• FRISS

    Üzemeltető: Blogger.
    2018. március 6., kedd

    A polaritás természete

    Ha az egymással kölcsönhatásban álló hullámformák viszonylatában lennénk képesek észlelni saját magunkat és a világunkat, láthatnánk, hogy nincs valódi elkülönü­lés köztünk és a világ között, köztünk és mások között vagy köztünk és a világon bármilyen más dolog között. De észrevesszük a korlátokat. A határok megjelennek. De a valóságban a határain túl minden lüktet és sugároz es kapcsolatba lép a szomszédjában lévő dolgok kiáradó sugárzásával. Hajlamosak vagyunk a világot nagy, szi­lárd részekre osztani, mely lehetővé teszi, hogy elképzel­jük, milyen világot szeretnénk újraformálni attól függő­en, hogy mit tartunk jónak és rossznak, így ki tudnánk választani, hogy melyik darabokat szeretnénk magunk közelében és tőlünk távol tudni. De abból a perspektívá­ból nézve, hogy az univerzum energiákból áll, ennek többe nincs értelme. Mikor úgy döntünk, hogy valami rossz és el akarjuk utasítani vagy ki akarjuk zárni, tulaj­donképpen egy negatív energiájú hullámot küldünk ki, mely elvegyül környezetünkben és elhomályosítja saját valóságunkat. Megállapodást kötünk az elménkkel és a testünkkel annak érdekében, hogy kibocsáthassuk az el­utasítás sötét sugarait. Ítélkezéseink a világunk részeivé válnak. Igazából nem tudják kirekeszteni azokat a dolgokat, amiket gonosznak vélünk. Csupán boldogtalansá­gunkat fokozzák.

    Az elme azon viselkedését, mely a világ dolgait úgy látja, mint ami elkülönülő lényekké oszlik szét, majd eze­ket a lényeket jónak vagy rossznak ítél, „dualizmusnak vagy „poláris tudatosságnak" nevezzük. Mikor az elme és a szív együtt ismeri meg a létezés egységét, véget ér ez a dualista látásmód. Mit is jelent ez? Ha van is valami, mi a „rossz" benne? Tulajdonképpen nem lehet semmi „rossz" a dualizmusban, mint olyan, hiszen ha azt gon­doljuk, hogy van benne valami rossz, az maga a dualiz­mus!
    A dualizmus „kettő izmust" jelent: az egész LÉTEZÉSRE úgy tekinteni, mint ami valahogy alapvetően meg van osztva. (A „megosztás" szó azt jelenti, hogy „kettőt lát­ni". Az angol „divided" szó eleje, a „di" duót, azaz ket­tőt jelent, míg a „vided" a „vision"-re, tehát a látomásra utal.) Sok fajta dualizmus létezik, melyekben az elme kettősséget alkot. A háromdimenziós elme számára a vi­lágon a legtermészetesebb dolog, hogy kettősségeket, felosztásokat, dualitásokat hoz létre. Bal és jobb, fel és le, forró és hideg, nagy és kicsi, több és kevesebb viszonyla­tában nézünk mindent. Számos erőteljes filozófiai rend­szer alapul nagyon terjedelmes és általános dualitáso­kon. 
    A modern tudományos gondolkodás fejlődése által befolyásolt XVII. századi francia filozófus, René Descartes kijelentette, hogy minden valóságot ketté lehet osztani két teljesen különböző „dologgá": egy olyan „gondolkodó dologgá", amit tudatos, intelligens, nem igazán az időben és térben helyezkedik el, nem rendelke­zik anyagiassággal és halhatatlan; és egy „kiterjedt dologgá", ami időt és helyet igényel: az anyaggá.
    A dualizmus az a fajtája, ami engem a legjobban fog­lalkoztat és ami eltűnik, amint valaki a létezés egységé­nek igazságával vet rá egy pillantást, az a jó és a rossz közötti dualizmus: a valóságot nemcsak vagy nem első­sorban különféle dolgok közti megosztásként érzékeljük, hanem mint az abszolút ellentétes oldalon álló erők polarizált, kozmikus küzdelmeként. Ez a háromdimenzi­ós elme természetes hajlama is: felosztunk mindent, amit látunk vagy tudunk, mindent, amit érzünk, mindent, amit gondolunk, mindent a jó vagy a rossz irányába te­relünk. Ez a fajta „morális dualizmus" (és lényegében minden fajta dualizmus) inkább a felosztásra, a kettőzés­re, a megkülönböztetésre való hajlam egy közvetlen kon­zekvenciája. Megkülönböztetjük, hogy mi jó és mi rossz nekünk, de mindezt azért, mert elsőként magunkat kü­lönböztetjük meg! Elkülönítjük magunkat mindentől, ami nem mi vagyunk.
    Ha már elszeparáltuk a fehér, a fekete embereket, a férfiakat vagy a nőket, vagy bármilyen csoportot, amit a „mi csoportunk­nak" kiáltottunk ki az emberi faj összes többi tagjától, ak­kor csupán a saját csoportunk túlélésével foglalkozunk és nem igazán érdekel, hogy mi lesz a többiekkel. Fel­osztjuk az emberiséget „magunkra" és „rájuk" vagy „rám" illetve „nem rám". Azt gondoljuk, hogy a saját túlélésünk, saját boldogulásunk vagy sikerünk „jó", és bármi, ami szembeszáll vele vagy elutasítja, az „rossz". Figyeljük csak meg, hogy a kettőzés - az egész kettévágása milyen sok szinten megtörténik. Először is elkülöní­tem magamat az emberiség többi részétől. Ha kiterjesz­tem nézeteimet, akkor talán azonosítom magamat a csa­ládommal. Akkor az én családom az összes többi család ellen van. Amennyiben egy kicsivel továbbterjesztem né­zeteimet, a „jófiúk" klánja vagy nemzetisége az, melyhez a családom tartozik, vagy a vállalat, amelyiknek dolgo­zom, esetleg a vallás, melyben felnőttem. Ez esetben ver­senyben állok a többi klánnal, céggel vagy idézőjelben háborút viselek minden más nemzettel szemben. Ami pedig a vallást illeti, minden bizonnyal az én vallásom egyedülálló módon birtokolja az igazságot és a jót, míg a többi vallás hamis és gonosz.
    Ha igazán okos vagyok, nem csupán ezzel vagy azzal a csoporttal azonosítom magam, hanem az egész emberi fajjal. De ez egyáltalán nem szünteti meg a dualizmust, mert ezzel az embereket külön választottam az összes többi lénytől: az állatoktól, szellemektől, földönkívüli vagy más dimenzióbeli entitásoktól, növényektől, ásvá­nyoktól, a Földtől vagy a galaxistól, vagy a létezéstől, mint egésztől. Bármelyik szinten, ha valaki megáll és azt mondja: „keresztény vagyok, ember vagyok, földlakó vagyok, egy élő lény vagyok...", azon a helyen — a léte­zés egészétől eltekintve — egy felosztást, kettévágást ho­zott létre, és az a valaki természetesen úgy fog gondol­kodni, hogy a saját oldala a kettősségben a „jó", míg a többi, ha nem is abszolút „gonosz", de legalábbis nem jó, nem olyan fontos, nem méltó a túlélésre, a jólétre vagy az üdvösségre.
    Tehát, a jó és a rossz egész ügye az egyén vagy az egyén csoportjának, osztályának, klánjának túlélésért va­ló aggodalommal egyetemben az eredménye annak, ahogy a dolgok számunkra a harmadik dimenzióban megjelennek, azaz elkülönülnek, egyéni vagy összetett dolgokká válnak. Nem látjuk az egészet, vagy ha egy pil­lantást is vethetünk rá, úgy néz ki, mintha az egész sok egyéni, elszeparált részből állna. A felosztás és következ­tetésképpen a dualitás keresztüljárja az egész látásmó­dunkat, ahogy a LÉTEZÉST szemléljük. Mikor túljutunk a harmadik dimenzión, a felosztásra, a dolgokra, mint el­különült lényekre való tekintésünk eloszlik. A létezést nemcsak úgy látjuk, mint az egészet, hanem érezni is fogjuk, hogy mi magunk is az egész vagyunk. Még csak nem is arról van szó, hogy az egész részeként látjuk ma­gunkat - ez még mindig a dualista gondolkodásra vall, hiszen a „rész-egész" kapcsolat csak egy másik felosztás, egy másik dualizmus. Ha mi magunk, ha közülünk min­denki a létezésünkben a létezés egésze, többé nincs ér­telme a dolgokat jóra és rosszra osztani. Vagy minden el­képzelhetetlenül és erőteljesen pozitív és jó, vagy az egész kérdés egyszer csak eltűnik, mert többé egyáltalán nem érdekes a jó és a rossz viszonylatában gondolkozni. Még a dualizmus és a létezés egysége közti megkülön­böztetés sem létezik többé, hiszen az ember a harmadik dimenzió létezésének lehetőségét úgy látja, mint a léte­zés szerkezetével való összefonódást, nem pedig elsze­parálja a különböző szinteken. Nincs többé ok arra, hogy bármire úgy gondoljunk, mint rosszra, ezért nem ítélünk el, nem vágunk és nem kerülünk el többé semmit.
    Közzétette: www.fenyorveny.hu
    (Az írást csak forrásmegjelöléssel lehet megosztani, változtatás nélkül!)
    Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!



    F: Bob Frissell


    • Blogger Comments
    • Facebook Comments
    Item Reviewed: A polaritás természete Rating: 5 Reviewed By: Sandal - Bárány Tünde Nikoletta
    Scroll to Top