Nagynénémnek mindig volt számomra egy pár meglepetése, hogy mindig legyen valami új az életemben, aminek örülhettem. Látogatásunk a nyilvános bálteremben például egy olyan különleges alkalom volt, amit Arena néni tervezett el. Az volt az értelme, hogy adjon nekem egy elképzelést arról, hogy milyen volt a kultúránk abban az időben, amikor még a fizikai világban éltünk és az emberek még nem tudtak maguktól levitálni.

Ez volt az elő kirándulásom Teutónia központjába, röviddel azelőtt, hogy elkezdtem látogatni a tanulás templomait. És bár a mi falunk nem messze volt, jó volt, hogy mint gyereket, nagynéném és nagybácsim elkísértek engem erre az élményre. Egyedül sosem mertem volna megnézni azt a szépséget, amelyről tudtam, hogy ott létezik.
Tulajdonképpen a városban nem lakik senki, és amint már korábban megemlítettem, sem Teutóniában, sem valamely más vénuszi városban az asztrálsíkon nincs sem kereskedelem, sem ipar. Városaink elbűvölő kulturális központok, amilyenekről a Ti legendáitok és mondáitok énekelnek.

Teutónia városa

Anélkül, hogy lett volna világos elképzelésem arról, hogy hogyan nézhet ki Teutónia, óriási előzetes öröm töltött el, mikor készülődtünk a kirándulásra. Ehhez számomra hozzátartozott az is, hogy először öltöztem fel ünnepi ruhába. Arena néni hozott nekem egy csodálatosan szép, jersey-hez hasonló anyagból készült égszínkék ruhát, aminek hosszú, bő ujjai voltak, és fehér bárányfelhők voltak rányomtatva. A mellemen a Nap volt, amely fény- és hősugarakat bocsátott ki. Nagyon megszerettem ezt a ruhát!

Sétánk a falun keresztül a városba vezető úton egy külön élvezet volt. Egyszerűen meg is jeleníthettük volna magunkat a táncterem előtt, de akkor az egész élmény csak fele olyan élvezetes lett volna. Fölöttünk az ég mély narancsszínben úszott enyhe rózsaszínű árnyalattal.
Néhány barátommal együtt mindig áradoztunk a szomszédos házak mesés szépségéről, mindegyiküknek egyedi stílusa volt, és fantasztikus fa-, bokor- és virágkompozíciókkal voltak körbevéve. Menet közben gyakran megálltunk, hogy beszippantsuk kedvenc virágaink illatát és hallgassuk a bájosan csicsergő madarakat. A tenger ismert zúgásával együtt a természet egyik legszebb szimfóniáját élveztük. Miután keresztül haladtunk a mezőkön és egy kis erdőn, egy nagy, keletiesen kinéző, ívelt hídhoz érkeztünk, amely a falunk és a város közötti völgyön ívelt át. Alattunk vad vizek zúgva rohantak a tenger felé.

Hogy is írhatnám le Teutónia szépségét, amely elvarázsolt engem, amikor először megláttam! A mi városainkat látni kell, meg kell őket személyesen tapasztalni, nem elég egyszerűen csak olvasni róluk. A tanulás sok temploma és a múzeumok ebben a fehér, pasztell színű városban voltak számomra az első épületek, melyeknek több mint két emelete volt. Izgalmam csak fokozódott, amint a mindenütt virágzó kerteken haladtunk keresztül és közeledtünk lassan a városhoz.
Teutónia egzotikus kinézetű épületek összessége, olyan sokféle építési stílusban, hogy az lenyűgözte érzékeimet. Tornyok, kupolák, üvegkupolák és piramisok voltak nagyvonalúan elrendezve. A legtöbb templom színe pasztell volt, és volt egy néhány gyöngyházszínű is arany díszítésekkel. Más épületek meg különböző csillogó fémből voltak vagy kristályból. Mindegyik grandiózus és egyedülálló volt.
A táncterem egy óriási, hasas parfümös flakonhoz hasonlított, amely egy arany koronán foglalt helyet. Egy szűk csigalépcsőt követtünk a bejáratig, majd beléptünk az előcsarnokba, ahol barátok és szomszédok üdvözöltek minket, akik ott gyülekeztek. Kaptunk díszes csipeszeket, amelyekkel leomló ruháinkat tűzhettük fel, hogy tánc közben ne lobogjanak a füleink körül. A férfiak táncnadrágjai ballonnadrág stílusban összeszorultak a bokáik körül.

A bálterembe való belépés olyan volt, mintha a levegőbe léptünk volna és pillanatokon belül tovalebegtünk volna. Elállt a lélegzetem. Úgy éreztem magam, mintha a széles világűrben táncoltam volna, mivel ennek az óriási golyónak a falai úgy néztek ki, mint a sötétkék csillagos ég, hullócsillagokkal, mint kiegészítő effektusokkal.
A bálterem széleit egy erkély szegélyezte, amelyen Teotónia zenészei a legmennyeibb zenét játszották, amit valaha is hallottam. Az erkélyen voltak romantikus fülkék is gyertyafénnyel, amelyekben párok ültek és élvezték a kilátást és a hangzásokat.

Mint a tánc nagy szerelmese azt reméltem, hogy az az est nem ér véget soha. Az életem egyik legizgalmasabb élménye volt, mert a nehézségi erő nélküli táncolás egy csodálatos dimenzióval teszi gazdagabbá ezt a művészetet. A felnőttek között is sokan úgy viselkedtek, mintha mint én, először lettek volna a bálteremben. Jó volt látni, hogy mindenki a saját táncmozgásait végezte, anélkül, hogy tudatosan ellenőrizte volna magát. A párok közül néhányan egyszerűen csak egymásba kapaszkodtak és egymás mellett és feje fölött lebegtek a térben. Mások azzal voltak elfoglalva, hogy bonyolult társas táncokat mutassanak be. A gyerekek azzal szórakoztak, hogy mindenféle lehetséges akrobatikákat gyakoroltak, és nagy körtáncokba sorolódtak.

Odin bácsi elmesélte nekem, hogy a bálterem nagyon kedvelt volt a nagy átalakulás előtt, amikor civilizációnk még fizikailag létezett, amit jól meg tudtam érteni. Nekem mindenesetre sose jutott eszembe, hogy a levegőben történő táncolás közben ellebegjek a helyszínről. Ezzel arra gondolok, hogy mi az asztrálsíkon nem próbálunk ki csak úgy minden további nélkül új tapasztalatokat, amíg be nem mutatják nekünk azokat vagy el nem jön egy különleges nap, mint amilyen ez az este volt a bálteremben.
Mivel mi egy korlátlan környezetben élünk, vigyáznunk kell, hogy ne szerezzünk egyszerre túl sok tapasztalatot mert különben életünkben, ami az asztrálsíkon évezredekig tarthat, nagyon hamar elkezdhetnénk unatkozni - nagybácsim pl. jóval ezer év fölötti korban járt. Minket mindig arra buzdítottak, hogy használjuk ki a már rendelkezésünkre állt képességeket és így élvezzük a többi emberrel való együttlétet.

Az est folyamán csatlakoztam nagynénémhez és nagybácsimhoz, meg még egy kis csoport gyerekhez, akik lementek az épület koronájába.
Ebben volt Teutónia hangszermúzeuma, amelyben az a sokféle hangszer volt kiállítva, amelyeket a történelem emberei alkottak.
Ezek között némelyik nagyon szokatlan volt és különösen nézett ki, mindenesetre láthattam, hogy hogyan fejlődtek ki a mai hangszerek.

A hazaúton megálltunk egy múzeumnál, amelyben a fizikai érából származó találmányok voltak kiállítva. Én kint maradtam, hogy megcsodál-jam a körben elhelyezkedő kivilágított templomokat. Teutóniában nincsenek utcák. Az épületek körül csodálatosan szép sétautak kanyarognak. Akkor is kint vártam, amikor Arena és Odin megnéztek egy könyvtárat. Abban azt az irodalmat őrzik, amit a teutóniaiak írtak az utóbbi évszázadokban. Mindenki, aki a mi vidékünkön élt, képes volt arra, hogy hozzátegyen a gyűjteményhez egy saját kötetet.
Ekkor már nagyon fáradt voltam, és éreztem, hogy jobban meg fogom tudni őrizni az emlékezetemben a báltermet, ha kint várok és nem telítem túl elmémet még több új élménnyel. De a város iránti érdeklődésem felébredt, és később nagyon gyakran meglátogattam, különösen a művészetek templomát.

Teljesen oda voltam az azon éjszakán történt táncolástól, és amikor elmeséltem nagynénémnek, mennyire boldog voltam, megemlítette, hogy mennyire szerette édesanyám is a táncolást. Az volt kedvenc foglalatosságainak egyike. Úgy emlékszem, az volt az első alkalom, hogy Arena néni mondott nekem valamit az édesanyámról. Talán félt attól, nehogy fájdalmas emlékeket hozzon vissza életembe.

Megtudtam Arenától, hogy sok tulajdonságot örököltem édesanyámtól - az alakomat, azt a módot, ahogy mozogtam, és a kezeim alakját. Ő csodálatosan szép asszony kellett, hogy legyen. Természetes kedvessége és az a mód, ahogy viszonyult az emberekhez, mindig figyelmet keltett. Az édesanyámban volt valami, egy bizonyos kifejezés sötét, mohazöld szemeiben, ami megigézte az embereket. És ugyanolyan gondoskodó volt, mint nagybácsim, Odin, aki - mint ahogy ő is - mindig többet törődött másokkal, mint saját magával. Azt a ruhát, amit hordtam, mesélte nagynéném egy meleg mosollyal, már az édesanyám is hordta, amikor ő volt gyerek, és hízelgett nekem az, hogy ehhez a csodás asszonyhoz hasonlítottak, aki megszült engem.

Visszatérve a bálterem utáni éjszakához, amikor már az ágyban feküdtem, odajött Arena az ajtóhoz, és megkérdezte, hogy bejöhet-e. "Természetesen", mondtam neki. Bejött, odaült hozzám, és mutatott nekem egy kis fadobozkát. Nevetve azt mondta, hogy elfelejtette odaadni nekem azt a különleges ajándékot, mígnem újra eszébe jutott amikor a szobájába ment és ott meglátta.
A dobozkában egy nyaklánc volt hozzáillő karkötővel és fülbevalókkal, amelyek az édesanyámé voltak. Ezek nagyon kedvesek és drágák voltak számára, mert ezek voltak édesapám egyik első ajándékai.

Nagyon nagyon boldog voltam, hogy nagynéném nekem akarta ajándékozni az értékes ékszert, amit az édesanyám olyan sok éven át hordott. Majdnem még boldogabb lettem, amikor megtudtam, hogy az édesapám küldte az ékszert, azzal, hogy őrizze azt meg a számomra. Ennek számomra nagy jelentősége volt, mert ez a szeretetnek egy jele volt.

Arra következtettem, hogy édesapám alkalmanként kellett, hogy érdeklődjön felőlem Arenánál és Odinnál, afelől, hogy mit csinálok és hogy jól vagyok-e. A születésnapjaimra küldött egy-egy ajándékot, de én személyesen sose láttam vagy hallottam őt. Az, hogy küldött valamit az édesanyámtól, egy nagy megtiszteltetés volt számomra. Mert nagyon nehezére esett kiadnia a kezéből valami olyat, ami az édesanyámé volt.
Óh, milyen csodálatos volt ez a nap, tele annyi örömmel és tapasztalattal ! Emlékszem, hogy ezután éjszaka édesanyámról álmodtam és az én első és egyetlen napomról, amit vele tölthettem.
A vénusziak kevés ékszert hordanak, mert hosszú idővel ezelőtt felismerték, hogy az ékszer egy bizonyos ponttól eltereli a figyelmet viselője szépségéről. Annak a kevés darabnak viszont, amelyeket hordunk, nagyon rendkívülinek és különlegesnek kell lennie. Az ékszer minden alkatrészét sok érzéssel alkotják meg, ami visszahat a viselőjére. Ékszert azért is hordanak, hogy visszatükrözzék egy ember belső fényét és szépségét. A Föld legkeresettebb és legértékesebb nemesfémei és drágakövei itt széleskörűen el vannak terjedve, mert azokat meg lehet jeleníteni (alkotni) az asztrálsíkon is.

A titániaiak ugyanúgy szeretik az összetett kialakításokat is, mint az egyszerűeket. Azáltal, hogy mi korlátlan kínálattal rendelkezünk, mindenki különleges figyelemmel megalkothatja magának a számára legelegánsabb és legválogatottabb ékszert, amit csak el tud képzelni. Nincsenek ékszergyárak, mert mindenki, aki egyedülálló és alkotóképes, egyszerűen létrehozza saját ékszerét, ugyanúgy, ahogy megalkotja magának a saját ruháit. Az ékszert szokásosan úgy adja tovább az egyik ember a másiknak, hogy az a szeretet/szerelem egyik jele. Az ékszert elsősorban úgy alkotják meg, hogy az gyakorlatilag elpusztíthatatlan legyen.

Ha még egy fizikai civilizáció lennénk, akkor űrkutatóink elutaznának távoli bolygókra azért is, hogy értékes és ritka drágaköveket és gyöngyszemeket találjanak. A múltban egy asszony számára mindig izgalmas élmény volt, amikor férje egy ritka kővel vagy egy ismeretlen nemesfémmel tért vissza.
Különleges alkalmakkor hordunk fejdíszt is, ami természetes anyagokból készül, virágokból, levelekből, tollakból és gyöngyökből. Azt hiszem, hogy az amerikai őslakosok tőlünk kapták az ösztönzéseket a fejdíszeikhez. Tudom, hogy vénuszi űrutazók a korai bennszülötteknek kukoricát és napraforgót mutattak, amelyeket bolygóhazájukról vittek magukkal.

Mi tényleg egy nagyon szentimentális és romantikus nép vagyunk, ami azért annyira találó, merthogy az érzések síkján élünk. Boldogságot leginkább az élet kis dolgaiban találunk, a napi örömökben, mint épp édesapámnak ebben a nagyvonalú ajándékában.
Arena néni mindig is boldog ember volt, mindig meg tudta látni a jót mindenben és különösen az emberekben. És neki volt egy csodálatos stílusa arra, hogy felizgult, ideges és nagyon feszült embereket megnyugtasson és ellazítson. Akármit is kellett ilyen ügyben tenni, időt szakított rá, és jól elvégezte a dolgot. Én tőle tanultam fejlett szervezőkészségemet. Minden dolognak meg volt a helye a házunkban.

Arena szerette a házunk egyszerű és természetes környezetét. A természet szépségétől lenyűgözve nem tudott a télikertje és azon növények százai nélkül élni, amelyek a szobákat díszítették a házunkban. Szeretett minden nap valamennyi időt kint tölteni és a virágokkal és a virágzó fákkal törődni. Szívesen dolgozott a két kezével.

Nagynénémnek és nagybácsimnak, mint a vénuszi társadalomban tulajdonképpen mindenkinek egy sor alkotó érdeklődése volt. Nagybácsim például tudósként végzett munkája mellett, ami napjainak a legtöbb idejét töltötte ki, jó szobrász volt, fafaragó és zenész, hogy csak egy pár tehetségét említsem. Arena néninek is volt tehetsége a szobrászathoz. A kertünkben lévő szobrok és kutak között sokat együtt készítettek. A 4 hálószobánk közül 2 az ő egyéni műhelyeikként működött, mindkettejüknek volt 1-1, és a harmadik volt az ó közös hálószobájuk.

Míg egyrészt a hárfázás és fuvolázás Arena néni személyes kedvteléseinek számított, a tanulási játékok tervezése és kivitelezése egyike volt azoknak, amivel ő járult hozzá a világ boldogulásához. Odaadással fejlesztett ki olyan új játékokat, amelyek egy gyereket szórakoztattak is és tanítottak is. Én sokat profitáltam ebből, mert ő is úgy volt vele, hogy találmányait otthon próbálta ki, mielőtt beküldte azokat az asztrálmúzeumba.

Arenát Teutóniában ruhaterveiről is ismerték. Habár jellemzően mindenki maga tervezte és jelenítette meg a saját ruháit, néhányan beleuntak saját ötleteikbe, és hozzá fordultak, mert ő jól tudta kombinálni az új szabásokat és anyagokat. Ilyenkor a nagynéném fő ügye mindig az volt, hogy a hozzá fordult egyének személyiségeinek megfelelő ruhákat csináljon.
A vénuszi ruhák stílusukat illetően általában bővek és lebegősek, gyakran lehelet vékonyak, kényelmes és puha anyagokból készülnek. Egy bizonyos fokig a vénusziak nagyon érzékiek, de nem olyan mértékben, ami gátolná szellemi fejlődésüket.

Mivel mindenki meglehetősen egyénien szeret kísérletezni a kosztümök, ruhák, nadrágok és ünnepi ruhák különböző stílusaival, divat nem létezik. És mivel minden elképzelhetőt az emberek maguk képesek megalkotni, minden ruhadarab egyedülálló. A hölgyek a mi kultúránkban általában hosszú ruhákat viselnek. A férfiak a ballonnadrágokat és a bő köpenyeket kedvelik. Ezek nem divattrendek, hanem abból fakadnak, hogy tudati fejlettségüket tekintve sokan hasonlítanak egymásra.

Ha ellátogatnátok egy vénuszi faluba, megállapítanátok, hogy sokaknak van valami közös a ruházatukban. Mindenki szandált hord, ami nagyon kényelmes és szép lábbeli viselet, mert a láb természetes alakja látható, és a szandál díszíti azt, ahelyett, hogy eltakarná. Ez még a fizikai éránkból maradt fenn. A szandálaink talpai papírvékonyak, és lehetővé teszik számunkra, hogy érzékeljük a füvet és a ruganyos talajokat. A szandáltalpak anyaga ezenkívül áthatolhatatlan is, ami védi a lábakat. A felső rész által minden pár szandál egyedülálló. A viselő személyes ízlésének megfelelően a szíjak bármilyen színűek, vastagok és mintásak lehetnek. Arena néni és én az egyszerű, finom szíjakat szerettük olyan színben, ami épp illett a ruhánkhoz.

Mint a természetben megtalálható szépség nagy csodálója, nagynéném tervezett mindkettőnk számára olyan ruhákat is, amelyek az elemeket képviselték. A napruha például fénylett és olyan narancssárga volt, mint a napunk. A hátoldalára egy lángoló nap volt felhímezve, amely minden irányba meleget és fényt sugárzott szét. A vízruhára egy lépcsős buzogó vízesés volt rányomtatva. Ezzel szemben a felhőruha bolyhos, lebegő és fehér volt. A holdruha különösen szép volt kékes-fehér csillogásával. Ez egy hosszú ruha volt hosszú buggyos ujjakkal, amely egy részben omlott alá a melltől a padlóig. A számomra egyik legkedvesebb a pillangóruha volt, amelyiknek olyan volt a tapintása, mint a bársony, és ugyanolyan mintával volt ellátva, amilyennel a természet a valódi pillangókat díszíti. Amikor már idősebb voltam, sokszor felvettem ezt a ruhát a Teutóniába tett kirándulásaimra. Ugyanilyen szívesen hordtam egy chiffon-féle ruhát, amelyik meg úgy nézett ki, mint egy őszi fának a tarka levelei.

Amikor 6 éves lettem, barátaimmal napokon keresztül tartottunk felfedező kirándulásokat a Kumli-hegyekbe, amelyek Teutónia és a tenger között emelkednek. Kempingeztünk a szabadban és új barátokat szereztünk a szomszédos falvakból, amiért még ma is szeretek a szabad természetben lenni. De leginkább az aranyos tengerparti strandba lettem szerelmes. Boldog voltam, amikor napról napra egyszerűen csak ott ültem, hogy lássam a tengert és beletúrjam lábaimat az aranyos homok-kristályokba. Gyakran voltam ott kora reggel, hogy magamba szívjam a felkelő napot és csodáljam a strand vakító ragyogását, amelyik olyan hosszú volt, hogy miközben arccal a tenger felé ültem, tőlem jobbra és balra majdnem elhúzódott a látóhatárig. Bámultam a homokparton megtörő hullámokat és a sötétkék és bíborvörös vizet. A tenger dallamos zúgása és a kagylók egyszerűen csodásak voltak. Igen, még a csinos kagylók is valamiféle zenét árasztottak magukból, ahogy ott hevertek szétszórtan a homokban. A bíborszínű, vörös és kék hegyek szépsége szintén megragadta figyelmemet. Mindenütt jelen voltak azok a mennyei színek és hangzások.

A fölöttem lévő égbolt pedig az állandóan fénylő színek tengere volt, és egy narancs-rózsaszínű háttér előtt ott volt a narancsszínben sütő Nap és ott voltak a felhők. Maga az ég válaszolt az emberek kérdéseire, akik alatta éltek. Ha valaki jobban szeretett egy levendulaszínű eget a háza fölött, akkor az égbolt ott felvette azt a színt.
A strand mögött volt egy sűrűn benőtt dzsungel mindenféle egzotikus fával és virággal. Amögött közvetlenül meg már látni lehetett a Kumli-hegység nyúlványait és azt a völgymélyedést, amelybe sok teutóniai ember telepített házat.

Élveztem a madarakat és azokat az állatokat, amelyek mindig kíséretembe szegődtek a strandon, és azt hiszem, szerették a jelenlétemet. És szívesen álmodoztam, amikor kinéztem a tengerre. Legtöbbször édesapámra és édesanyámra gondoltam, és lélekben lefestettem magamnak, hogy hogy néztek ki. Édesapám kérte Arenát és Odint, hogy velem ne beszéljenek róla, és ők tiszteletben tartották a kívánságát. Gyakran tűnődtem a gyerekkoromon, és találgattam a jövőmet.

Gyakran láttam egy kis üvegből készült, golyó alakú csónakot, amelyik a víz fölött siklott, szemeim követték egészen addig, amíg már nem lehetett tovább látni. Ennél az egyetlen színeket a benne ülők jelentették. A vitorlás hajókat kecses, szép alakjuk miatt szintén kedvelték az emberek.
Amikor a strandon ültem, gyakran énekelgettem dalokat az érzéseimről vagy hárfáztam a barátaim számára, akik pedig számomra játszottak az ő kedvenc hangszerükön. Legjobb barátnőim, Zemura és Neyma táncoltak velem, például az Univerzum Táncát. Ez volt a legkedvesebb táncom, de egyben az egyik legnehezebb is.
Kapcsolódó (az összes cikk): Omnec Onec: A Vénuszról jöttem (linktár)
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Csatlakozz PINTERESTÜNKHÖZ és INSTAGRAMMUNKHOZ is! Vagy iratkozz fel a napi HÍRLEVÉLRE, hogy ne maradj le a friss hírekről!


Omnec Onec: A Vénuszról jöttem
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: