A tudatalatti emlékszik a korábbi tapasztalatokra, de sok jó oka van annak, hogy a tudatos elme nem részesül ebben a kétes kiváltságban.Képzeld el, hogy egy olyan lélek vagy, aki épp visszatérni készül a földre. Képzeld el, hogy búvár vagy, aki a mentőhajó fedélzetén él a Karib-tengeren. A víz nyugodt és átlátszó, az ég tiszta, csupán enyhe szél lebben körülötted. / Ha éltem már korábban is, miért nem emlékszem rá? ~ parapszichológia, reinkarnáció, fényörvény, előző életek, hírek, spiritualitás,


A tudatalatti emlékszik a korábbi tapasztalatokra, de sok jó oka van annak, hogy a tudatos elme nem részesül ebben a kétes kiváltságban.

Képzeld el, hogy egy olyan lélek vagy, aki épp visszatérni készül a földre. Képzeld el, hogy búvár vagy, aki a mentőhajó fedélzetén él a Karib-tengeren. A víz nyugodt és átlátszó, az ég tiszta, csupán enyhe szél lebben körülötted.

Valahol alattad egy régi gálya roncsai hevernek; úgy tudni, a hajó aranykincsekkel megrakottan süllyedt el. Nagy részét már elborította az iszap, de a gerendázat csontvázának kiálló részletei itt-ott még kivehetők.


Amit a hajó fedélzetéről nem látni: odalent bonyolult keresztáramlatok haladnak, de annyira mélyen, hogy a tenger sima felszínéig nem hatnak el.

Hosszú időt kell odalent töltened, ezért régimódi, vitorlavászonból varrt búvárruha van rajtad, a lábadon ólomtalpú csizma, a fejedre rézsisakot csavaroztak. A sisak kis kerek ablakai behatárolják a látóteredet.

Mikor átmászol a hajó korlátján, úgy érzed, mintha egy tonnányi súlyt cipelnél. Az üdítő, friss levegő, amihez tüdőd hozzászokott, nehéz és áporodott lesz, mire a légpumpán és a gumicsövön át a sisakba ér.

De mihelyt a felszín alá merülsz, hozzászoksz a súlytalansághoz, és kényelmes, egyenletes tempóban süllyedsz lefelé. Minden tiszta és egyértelmű; pontosan tudod, mit kell tenned, hogy sikerrel járj.


El kell érned a tenger fenekét, oda kell menned a roncshoz, megkeresned a kincset, kiásnod, és utána megadnod a jelet, hogy húzzanak vissza a felszínre.

Egyetlen dolgot nem sikerült számításban venned: a tenger szeszélyességét. Mihelyt a lábad szilárd talajt ér, azonnal azt tapasztalod, hogy egy erős áramlat ellen kell küzdened. Teljes testeddel nekifeszülsz, és elindulsz a hajóroncs felé. Ám az áramlat ereje ide-oda taszít, és megsokszorozza a testedet lehúzó búvárruha terhét.

Nevezzük ezt a ruhát fizikai testnek, amelyet földi tartózkodása alatt a lélek magára ölt. Minden jól megy mindaddig, amíg az áramlatok a kellő irányba sodornak, a fény is megfelelő, és a búvárruhát tökéletesen irányítani tudod.

De a vízen átszűrődő napfényt váratlanul elhomályosíthatják a felhők, és odalent minden szürke árnyékba borul. Az ellenáramlat ereje lassanként kifáraszt, izmaid fájni kezdenek. Amit a hajó fedélzetéről egyszerű, könnyű sikert ígérő vállalkozásnak véltél, mostanra nehéz, bonyolult és gyötrelmes feladattá vált.

Csöppet sem könnyíti a helyzetedet, hogy a közelben néhány ötméteres cápa kezd el körözni fenyegetően. Ahogy eléred a roncsot, a felvonókötél és a légcső beleakad a hajó kiálló gerendáiba.

Rángatni kezded, hogy kiszabadítsd. A csövön érkező levegő fogyatkozni kezd. Fulladozol. Megfordul a fejedben: vajon mi a fenét keresel idelent, és vajon van-e olyan kincs, amely megérné ezt a sok kényelmetlenséget.

Megpróbálsz visszaemlékezni a tervrajzra, amelyet odafent tanulmányoztál, és amelyen világosan feltüntették, hogy a roncsnak melyik részén találod meg a kincset. Idelent viszont nem vagy biztos benne, merre néz az orr, merrefelé fekszik a tat.

Kezded megtapasztalni, mi az az érzés, amit Thoreau így nevez: “csöndes kétségbeesés”. Mintha megállna az idő. Úgy érzed, mintha időtlen idők óta ott botorkálnál a tenger fenekén abban a merev búvárruhában, és ott is kellene maradnod az idők végezetéig.

A felszíni élet mindinkább olyannak látszik, mint valami valószínűtlen álom – olyasmi, amit sohasem tapasztaltál meg személyesen. A beszélőcsövön át leszűrődő hangok is valószerűtlenek, mintha nem is embertől származnának.

Az egyetlen valóság a küzdelem marad, amelyet az áramlat ellen vívsz, hogy el ne sodorjon. Oly feszülten követed az észrevétlenül egyre közelebb és közelebb merészkedő cápákat, hogy végül alig marad figyelmed egyensúlyod megtartására és eredeti küldetésedre.


Végül a kimerültség, a bezártság iszonya, a kudarc élménye annyira elhatalmasodik rajtad, hogy alig vagy képes megadni a jelet társaidnak: húzzanak vissza a felszínre. Miközben a felszín felé emelkedsz, a keszonbetegség is erőt vesz rajtad, úgyhogy mire végül a fedélzetre rántanak, és kiszabadítanak a fullasztó ruhából, inkább vagy holt, mint eleven.

Az ezt követő időszakban, miközben hanyatt fekszel a fedélzeten, zihálva kapkodod a friss levegőt, és lassanként magadhoz térsz, azoknak az odalent eltöltött, végeláthatatlan óráknak az emléke fokozatosan elhalványul, és olyanná válik, mint egy rossz álom. Most már az óceán fenekén eltöltött idő a valószínűtlen; a biztonságos hajó és a társaid lettek a valóság. Az emlékezési folyamat megfordult.

Hasonlóképpen az emberi lélek is gyakorta túlzott magabiztossággal lép át az élők világába, és amikor távozik, túlságosan nagy benne az elbizonytalanodás, mert megfeledkezik arról, hogy a két különálló világ együtt létezik, és az egyik éppolyan valóságos, mint a másik.

“Egy ember egy életben sok szerepet játszik”

Ha kézzelfoghatóbb magyarázatot szeretnénk kapni arról, miért nem emlékszünk előző életeinkre, képzeljük magunkat egy hivatásos színész helyébe.

Legyen az például Sir Laurence Olivier, a legendás, világhírű Shakespeare-színész, aki zseniális jellemformáló tehetségével elénk idézte V. Henrik, Hamlet, III. Richárd vagy Othello alakját.

E szerepek mindegyike egy-egy tökéletesen megformált, önálló műalkotás, egyik sem következik a másikból. Olivier-nek valóságosan bele kellett élnie magát ezekbe a karakterekbe, hogy ennyire intenzíven és ilyen meggyőző erővel tudja megjeleníteni őket.

E művészi teljesítmények között Olivier, a hivatásos színész megpihen, és erőt gyűjt a továbblépéshez a saját belső fejlődése útján. Lehet, hogy ő volt Amerika és Európa legnagyobb klasszikus színésze, ám problémái – hivatásától eltekintve – semmiben sem különböztek a miénktől. Fogorvoshoz járt, nyomasztotta az adóbevallás, utolérte a nátha, és olykor még a zoknija is kilyukadt. A különbség közte és köztünk akkor válik nyilvánvalóvá, amikor először lépett fel mondjuk Othellóként az Old Vic színpadán.

Gondolod, hogy akkor is Laurence Olivier adóproblémái foglalkoztatták? Kizárt dolog! Laurence Olivier személye pillanatok alatt kitörlődött emlékezetéből. Tökéletesen azonosult Othellóval. Csak azokra az érzésekre összpontosított, amelyeket rövidesen meg kellett jelenítenie. A díszlet eltűnt, s egy valóságos velencei utca lépett a helyébe. Hallotta ugyan a többi színész hangját, ám amit mondtak, az ő számára hús-vér, XVI. századbeli velenceiek szavai.

Olivier, amikor színre lépett, valóságos önhipnózis hatása alatt cselekedett.

Most képzeljük el, amint szenvedélyesen játszott, fenékig ürítette érzelmi energiái poharát, s közben vasfegyelemmel ügyelt arra is, hogy minden szótag időzítése tökéletes legyen.

Gondolod, hogy maradt ideje a Hamlet sajtóvisszhangjának elemzésére? Vagy arra, hogy nosztalgikusan felidézze, micsoda ovációval fogadta a közönség III. Richárdként? Vagy esetleg azon bosszankodjék, hogy jobb lett volna az V. Henrik filmváltozatában más intonációt és sminket kipróbálni?

Laurence Olivier a Hamletben

Biztosíthatlak: Othello Desdemona iránti szenvedélyes szerelmén kívül a világon semmit sem képes eszébe idézni. Még a jelenetek és felvonások közti szünetekben is Othello maradt – lehet, hogy látens Othello – ahogyan a test megpihen alvás közben -, de akkor is Othello!

És amíg a függöny le nem gördül, s a közönség el nem hagyta a színházat, amíg jelmezét le nem vetette, s a festéket le nem mosta, föl sem merült benne, hogy korábbi sikerei, a Hamlet, az V. Henrik vagy a III. Richárd kritikáin jártassa gondolatait.

Ne felejtsük el – ha tovább akarjuk vinni a párhuzamot -, hogy Olivier szerepei sem voltak mind sikeresek. Fölöslegesen rombolná saját önbizalmát, ha nem igyekeznék megfeledkezni arról, hogy egyszer például hagyta magát belerángatni a Koldusopera egy katasztrofálisan dilettáns filmváltozatába.

Milyen Othello-alakításra számíthatott volna a közönsége, ha képtelen lett volna megszabadulni ennek az egyetlen bukásnak a szégyenétől? Ha az Othello kellős közepén, szerepét félbeszakítva e szavakkal fordul Desdemonához:

– Te jó Isten! Mekkora bohócot csináltam magamból Bicska Maxi szerepében! Nincs jogom ahhoz, hogy itt most színpadra lépjek, és elfogadjam a közönség pénzét!

Mi történt volna azzal a kapcsolattal, amelyet Olivier oly sok munkával és műgonddal épített fel Othello és a közönség között?

Alkalmazd most önmagadra ezt a hasonlatot! Képzeld el, hogy szabadon betekintést nyersz valamennyi előző életedbe, és egy napon, mintegy véletlenül, rád zuhan annak az emléke, hogy az emberiség története nem ismer nálad nagyobb szörnyeteget!

Hogy viselnéd el a rémületet, a megkésett lelkiismeret-furdalást? Mit kezdenél azzal a rettentő gondolattal, hogy egy korábbi inkarnációdban annyi lélektársad ellen vétettél, s lelkednek olyan adósságai vannak, amelyek letörlesztéséhez több millió élet sem volna elég?

Milyen reménységed maradna?

Ez a helyzet a valóságban sohasem fordulhat elő, azon egyszerű oknál fogva, hogy ez felborítaná az ok és okozat karmikus törvényét – márpedig ez a törvény örök és megváltoztathatatlan.

Soha, egyetlen léleknek sem lesz lehetősége arra, hogy saját korábbi baklövéseiről ilyen nyomasztó tudomást szerezzen. Akármilyen adósságai legyenek egy léleknek társaival szemben, addig nem kerül szembe velük, míg fejlődése során el nem érte azt az érettségi szintet, amelyen a jóvátétel immár lehetséges és megvalósítható.

Innentől fogva nyugodtan elvethetjük azt az őrült tévedést, hogy a “karma” a vak és kegyetlen büntetés korbácsa, amely rajtunk, méltatlan bűnösökön csattan.

Most lássuk ennek a kérdésnek részletesebb elemzését:

– A karma válaszreakció; hasonlítsuk ahhoz a folyamathoz, amikor a test táplálékot vesz magához, s a szervezet erre valamiképpen reagál. Mégpedig úgy, hogy a táplálékot a test részévé alakítja át, beépíti a sejtekbe, s így hatást gyakorol a test és a tudat egészségére – mondta Edgar Cayce.

– Így van ez a lélekkel is, amikor – egy földi élet idejére – beköltözik a testbe. Az ember gondolatai és e gondolatokból származó cselekedetei adják a táplálékot, amelyből a lélek építkezik.

– E gondolatokat és cselekedeteket a mögöttük meghúzódó gondolatok és cselekedetek motiválják, és így tovább, vissza egészen a lélek születéséig.

Edgar Cayce

– Amikor a lélek új testbe költözik, megnyílik egy kapu, és vele egy lehetőség e lélek sorsának építésére. Minden, ami korábban épült – légyen az jó vagy rossz -, benne foglaltatik ebben a lehetőségben. Törleszteni mindig lehet, de nem lehet kibújni a lélek által korábban elkövetett tettek felelőssége alól.

– Az élet tehát a fejlődés útja, felkészülés a lélek megtisztítására, jóllehet a test és a fizikai tudat számára az út gyakran rögös.

– Változások történnek, s az emberek azt mondják: szerencsém volt. Csakhogy ami történik, nem szerencse! Hanem annak az eredménye, hogy mit kezdett a lélek a korábbi vétségek jóvátételére felkínált lehetőséggel.

S Edgar Cayce ezen a ponton fogalmazta meg – a lehető legegyszerűbb szavakkal – a Kegyelem Törvényét, amely többet jelent, mint az egyszerű jóvátétel.

– A karma az, amikor tudjuk, mit kellene tennünk, s mégsem éljük meg lehetőségeinket. Ha meg tudsz bocsátani másoknak, magad is bocsánatot nyersz. Ez a karma beteljesítésének útja.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!



kerasub.hu
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: