728x90 AdSpace

  • FRISS

    Üzemeltető: Blogger.
    2016. január 17., vasárnap

    A polaritás természete

    Ha az egymással kölcsönhatásban álló hullámformák viszonylatában lennénk képesek észlelni saját magunkat és a világunkat, láthatnánk, hogy nincs valódi elkülönülés köztünk és a világ között, köztünk és mások között vagy köztünk és a világon bármilyen más dolog között. De észrevesszük a korlátokat. A határok megjelennek. De a valóságban a határain túl minden lüktet és sugároz és kapcsolatba lép a szomszédjában lévő dolgok kiáradó sugárzásával. Hajlamosak vagyunk a világot nagy, szilárd részekre osztani, mely lehetővé teszi, hogy elképzeljük, milyen világot szeretnénk újraformálni attól függően, hogy mit tartunk jónak és rossznak, így ki tudnánk választani, hogy melyik darabokat szeretnénk magunk közelében é
    s tőlünk távol tudni. De abból a perspektívából nézve, hogy az univerzum energiákból áll, ennek többé nincs értelme. Mikor úgy döntünk, hogy valami rossz és el akarjuk utasítani vagy ki akarjuk zárni, tulajdonképpen egy negatív energiájú hullámot küldünk ki, mely elvegyül környezetünkben és elhomályosítja saját valóságunkat. Megállapodást kötünk az elménkkel és a testünkkel annak érdekében, hogy kibocsáthassuk az elutasítás sötét sugarait. Ítélkezéseink a világunk részeivé válnak. Igazából nem tudják kirekeszteni azokat a dolgokat, amiket gonosznak vélünk. Csupán boldogtalanságunkat fokozzák.
    Az elme azon viselkedését, mely a világ dolgait úgy látja, mint ami elkülönülő lényekké oszlik szét, majd ezeket a lényeket jónak vagy rossznak ítél, „dualizmusnak” vagy „poláris tudatosságnak” nevezzük. Mikor az elme és a szív együtt ismeri meg a Létezés Egységét, véget ér ez a dualista látásmód. Mit is jelent ez? Ha van is valami, mi a „rossz” benne? Tulajdonképpen nem lehet semmi „rossz” a dualizmusban, mint olyan, hiszen ha azt gondoljuk, hogy van benne valami rossz, az maga a dualizmus!
    A dualizmus „kettő izmust” jelent: az egész Létezésre úgy tekinteni, mint ami valahogy alapvetően meg van osztva (a „megosztás” szó azt jelenti, hogy „kettőt látni”. Az angol „divided” szó eleje, a „di” duót, azaz kettőt jelent, míg a „vided” a „vision”-re, tehát a látomásra utal). Sok fajta dualizmus létezik, melyekben az elme kettősséget alkot. A háromdimenziós elme számára a világon a legtermészetesebb dolog, hogy kettősségeket, felosztásokat, dualitásokat hoz létre. Bal és jobb, fel és le, forró és hideg, nagy és kicsi, több és kevesebb viszonylatában nézünk mindent. Számos erőteljes filozófiai rendszer alapul nagyon terjedelmes és általános dualitásokon. A modern tudományos gondolkodás fejlődése által befolyásolt XVII. századi francia filozófus, René Descartes kijelentette, hogy minden valóságot ketté lehet osztani két teljesen különböző „dologgá”: egy olyan „gondolkodó dologgá”, amit tudatos, intelligens, nem igazán az időben és térben helyezkedik el, nem rendelkezik anyagiassággal és halhatatlan; és egy „kiterjedt dologgá”, ami időt és helyet igényel: az anyaggá.
    A dualizmus az a fajtája, ami engem a legjobban foglalkoztat és ami eltűnik, amint valaki a Létezés Egységének igazságával vet rá egy pillantást, az a jó és a rossz közötti dualizmus: a valóságot nemcsak vagy nem elsősorban különféle dolgok közti megosztásként érzékeljük, hanem mint az abszolút ellentétes oldalon álló erők vagy két nagy lény, Isten és Sátán vagy Lucifer közt zajló nagy, polarizált, kozmikus küzdelmeként. Ez a háromdimenziós elme természetes hajlama is: felosztunk mindent, amit látunk vagy tudunk, mindent, amit érzünk, mindent, amit gondolunk, mindent a jó vagy a rossz irányába terelünk. Ez a fajta „morális dualizmus” (és lényegében minden fajta dualizmus) inkább a felosztásra, a kettőzésre, a megkülönböztetésre való hajlam egy közvetlen konzekvenciája. Megkülönböztetjük, hogy mi jó és mi rossz nekünk, de mindezt azért, mert elsőként magunkat különböztetjük meg! Elkülönítjük magunkat mindentől, ami nem mi vagyunk.
    Ha már elszeparáltuk az amerikaiakat, a keresztényeket, vagy a fehér, a fekete embereket, a férfiakat vagy a nőket, vagy bármilyen csoportot, amit a „mi csoportunknak” kiáltottunk ki az emberi faj összes többi tagjától, akkor csupán a saját csoportunk túlélésével foglalkozunk és nem igazán érdekel, hogy mi lesz a többiekkel. Felosztjuk az emberiséget „magunkra” és „rájuk” vagy „rám” illetve „nem rám”. Azt gondoljuk, hogy a saját túlélésünk, saját boldogulásunk vagy sikerünk „jó”, és bármi, ami szembeszáll vele vagy elutasítja, az „rossz”. Figyeljük csak meg, hogy a kettőzés - az egész kettévágása milyen sok szinten megtörténik. Először is elkülönítem magamat az emberiség többi részétől. Ha kiterjesztem nézeteimet, akkor talán azonosítom magamat a családommal. Akkor az én családom az összes többi család ellen van. Amennyiben egy kicsivel továbbterjesztem nézeteimet, a „jófiúk” klánja vagy nemzetisége az, melyhez a családom tartozik, vagy a vállalat, amelyiknek dolgozm, esetleg a vallás, melyben felnőttem. Ez esetben versenyben állok a többi klánnal, céggel vagy idézőjelben háborút viselek minden más nemzettel szemben. Ami pedig a vallást illeti, minden bizonnyal az én vallásom egyedülálló módon birtokolja az igazságot és a jót, míg a többi vallás hamis és gonosz.
    Ha igazán okos vagyok, nem csupán ezzel vagy azzal a csoporttal azonosítom magam, hanem az egész emberi fajjal. De ez egyáltalán nem szünteti meg a dualizmust, mert ezzel az embereket külön választottam az összes többi lénytől: az állatoktól, szellemektől, földönkívüli vagy más dimenzióbeli entitásoktól, növényektől, ásványoktól, a Földtől vagy a galaxistól, vagy a Létezéstől, mint egésztől. Bármelyik szinten, ha valaki megáll és azt mondja: „keresztény vagyok, ember vagyok, földlakó vagyok, egy élő lény vagyok...”, azon a helyen - a Létezés egészétől eltekintve - egy felosztást, kettévágást hozott létre, és az a valaki természetesen úgy fog gondolkodni, hogy a saját oldala a kettősségben a „jó”, míg a többi, ha nem is abszolút „gonosz”, de legalábbis nem jó, nem olyan fontos, nem méltó a túlélésre, a jólétre vagy az üdvösségre.
    Tehát, a jó és a rossz egész ügye az egyén vagy az egyén csoportjának, osztályának, klánjának túlélésért való aggodalommal egyetemben az eredménye annak, ahogy a dolgok számunkra a harmadik dimenzióban megjelennek, azaz elkülönülnek, egyéni vagy összetett dolgokká válnak. Nem látjuk az egészet, vagy ha egy pillantást is vethetünk rá, úgy néz ki, mintha az egész sok egyéni, elszeparált részből állna. A felosztás és következtetésképpen a dualitás keresztüljárja az egész látásmódunkat, ahogy a Létezést szemléljük. Mikor túljutunk a harmadik dimenzión, a felosztásra, a dolgokra, mint elkülönült lényekre való tekintésünk eloszlik. A Létezést nemcsak úgy látjuk, mint az egészet, hanem érezni is fogjuk, hogy mi magunk is az egész vagyunk. Még csak nem is arról van szó, hogy az egész részeként látjuk magunkat - ez még mindig a dualista gondolkodásra vall, hiszen a „rész-egész” kapcsolat csak egy másik felosztás, egy másik dualizmus. Ha mi magunk, ha közülünk mindenki a Létezésünkben a Létezés egésze, többé nincs értelme a dolgokat jóra és rosszra osztani. Vagy minden elképzelhetetlenül és erőteljesen pozitív és jó, vagy az egész kérdés egyszer csak eltűnik, mert többé egyáltalán nem érdekes a jó és a rossz viszonylatában gondolkozni. Még a dualizmus és a Létezés Egysége közti megkülönböztetés sem létezik többé, hiszen az ember a harmadik dimenzió létezésének lehetőségét úgy látja, mint a Létezés szerkezetével való összefonódást, nem pedig elszeparálja a különböző szinteken. Nincs többé ok arra, hogy bármire úgy gondoljunk, mint rosszra, ezért nem ítélünk el, nem vágunk és nem kerülünk el többé semmit.
    Közzétette: Sandal / www.fenyorveny.hu
    (Az írást csak forrásmegjelöléssel lehet megosztani, változtatás nélkül!)
    Ha tetszett a cikk, oszd meg ismerőseiddel is, vagy iratkozz fel a napi hírlevélre, hogy ne maradj le a friss hírekről!




    Bob Frissell

    • Blogger Comments
    • Facebook Comments
    Item Reviewed: A polaritás természete Rating: 5 Reviewed By: Sandal - Bárány Tünde Nikoletta
    Scroll to Top