Ha megkérdezel tíz embert, hogy mit jelent a „mostban élni”, tíz különböző választ fogsz kapni. Olyan ez, mint az időjárás; mindenki beszél róla, de senki sem tesz érte semmit. Talán, mert a legtöbb embernek fogalma sincs, mit jelent a mostban élni, vagy hogy milyen előnyöket várhatna tőle. / Mit jelent a MOST-ban élni? ~ spiritualitás, kvantumfizika, kvantumszinkronizáció, MOST, fényörvény,

Ha megkérdezel tíz embert, hogy mit jelent a „mostban élni”, tíz különböző választ fogsz kapni. Olyan ez, mint az időjárás; mindenki beszél róla, de senki sem tesz érte semmit. Talán, mert a legtöbb embernek fogalma sincs, mit jelent a mostban élni, vagy hogy milyen előnyöket várhatna tőle.
Első pillantásra könnyűnek tűnhet meghatározni, mi az, hogy „most”, de aztán kiderül, hogy mégsem az.
Talán azt mondod: „A most az most", és ezzel el is intézted az ügyet. Ettől te is igazi nagyokos leszel. Ha azonban csak egy kicsit is megkapargatjuk a „Mi a most?" felszínét, egy csomó racionális,
ám kezelhetetlenül tekergő kukacnak tűnő dolog tárul a szemünk elé, amelyek a tudósokat és a filozófusokat egyaránt összezavarják.
Valójában a jelenlét tudatáért és az illékony belső békéért folytatott küzdelem már azóta zavarba ejti az emberiséget, amióta az én-tudat első szikrája  megjelent valamelyik réges-régi ősünk szemében. A testünket/elménket afféle rövid ideig tartó stresszhatások formálták ilyenné, mint a váratlan rossz idő, a szomszédos törzsekkel történő kisebb összezördülések vagy éppen a kardfogú tigrisek, amelyek elől az ősember a fák lombjai közé menekült. Az őskori vadászok és gyűjtögetők hetente mindössze három-négy napot dolgoztak, hogy előteremtsék azt, ami a túléléshez szükséges volt. A stresszt jelentő események között az idejüket azzal töltötték, hogy társasági életet éltek a törzs többi tagjával, sétálgattak a tóparton, és a fűben fekve órákon át bámulták a felhőket.
Ha egyetlen szóval kellene jellemeznünk a mai ember életét, az az lenne, hogy zaklatott. Az emberiség története során mikor voltunk ennyire megszállottjai a szüntelen cselekvési kényszernek? Szó szerint az őrületbe hajszoljuk magunkat. Hatvan-hetven év nem elegendő rá, hogy idegrendszerünk, csontozatunk és agyunk alkalmazkodjon a megnövekedett tennivalóhoz és stresszhez, amit a modern élet ró ránk. Testünk és elménk nincs felkészülve a XXI. századi élet támadására, mert békésebb, szemlélődőbb életre lettünk megalkotva. Ez a szemlélődő természet ősidőktől fogva bennünk rejlik, genetikailag bele van kódolva minden egyes sejtünkbe,  és türelmesen várja, hogy felfedezzük. Ez a hang mindig jelen van, de halk, alig hallható a modern világ őrületében.
Ám ha egy pillanatra elcsendesedünk, hallhatjuk, ahogy halkan könyörög: „Lassíts, kérlek! Örülj egy kicsit! Hagyd, hogy egy pillanatra elszáguldjon melletted a világ!"
Ez a hang nem a múltból visszhangzik felénk, nem is egy elképzelt jövő félelmeit és reményeit fejezi ki, hanem most szól. És ez térít vissza minket a mosthoz. Gyakran érezzük úgy, hogy ha nem csinálunk semmit, elvesztegetjük az időt. Pedig ez nem mennyiségi, hanem minőségi kérdés.
A befelé fordulás megfiatalítja a testet és az elmét, hatására harmóniába kerülünk a külvilággal. Ha időt szakítunk az álmodozásra vagy a meditálásra, az „elvesztegetett” idő bőven megtérül, hiszen energiánk és kreativitásunk megújul tőle.
A mindennapos tevékenységektől nem tudunk elmenekülni, és ha elvonulunk a világtól meditálni, annak meglesznek ugyan a jótékony hatásai, de szem elől tévesztünk egy átfogóbb igazságot. Tévesen ugyanis azt állapítjuk meg, hogy az ember nem lehet egyszerre békésen nyugodt és tevékeny. A valóság ezzel szemben az, hogy képesek vagyunk a külvilág felé tevékenynek mutatkozni, miközben belül nyugodtak vagyunk. Igen, a kecske is jóllakik, és a káposzta is megmarad. Mivel emberi lények vagyunk, tevékenységeink közepette is megfiatalodhatunk; fenn tudjuk tartani lelki békénket, miközben hétköznapi feladatainkat végezzük. Képzelj el egy embert, aki a hátán fekve a csillagokat bámulja. Már régóta fekszik így, és elméje olyan, mint a világűr csendes üressége. Ez nem egy üzletember vagy egy gyári munkás elméje. Ez az ember nem tudná, hogyan nyisson ki egy ajtót, hogyan egyen levest kanállal, vagy hogyan köszönjön civilizált módon. Mégis tökéletesen tudatos, és telve van azzal a magabiztossággal és nyugalommal, amely mindeddig a szentek és a nagy szellemi vezetők kiváltsága volt. Ez az ember sok-sok ezer évvel ezelőtt meghalt már. Testét állati bőrökbe bugyolálták, és egy csapat hozzá hasonló társa siratta el őt - saját klánjának tagjai. Szemlélődő élete éles ellentétben áll jelenlegi utódjáéval, akinek a gondolatai inkább a tekergő kígyók fészke körül forognak, mint hogy a csillagok mozgását figyelje.
A mai ember agyának szinaptikus kapcsolatai vadul tüzelnek a tudat reggeli első szikrájától az esti utolsó lélegzetig... mígnem az álom jótékony csendje nyugalmat hoz rá, és felkészíti a következő nap támadására. Ősi rokonunk lényegében ugyanolyan volt, mint mi. Ha gyakorlati szempontból vizsgáljuk, nincs köztünk különbség. Ha ma születne, és egy középosztálybeli családban nőne fel, nem hiszem, hogy ki lehetne őt szúrni mai unokatestvérei közül. 
A probléma azonban a következő: azok a hatások, amelyek miatt agyának térfogata megnőtt, teste pedig felegyenesedett, már nem ugyanolyanok, mint amilyenekkel a modern ember találja magát szemben - még csak nem is hasonlók. Testünk és elménk, amely akkor alakult ki, amikor az idő még ismeretlen fogalom volt, ma olyan idegen hatásoknak van kitéve, amelyeket az őskori ember nem ismert. A környezetszennyezés, a stresszes  munka, az egyszerre elvégzendő feladatok, a válások ugrásszerűen emelkedő száma, a számítógép előtt töltött hosszú órák és az, hogy napi szinten kell megbirkóznunk a világ minden tájáról felénk áramló negatív hírekkel, mind olyan stresszfaktorok, amilyenekkel távoli ősünknek még néhány száz évvel ezelőtt sem kellett szembenéznie. Azzal nem mondunk semmi újat, ha kijelentjük, hogy zaklatott világot teremtettünk magunk köré. Csillapíthatatlan vágy ég bennünk, hogy betöltsünk minden űrt. A tudás az új isten. Úgy érezzük, ha tudunk valamit, akkor birtokoljuk is, és hatalmunk van fölötte. Ha pedig hatalmunk van valami fölött, akkor azt vagy arra használjuk, hogy még tovább növeljük tudásunkat és hatalmunkat, vagy arra,  hogy megvédjük magunkat a veszélytől - legyen az valós vagy képzelt veszély. Kollektíván tehát valahogy így gondolkodunk: ha növeljük a tudásunkat valamivel kapcsolatban, akkor nő fölötte a hatalmunk. Ha nő a hatalmunk valami fölött, akkor tovább növelhetjük a tudásunkat, vagy el is pusztíthatjuk az adott dolgot, amennyiben az a biztonságunkat és a további tudás megszerzését fenyegeti. Érzed, milyen finoman szövi át gondolkodásunkat az őrület?
Nem az a kérdés, hogyan tudnánk még több hatalomra szert tenni.
A legfontosabb kérdés, amelyen mindenkinek el kellene kezdenie dolgozni, így hangzik: Hogyan tudnék megszabadulni attól a vágytól, hogy kezemben tartsam az irányítást? A túléléshez szükséges alapvető dolgokon és a kényelmi szempontokon kívül miért van szükségünk arra, hogy sok pénzt keressünk, gyorsabb kocsit vegyünk, vagy miért érezzük úgy, hogy be kell számolnunk minden apró problémánkról a sarki közért pénztárosának?
Abraham Maslow azt mondaná, az embernek pszichológiai szükséglete, hogy kezében tartsa a hatalmat, és igaza is lenne. Ebből adódóan azonban felvetődik a kérdés: Mi okozza ezt a pszichológiai szükségletet? Azt a szükségletet, hogy kezünkben tartsuk a hatalmat, az az érzés okozza, hogy kezünkben kell tartanunk a hatalmat. Vagyis úgy érezzük, nem mi uraljuk a dolgokat. Ez az érzés lehet tudatos vagy tudattalan, de legtöbbször az utóbbi. Mégis ez a finom, tudattalan, hatalom iránti vágy vezérli a legtöbb vágyunkat, amelyek túlmutatnak a puszta túlélésen és az alapvető kényelmi igényeken.
Közzétette: www.fenyorveny.hu 
Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, még több érdekességért, képért és videóért pedig látogass el FACEBOOK oldalunkra! Vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!




Frank J.Kinslow: Kvantumszinkronizáció
Oszd meg vagy küldd tovább: / Share To:

Post A Comment: