Az
1972-es napkitörés bár elpusztíthatott volna a bolygón minden életet, ha a
szíriusziak nem hozták volna létre a holografikus védelmi mezőt, vannak ennek a fénynek olyan minőségei is, melyek nagyon pozitívak. Az 1972-es pulzálás idejétől számítva egészen 1995-ig ezeket a pozitív hatásokat a védelmi mező tartotta sakkban, de 1995 óta beléphetnek a Föld terébe és magára a Földre, valamint részei lehetnek annak a képnek, hogy a Földön végbemenő tudatossági átalakulás miként történik.
Mellékesen megjegyezve, a japán shinto vallás papjai tudatában vannak a Napból érkező újfajta fénynek, ami egy nap megjelenik és életté alakul a Földön. Ezzel a fénnyel saját Napistennőjükre, Amaterasura asszociáltak, és azt állítják, hogy ez a fény ötszáz évig rejtve volt, de most felszínre kerül és engedi az élet női formájának újra felbukkanását. A maják, akik Atlantisz túlélői, szintén tudtak a Napból jövő új fényről.
Drunvalo Melchizedek egy ideig együtt dolgozott az ősi maják egy csoportjával a guatemalai dzsungelekben. Munkája során együttműködött egy Hunbatz Men nevű maja sámánnal. Azon igyekeztek, hogy stabilizálják a napból jövő fényt és itt integrálják, hogy hozzájárulhasson a ötödik dimenziós tudatosság megjelenéséhez. Körülbelül két évvel ezelőtt Hunbatz Men egy társa megkereste Drunvalót és beszámolt neki egy törzsről, akik egy távoli kolumbiai őserdőben élnek.
Esetleg láthatta a BBC által készített filmet, egy távoli kolumbiai törzsről, mely egészen addig kétségtelenül teljesen elszigetelten élt, semmilyen kapcsolatuk nem volt az úgynevezett civilizált világgal. A film címe „A világ szívéből – Az Elder fivérek figyelmeztetése”. Ez a törzs – a kogik – megengedte a filmkészítőknek, hogy meglátogassák és felvegyék őket, mert üzenetet akartak küldeni nekünk. Azt mondták, hogy a szakrális hegyük, melyet „a világ szívének” neveznek, „haldoklik” és ha meghal, az egész világ is elpusztul. Nyilvánvaló, hogy a modern ember által előidézett környezeti szennyezések nagy szárazságot és végzetes hó hiányt okoztak a Világ szívében, és e körülmények folytatódása esetén úgy látták, hogy a földi élet is veszélybe kerül. Elmondták, hogy ez volt az első és egyetlen figyelmeztetésük számunkra, többé nem fognak kapcsolatba lépni velünk.
Nemrég azonban úgy nézett ki, hogy meggondolták magukat és felvették a kapcsolatot Drunvalóval. Rengeteget megtudott a kogikról és arról, hogy a munkája bizonyos értelemben mélységesen összekapcsolódik a nézőpontjukkal.
A kogiknak a mi értelmezésünkben nincsen verbális nyelvük. Telepatikusan kommunikálnak olyan kis hangok segítségével, melyek nem szavak. A civilizált beszéddel szemben ezek a hangok nem egy kódon alapulnak. A mi beszédünkben a többé-kevésbé fix jelentéssel bíró szavak a világról szóló ideáinkat fejezzük ki. A kogik hangon keresztüli kommunikációja sokkal mélyrehatóbb és ősibb időkhöz nyúlik vissza, ami valószínűleg a mi beszédünknek is az alapja, mint sok más civilizált fejlettségnek, de ezek a fejlődések általi nagyon előnyös dolgok feledésbe merültek és elvesztek. A kogik hangjai kicsi, érthető „szívhangok” – apró zajok, melyek a szívből érkeznek spontán. Mikor kifejezik vagy meghallják, belső képeket idéznek meg – ugyanazok a képek jelennek meg annak a személynek az elméjében, aki kiadja a hangot és annak, aki meghallja. Olyan, mintha az Álomszerű Időből származnának ezek a hangok, a létezésnek abból a síkjából, ahol mindenki osztozik, de amit a tudatos élet eltakar vagy – más megvilágításba helyezve – amely észrevehetetlen a tudatosság második szintjén.
A kogik a fénytestüket is őrzik és képesek úgy utazni a Föld körül, hogy fizikailag nem hagyják el a dzsungelt. Tulajdonképpen folyamatosan figyelik, hogy mi történik a Földön, de soha nem kíséreltek meg kommunikálni velünk. De mivel tudják, hogy a Világ szíve, szent hegyük veszélyben van, eldöntötték, hogy irtózatos lépésekre van szükség. Amit látnak, hogy mi emberek nem pusztán tudattalanok vagyunk vagy alszunk. Azt gondolják, hogy halottak vagyunk! Azt állítják, hogy az „álomban” lévő életerő, amit magunk körül generáltunk olyan gyenge, hogy csak halvány árnyékai vagyunk annak, amiknek lennünk kéne; valójában olyan halványak vagyunk, hogy éppen csak létezünk és a tudatosságunk rossz használata miatt az egész világ árnyékos létezésbe fog kerülni.
A kogik előre jelezték, hogy 1999. augusztus 11-én, egy fontos napfogyatkozás dátumán egyszerűen elenyészünk erőtlen álmunkban, ahová magunkkal visszük gyengén elképzelt világunkat is. Csak ők és a maják – akik szintén észrevették, hogy megőrizték fénytestüket – lesznek képes a túlélésre. De jött augusztus 11-e, elmúlt, mi pedig még mindig itt vagyunk.
Mikor újra megnézték, hogy változott-e valami, azt látták, hogy valójában történt változás: a világ mindenhol akadtak emberek, akik felébresztették fénytestüket és elég életerőt generáltunk a kollektív „álmunkban” ahhoz, hogy nem pontosan fenntartsuk a régi világunk létezését, hanem egy párhuzamos valóságot hoztunk létre – egy olyat, melyben az elkerülhetetlen katasztrófa nem következik be. Mivel látták, hogy ez részben Drunvalónak, a belső Merkabát felébresztő instrukcióinak köszönhető, kapcsolatba léptek vele és megtanulta beszélni a „szívhangot”, hogy átadhassa számunkra.
Párhuzamos világok
Nos, úgy tűnik, hogy talán nemcsak a kogiké, de sok más próféta jóslata is már megtörtént! A pólusok esetleg már elmozdultak és a Föld is romokban hever vagy az irtózatos geofizikai katasztrófák, esetleg az emberi technológia arroganciája és könnyelműsége következtében. Elképzelhető, hogy már megtörtént, de már nem abban a világban élünk, ahol történt. Kétségtelen, hogy nagyon furcsának hangozhat, de lehetséges, hogy egy párhuzamos valóságba mozdultunk el – egy olyan valóságba, ami párhuzamos azzal, ahol a jóslások bekövetkeztek.
Olyan ez, mintha valami leszakítana minket egy olyan valóságba, ami alternatíva lehet a jósoltakhoz képest. Íme az én elméleteim ennek okaira: a szíriusziak beavatkozása az evolúciónkba az egyéni és kollektív egyéni munkával együtt sikeresen elkerülhetjük a katasztrófát, folytathatjuk egy magasabb dimenzióban egy új és eddig ismeretlen módon: nincs pólusváltás, nincs katasztrófa. Helyette fokozatosan csökkentjük a késést a gondolat és a megnyilvánulás között.
De vajon mi történt a próféciák világával? A jövendölések egyszerűen tévedtek? De annyi mindenben igazuk van és a Biblia-kód esetében – ahogy láthatjuk – igen látványosak is. Lehetetlennek tűnik elképzelni, hogy az eddig oly pontos látnoki hagyományok és műszerek hirtelen hibásnak bizonyulhatnak. De a kogik megmutattak egy másik lehetőséget is – hogy egy azzal párhuzamos univerzumban élünk, mint ahol a katasztrófák tényleg megtörténtek! A szörnyűségek valóban bekövetkeztek – de egy másik világban.
Szeretném kicsit kifejteni ezt az elképzelést, hogy jobban érthesse, miként lehetséges ez.
Ez eredeti Star Trek sorozatban volt egy rész, melyben az Enterprise űrhajó valamiféle idő-energia rendellenességbe került. Egy párhuzamos űrhajó is megjelenik, melyben minden szereplő – Spock, Kirk kapitány, Scotty és mások – létezik, de úgy, mintha a személyiségük nem a Csillagflotta szerint fejlődött volna ki. Egyéni jellemzőik sötét aspektusai – düh, egoizmus, szexuális étvágy stb. – válnak a domináns vonásaikká, hiszen a „valódi” Enterprise-on vannak, pillanatnyi elmezavarban szenvednek, ami akkor tűnik elő, mikor a máskülönben kiegyensúlyozott és felelősségteljes karakterek valamilyen stressz helyzetbe kerülnek. Olyan, mintha létezne egy alternatív párhuzamos világegyetem, ahol a fejlődésük egyszerűen nem ment végbe, ahol mind ott vannak és sokkal fejletlenebb állapotban élik életüket. Elméletem szerint valami ilyesmi történik jelenleg: a kataklizma és az összes katasztrófa – a pólusváltás, a gravitációs összeomlás stb. – már megtörtént, de mivel a szíriusziak 1972-es közbeavatkozásának köszönhetően fejlődésünk egyedülálló módon felgyorsult, már tulajdonképpen elmozdultunk egy párhuzamos világba, ahol – talán ideiglenesen, de – sikerült elkerülnünk ezeket a szörnyűségeket.
Ez elég erőltetett gondolkodásnak hangozhat, de az igazság nem annyira tér el némely kortárs atomfizikus és kozmológus bizonyos gondolkodásmódjától.
A modernkori kvantumfizikában létezik egy „sok világ hipotézis” néven ismert elképzelés. A kvantumfizika számos érdekes ellentmondást sorakoztat fel azzal kapcsolatban, hogy az anyagi világ kisebb az atomoknál – ez az úgynevezett elemi részecskék világa. Ezen a szinten a valóságról nem azt feltételezik, hogy különálló részekből áll, hanem egy szinte elképzelhetetlen jelenségekből, amik teljesen világosan csak matematikai képletekben fejezhetők ki. Az én értelmezésem szerint, egy elemi részecske egyáltalán nem egy hétköznapi dolog, hanem valami olyasmi, amit „valószínűségi funkciónak” lehet nevezni. Bár az elképzelés elég absztrakt és nehezen érthető, a fizikusok különböző kísérleteket tettek arra, hogy elmagyarázzák ezt a valóságot többé-kevésbé hétköznapi értelemben. Az egyetlen gond az, hogy mikor megteszik, a matematika mellőzése a hétköznapi nyelv érdekében mindig teljesen ellentmondásokat fog eredményezni: olyan képeket kapunk a világokról, melyek igazán furcsának hatnak. A „sok világ hipotézis” egyike ezeknek a paradoxon kísérleteknek, amivel megpróbálták megértetni az elemi részecskék világát. Valahogy így néz ki.
Egy részecske állapotát vagy feltételét – a térben elfoglalt helyét, mozgásának sebességét, belső átalakulásának valószínűségét – egy olyan formula határozza meg, amit „valószínűségi funkciónak” hívnak. Ez a formula elárulja, hogy mennyire valószínű – azaz lehetséges –, hogy a részecske egy bizonyos változáson megy keresztül. Jöjjön egy hasonlat a mindennapi életből. Ha felébredek reggel és azt látom, hogy esik az eső, több lehetőség is van arra vonatkozólag, hogy mit tudok csinálni. Vagy egyáltalán nem megyek ki, vagy ha igen, viszek magammal esernyőt, esetleg elfelejtem az esernyőt és elázom. Ez három különböző lehetősége annak, ami történhet abban az esetben, ha észreveszem, hogy esik az eső. Különféle „valószínűségek” tartoznak ezekhez a lehetőségekhez attól függően, hogy mit választok. Egy „valószínűségnek” számszerű értéke van, ami a valószínűség fokát fejezi ki, hogy egy adott dolog hogy fog megtörténni. Minden egyes lehetőség valószínűsége múlhat azon, hogy ki vagyok én – vajon annyira elfoglalt ember vagyok, hogy még akkor is ki kell mennem, ha esik az eső vagy olyan ráérő valaki, aki megteheti, hogy nem megy ki; esetleg szórakozott, aki valószínűleg otthon felejti az esernyőjét, vagy gyakorlatias és biztos magammal viszem. Tehát három lehetőség van és bármelyikük valószínűsége az én személyes jellemvonásaimon fog múlni. Abban hasonlít egy elemi részecskére, hogy a személyes jellemem olyan, mint a részecske lehetséges állapota és a különböző módon való változásának valószínűsége a valószínűségi funkcióban lesz kifejezve. Az elemi részecske esetében ez a funkció minden, amit tudunk a részecskéről. Ez az, amit a kvantumfizika elárul nekünk. A fizikusok szeretik azt állítani, hogy alapjában véve a részecske maga a valószínűségi funkció: bármelyik lehetséges módban ő maga a változásának valószínűsége.
Mikor egy eseményre sor kerül – mikor a részecske változik –, azt mondják, hogy a valószínűségi funkció „összeomlik”, azaz a lehetőségek egyike realizálódik és abban a pillanatban a többi látszólag megsemmisül. Valami mindenképpen történik (vagy kimegyek, vagy nem. Lehet, hogy otthon felejtem az ernyőmet, lehet, hogy nem). A többi lehetőség már nem lehetőség, tehát nincs már valószínűségi funkció. Új ténnyel rendelkezünk. De mivel a fizikusok úgy vélik, hogy az új részecske valósága a valószínűségi funkció, ez az új tény csak egy új valószínűségi funkció, mely a jelenlegi állapotot jellemzi és új esélyeket ad a változásra.
Felmerül a kérdés, hogy mivel az elemi részecskéről mindössze a változásuknak valószínűségét ismerjük – akkor mi történt azokkal a lehetőségekkel, melyek nem történtek meg? Hová tűntek? Egyszerűen elillantak? Először is valótlanok voltak? Nos, a fizikusok számára az egyetlen lehetséges válasz az, hogy valójában mind megtörtént, csak olyan univerzumokban, melyek párhuzamosak azzal, melyben a fizikusaink a megfigyeléseiket végzik! Olyan, mintha abban a pillanatban, amikor észrevettem, hogy esik az eső, három különböző világegyetem tűnt volna fel: az egyikben úgy döntöttem, hogy otthon maradok; a másikban kimentem és magammal vittem az esernyőmet, a harmadikban pedig kimentem, otthon hagytam az ernyőmet és bőrig áztam. Mindhárom univerzum megkezdi saját utazását, teljes mértékben elszeparálódnak és egyáltalán nem fognak kapcsolatban állni egymással. És mind a három új világegyetemben új lehetőségek tárulnak fel, egy új valószínűségi funkció jelenik meg, mely ismét „összeomlik”, ha egy új esemény történik, így az univerzum folyamatosan újabb párhuzamos univerzumokra hasad minden alkalommal, ha megszületik egy döntés, így a lehetőségek párhuzamos valóságokká válnak!
Ez nagyon bizarr világegyetemnek hangzik, de számos fizikus hiszi, hogy ez jellemzi igazán azt, melyben valóban benne élünk!
Csak azért mondom el itt mindezt, mert nem teljesen elvont azt gondolni, hogy azért nem tapasztaltuk meg a próféciákban megjósolt katasztrófákat, mert olyan valóságban élünk, ami párhuzamos azzal, melyben tényleg megtörténtek. Ez egy fontos elmélkedés a hivatalos, tudományosan megerősített fizikai valóságban!
Átmenet
Egy másik lehetőség, hogy egyfajta átmeneti állapotban élünk a dimenziók között. Párhuzamos univerzum vagy sem, a földi életet fenyegető kondíciók miatt úgy néz ki, hogy nagyon messze vagyunk a Felemelkedett létezéstől (ahol a valóság a gondolatunkkal egy időben manifesztálódik) vagy a tudatosság harmadik szintjétől (ahol mindannyian tudatában leszünk a Létezés Egységének). Még mindig itt vagyunk. Még mindig a harmadik dimenzióban. Nemcsak erről van szó, egy olyan bolygón élünk, ahol az élet lehetőségét is fenyegetés éri. A külső technológia rossz felhasználásával beszennyeztük vizeinket és levegőnket, bonyolult problémákat kreáltunk az ökoszisztémánkon belül, réseket okoztunk az ózonrétegben, kimerítettük természetes forrásainkat és olyan mértékben túlnépesítettük a bolygót, hogy senki sem tudja, meddig lesz képes a planéta fenntartani az emberi életet. Háromdimenziós érzelmi fejletlenségünk, ön-központiságunk, a múltunk lezáratlan eseményeinek kollektív hatásai és az emberi lehetőségünk korlátozott értelme a fajok és nemzetek közötti gyűlölködésekhez vezetett. A vagyon és a hatalom az elit egy kis csoportjának kezében koncentrálódik, miközben a népesség egyre nagyobb és nagyobb része él nyomorban, szegénységben és szinte rabszolga körülmények közt. A politika és gazdaság hétköznapi perspektívájából nézve rossz vicc arra gondolni, hogy egy harmonikus világ és a Krisztus-tudatú háló itt van a közelünkben. Krisztus-tudatosság? Süket duma. Először is el kell takarítanunk az összes mocskot, amit magunknak csináltunk – ha egyáltalán élünk elég ideig ahhoz, hogy megkapjuk rá az esélyt.
Ugyanakkor gondoljuk el, hogy mennyire összetett az a világ. Olyan, mintha tudomást szereznénk egy fantasztikus, multidimenzionális valóságról. Mintha a történet megvalósítása közben kezdjük megtapasztalni, hogy a valóság számos dimenzióval rendelkezik és egyidejűleg sok szinten is felbukkan. Valami kinyílik, a látóterünkbe kerül, ami nagyon más, mint a mindennapi háromdimenziós világunk, ami az elmúlt tizenháromezer év során a világ történelmének kontextusát képezte.
Mindazonáltal veszélyes azt hinni, hogy a Felemelkedésünk magától értetődő dolog, hogy egyszer és mindenkorra „le van írva” és ingyen út vezet a hiperdimenzionális győzelem felé. Bizonyos értelemben a megfelelő felemelkedés előtt el kell buknunk.
Bob Frissell: Pólusváltás
