A Kozmikus emberek, megkezdték a megfelelő emberekkel felvenni a kapcsolatot ebben 1952-ben, de egyúttal egyre többször megmutatták magukat az amerikai lakosságnak is (természetesen a Föld más részein is, de most Amerikáról van szó), akik kezdték elhinni, hogy léteznek rajtuk kívül sokkal fejlettebb földönkívüli civilizációk. De mint mindig, a kormány ebben az esetben is megakadályozta, hogy ŐK, vagyis Kozmikus Testvéreink, nevetségessé legyenek téve az emberek számára, és érdeklődésük középpontjában még véletlenül se a "repülő csészealjak" legyenek.
Íme, ahogyan eredetileg történtek azok a bizonyos észlelések és az elbagatellizálás a kormány részéről, utánajárás és elbeszélgetések alapján:
(videó az 1952-es UFO megjelenésről Washingtonban)
Hét évvel azután, hogy az emberiség belépett az atomkorba és öt évvel az első földönkívüli formák felfedezése után, ami főként az Egyesült Államok dél-nyugati részén volt tapasztalható, az 1952-es évben a „repülő csészealjak” kerültek az újságok címlapjaira. 1952-ben az emberiség történelmében bolygóközi kapcsolatokra került sor, melyet „Az év, amelyben létrejött a kapcsolat”-nak hívtak. Néhány személyes találkozás természetesen már korábban is volt, de csak 1952-ben adatott meg mindazoknak, akik kapcsolatba kerültek a földönkívüliekkel, hogy nyilvánosan is beszéljenek róluk, különös két bátor férfinak: George Adamskinek és George Van Tasselnek. Az első, 1952 novemberében találkozott először a földönkívüliekkel, hat szemtanú jelenlétében. A második, 1952. július 18-án „Ashtarral, az űrflotta parancsnokkal”, akinek az üzenetei figyelmeztetések voltak az atombomba kísérletek folytatása és a hidrogénbomba további használata ellen. Van Tasselre bízták az üzenetek haladéktalan továbbítását az Egyesült Államok elnökének, Harry S. Trumannak.
Felsőbbrendűségüket nemcsak ez bizonyítja, hanem, hogy békés szándékkal jöttek – nem provokálták még a nagyon elhivatott földi katonákat sem – s a következő éjszaka meg is jelentek a nyugati világ leghatalmasabb fővárosa felett.
Ez egy szép nyári meleg este volt, 1952. július 19-én vasárnap, körülbelül 23 óra 40 perckor a keleti idő szerint. Washingtonban akkoriban rendkívül meleg volt, és a légiforgalmi irányító személyzet, valamint a Nemzeti Repülőtér dolgozói élvezték a hosszú ablaknélküli terem enyhe fuvallatát, amely a munkahelyük volt. Alig volt valami a radar képernyőjén. Általában ebben az időben meglehetősen kevesebb volt a légi közlekedés, és ezért szükség volt a nyolc órás éjszakai műszakra. Eddig még nem fordult elő senkivel sem a hanyagság. A munkájukban szükség volt a pontosságra, mert minden hiba több száz emberi életbe kerülhetett. Fontos volt, hogy gyorsan és pontosan ki tudják számítani a repülési útvonalat, és a különböző „buborékokat” (visszavert radarjel) a radar képernyőjén pontosan tudják azonosítani. Ebben a munkában a hibázás elképzelhetetlen volt.
Edward Nugent a főradar képernyőjénél ült aznap este. A rutin tevékenység hirtelen megszakadt, ugyanis a képernyőn hirtelen hét „buborék” jelent meg. Figyelte a radart, ahol a képernyő az objektumok új helyzetét mutatta.
Nugent összezavarodott: annak ellenére, hogy annak a hét objektumnak egyáltalán nem kellett volna ott lennie, ahol most voltak, ezek az objektumok hihetetlen sebességgel haladtak, mert az új helyzetkép gyökeresen megváltozott. Bár túl komoly volt a helyzet, de csak csodálkozni tudott rajta. Ezért Nugentnek fel kellett hívnia a légiforgalmi irányítás vezetőjét, Harry G. Barnest. Barnes is látta azt a hét pontot, amelyek szabálytalan alakzatban voltak, és az egyik sarokban világítottak. Ez azt jelentette, hogy körülbelül 25 km-re, dél-nyugatra voltak Washingtontól, és megállíthatatlanul a főváros felé repültek. Barnes felfogta a helyzet komolyságát. Öt perce nézte ezeknek az objektumoknak a manővereit, amelyek körülbelül 200 km/órával haladtak, anélkül, hogy bármilyen útvonalat követtek volna, de csak egyre közeledtek. Tanácsot kértek a másik két tapasztalt radarkezelőtől, Jim Copelandtől és Jim Ritchietől, de ők sem tudták megmondani mi ez. Arra kérték meg a szakembereket, hogy ellenőrizzék, van-e hiba a radarban, de ismét csak eredménytelenül jártak. Végül hívták a tornyot. A torony kezelői is észlelték ezt a csoportot és ők is ugyanolyan tudatlanok voltak. A repülőtéri kezelőszemélyzet is jelentette, hogy „ragyogó, borostyán színű fényeket” láttak. Ekkor Jim Ritchie észrevette a radar képernyőjén, hogy az egyik objektum a Capitol Airlines repülőgép útvonalán halad, amely csak most szállt fel.
A mikrofont a szájához fordította és megkérdezte a kapitányt, aki egy Casey Pierman nevű idős pilóta volt, hogy nem észlelt-e még valami szokatlant a közelben. Pár másodperccel később Pierman jelentette, hogy egy „ragyogó fény” közelítette meg egészen a gépüket, amely ebben a pillanatban gyorsan emelkedik fölfelé. A radarkezelő is nyomon követte a manővert a képernyőn. Néhány perc múlva, a kapitány, Pierman a rádióban azt mondta a földi irányításnak, hogy most már hat „ragyogó fényt” lát. Ugyanezt erősítette meg a radar is. A repülő pilóta jelentette, hogy a fény egész közel van a balszárnyhoz, és ezt is megerősítette a személyzet a radar alapján. Aztán egyre több meglepetésben lett részük Barnesnek és a kollégáinak. Az egyik „buborék” 90 fokos szögben irányt változtatott, mely egy oly manőver volt, melyet egyetlen repülőgép sem tudna végrehajtani. Egy másik „radarkép” teljes fordulatot tett 5 másodpercen belül 150 km/órás sebességgel. A radar technikusok izgalma csak nőtt Joe Zack, a toronyban lévő megfigyelő jelentésétől. Zack a katonai radaron figyelte ezeket az objektumokat, amelyek rendkívül nagy sebességgel haladtak. Figyelte az egyik objektumot, amely egy másodperc alatt 3 km-es távolságot tett meg az Andrewsi reptér felé Riverdale irányában. Zack kiszámította a sebességet, mely 10 800 km/óra volt! Ugyanakkor, ezek az objektumok az Andrewsi repülőtér radarján is megjelentek. Barnes eldöntötte, hogy jelenti a Légierőknek, akik megígérték, hogy amilyen hamar csak lehet, küldenek vadászrepülőgépeket. Azok azonban már küldtek néhány órával ezelőtt New York-ba is, ahol röviddel a riasztás előtt már észleltek UFO-kat.
Szerencsére, mire a Washingtoni lakosság ébredezett, a repülő csészealjak eltűntek. De hamarjában elterjedtek bizonyos hisztériák, ennek ellenére ez a tény köztudott volt. F. W. Chambers rádió mérnök a WRC rádió toronyban dolgozott aznap éjszaka, és jól látta, hogy öt hatalmas korong köröz laza alakzatban a város felett. Munka közben meglepetten figyelte az objektumok mély -és meredeken az ég felé repülését – és Chambers ezt egyfajta „csodáknak” vélte.
Hétfőn az újságok a következőt tették címlapra az egész országban: „Kísértetek felvonulása Washington felett” (LIFE). A Légierők elküldték az UFO szakértőjüket E. Ruppelt kapitányt, és a főváros, valamint a kutatás azt a következtetést vonta le, hogy ezek azonosítatlan repülő tárgyak voltak, amelyek az éjszaka folyamán átrepültek a város felett. Legalább Amerikában a „repülő csészealjak” az érdeklődés középpontjába kerültek.
Ahelyett, hogy kihasználták volna ezt a lehetőséget, az Egyesült Államok elnöke, Harry S. Truman és a vezérkari főnöke, Omar N. Bradley, 1952. június 24-én hivatalosan bejelentették, hogy UFO háború van:
„Az elnök parancsba adta, így a Honvédelmi Minisztérium elrendelte, hogy az UFO-kat le kell lőni, amelyek meg akarják támadni a Földet.”
A riportereknek alig volt idejük, hogy megvitassák ezt a parancsot, ugyanis ha volt egy másik UFO felvonulás Washington felett, úgy tűnik, hogy „ŐK” megfélemlítették Trumant, amiért ő tüzet akar nyitni rájuk.
Július 26-án szombaton, 21 óra körül, egy radarkezelő a Nemzeti Repülőtér képernyőjén ismét „buborékokat” látott. Ugyanúgy hat objektum volt, amelyek dél felé tartottak. És megint szólt Barnesnak. Az Andrews Repülőtér irányítótornyának hívása csak megerősítette ezt a megfigyelést. A következő két órában számos észlelést jelentettek be, néhányan közülük épp a saját személyzetükből, a felszálló vagy leszálló gépek pilótáitól.
A United Airlines 640-es járata a következőt jelentette: „Halvány fényeket látunk.”
A torony válasza: „Három buborék közelít felétek.”
„Igen, most közelednek. Most már látjuk, hogy egészen közel vannak hozzánk – ezek tényleg csodálatosak.”
Ugyanakkor a másodpilóta arról számolt be az Andrews bázison lévőknek, hogy három ismeretlen fényt látott áthaladni az égen közel a repülőgéphez. Barnes azonnal értesítette a Légierőket, és kevesebb mint két perc alatt, két F-94-es sugárhajtású vadászgép, már körözött is a főváros felett. Amikor a radar képernyőjén UFO-kat találtak a közelben, a földi állomás jelentette a pilótáknak, hogy négy objektumot látnak. Azonban, amikor megpróbálták elfogni őket, a repülő tárgyak túljártak az eszükön.
„Úgy tűnt, mintha lehallgatták volna a rádióüzeneteinket,” mondta Barnes később. „Amikor továbbítottam a csészealjakkal kapcsolatos utasításokat, a radarképen láttuk, hogy az ellenkező irányba indultak.”
Végül hihetetlen sebességgel eltűntek az éjszakai égbolton. Néhány perc múlva a Virginiai Newport Langley-i katonai légi bázison láttak „váltakozó fényeket, amelyek különböző színekben pulzáltak”, vagyis abban az irányban, ahol az UFO-k is eltűntek. Ezután a kísértet is eltűnt.
Jövő hétfőn ismét az UFO-k kerültek a címlapokra. A két katonai pilóta közül az egyik, William Patterson hadnagy, a vasárnap reggeli sajtótájékoztatón elmondta, hogy mit tapasztalt:
„300 méteres magasságban volt az első vizuális kapcsolatom ezekkel az objektumokkal. Különböző ragyogó fényeket láttam. Bár maximális sebességgel repültem, mégsem tudtam utolérni. A radar kezelőktől kaptuk az utasításokat, így egy másik objektumot kezdtem el követni a térségben. Kb. 15 km-re volt tőlem. Amikor már csak két km-re voltam tőle, elvesztettem a vizuális kapcsolatot.”
„Egyetlenegy hír sem kapott nagyobb figyelmet eddig a történelmünk során, mint most a Washington felett megjelenő UFO-k”, írta Ruppelt kapitány később a könyvében, „a hírek az Azonosítatlan Repülő Tárgyakról szóltak”.
Több száz tiltakozó távirat érkezett Trumannak szerte az országból a parancsát illetőleg. A legjelentősebb küldő köztük Albert Einstein volt.
Közel állt a helyzet a tömeg pánikhoz, és ezért Samford tábornok, az USA Légierejének a Légi Technikai Hírszerzési Központ vezetője (AIIC), július 29-én azt mondta egy sajtótájékoztatón a Pentagonban, már régóta gondolkodik azon, hogy mit mondjon.
„Samford tábornok leült a széles diófa asztalhoz a 3A138-as szobában és a lelkiismeretével viaskodott”, írja Ruppelt. „Elmondhatta-e az embereknek az igazat? Nem lehetett, mert az amerikaiak pánikba estek volna. Az egyetlen lehetőség csak az volt, ha elbagatellizálják az UFO-kat.”
A második világháború vége óta ez volt a második legnagyobb sajtótájékoztató. Samford tábornok megpróbálta elmagyarázni a több száz riporternek, hogy a Washington feletti UFO nem más volt, mint egy radar meghibásodás okozta hőmérsékleti inverzió. A vizuális észleléseket mellőzte, valamint azt a tényt is, hogy az inverzió minden éjszaka egy bizonyos fokú volt és nagyon alacsony, így a radar nem okozhatott zavarokat.
Samford kijelentése élesen ellentétben állt azzal, amit a radarkezelők mondtak. „Az valóban igaz, hogy folyamatosan körkörös manővereket tettek”, mondta a légiforgalmi irányítás vezetője Barnes, „de ezek nem ismeretesek a repülési technikánkban, így nem is tudnánk elvégezni őket. Véleményem szerint ezeket a pontokat nem lehet tulajdonítani a radarunk okozta természetes jelenségnek.”
A buborékok (visszavert radarjel) egész egyértelműek voltak, nem homályosak, mint amilyenek a meteorológiai jelenségek szoktak lenni. Az UFO-k becsült mérete, melyet a radarkezelők a „buborékok” alapján állapítottak meg, úgy 35-70 méteresek lehettek.
„Ezek az emberek kiváló radar technikusok, naponta radar szolgálatban vannak azért, hogy annak a több ezer embernek biztosítsák a biztonságos leszállást, valamint elindulást a washingtoni repülőtéren, és a feladatuk az is, hogy felismerjék a radarképen lévő meteorológiai pontokat”, mondta Ruppelt kapitány. „Ezért foglaljuk bele a Nemzeti Repülőtér megfigyelései közé az ’ismeretlen’ tárgyakat is.”
Mint kapitány, Ruppelt nem értett egyet Samford tábornokkal vagy más Légierő tagjával. „Az egyik csoport azon a véleményen volt, hogy most már elég bizonyíték támasztja alá az olyan hivatalos kijelentéseket, miszerint az UFO-k nagyon is valósak és egyáltalán nem ebből a világból valók”, írja Ruppelt a könyvében.
A Légierők vezető tisztjei úgy gondolták, hogy néhány megbízható jelentést és ismert tényt kellene kiadni a nyilvánosság számára. Senki sem tudta, hogy a washingtoni UFO felvonulásnak mi lesz a következő műveleti terve, és inkább „jobb félni, mint megijedni”. A Pentagonba meghívást kapott a tengerészgyalogság legfőbb tartalékos katonája és UFO kutatója, Donald E. Keyhoe, és néhány jelentést átadott a katonai információforrásból.
Egy levélben Keyhoenak a Légierők szóvivője Albert M. Chop megerősítette: „Ha ezek irányított repülési manőverek, amelyekről oly sok hozzáértő megfigyelő is beszélt, akkor ennek az egyetlen lehetséges magyarázata az, hogy kozmikus eredetűek.” (Lásd még: Hessemann: UFO-k: A bizonyítékok, München (megjelentette Hessemann) 1989).
Az efféle megfigyeléseknek a száma folyamatosan emelkedett, és úgy tűnt, mintha az UFO invázió nem akarna véget érni. Csak júliusban 250 észlelést ismertek el hivatalosan a Légierők. A Légierők UFO kutatásának a projektje, melyet Kék Könyvnek hívtak, már több mint 2000 észlelés jelentését tartalmazta, melynek 25 %-a „ismeretlen” volt. Így, a jelenség igen széleskörű lett, amely más ügynökségeket is kíváncsivá tett. Már augusztusban, az amerikai teljhatalmú és hírhedt titkosszolgálat, a CIA is részt vett a hivatalos kutatásban, hogy „megvizsgálják az ’azonosítatlan repülő tárgyak’ problémáját, illetve, hogy a ’repülő csészealjak’ nem veszélyeztetik-e a nemzetbiztonságot, és ezzel kapcsolatban elrendeljék a megfelelő vizsgálatot és a további kutatást.”
Számos CIA dokumentum ebből az időszakból napvilágra került, Jimmy Carter elnöksége alatt.
2012ebredes
