen egy képet, pontos méretekkel, színekkel és felépítéssel, és korlátoznom kellett magamat, hogy ne túl sok dolgot testesítsek meg.
Kapcsolódó (az összes cikk): Omnec Onec: A Vénuszról jöttem (linktár)
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!




Omnec Onec: A Vénuszról jöttem
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: