728x90 AdSpace

  • FRISS

    Üzemeltető: Blogger.
    2014. május 7., szerda

    Jézus tanításai: A Krisztusi út szemben az anti-krisztusi úttal

    Ezzel az értekezéssel az a célom, hogy az igaz szellemi útról nyújtsak tömör tanítást, szemben a bűn és megváltás hamis útjával, amelyet a kereszténység fő áramlata és még nagyon sok spirituális tanítás is reprezentál.  Így ez alaptanításként szolgálhat a későbbiekben, amelyre hivatkozni lehet majd azokban az esetekben, ha a speciális kérdésekre adott válaszaim érintik ezeket a témákat.
    Legalább 17 évszázadon keresztül a kereszténység fő áramlata birtokolta annak privilégiumát, hogy megformálja a bűn és a megváltás problémakörével kapcsolatban felmerülő koncepciókat - a világ nyugati felén mindenképpen.  Ennek eredményeként bizonyos korai katolikus egyházi koncepciók oly mértékben beleivódtak a tömegtudatba, hogy azokat csak néhány ember kérdőjelezte meg.  Pontosan azért, mert ezeket a koncepciókat többnyire adottnak vették, én ezen a weblapon néhány korábbi válaszom során úgy kommentáltam azokat, hogy közben nem kérdőjeleztem meg az eredetüket.  Most azonban ideje továbblépni egy magasabb megértési fokra, és a jelenlegi irány az lesz, hogy megkérdőjelezek néhány olyan koncepciót, amelyet nagyon sok ember még soha nem kérdőjelezett meg.
    A legtöbb keresztény abban a hitben nevelkedett, hogy bűnös.  Vagy azért bűnös, mert Ádám és Éva leszármazottja, és emiatt az eredeti bűn részese, vagy pedig azért, mert már követett el bűnös tetteket.  Azt is belétek programozták, hogy a bűn egyirányú utca.  Ha bűnt követtek el, akkor nincs menekvés, mert nem mentesíthetitek magatokat a bűntől.  Ugyan rendelkeztek azzal az erővel, hogy a bűnt elkövessétek, de nem rendelkeztek azzal az erővel, amellyel magatokat a bűntől megszabadíthatnátok.  Ahhoz nektek valamilyen magasabb erőre van szükségetek, a legtöbb keresztény számára rám, annak érdekében, hogy megszabadulhassatok a bűneitektől, és elnyerjétek az üdvözüléseteket.
    A bűn és az üdvözülés teljes koncepciója a teremtés alapvető céljának az eltorzításán alapul, beleértve azt is, ahogy a Szabad Akarat Törvénye működik.  Ez számos feltevésen alapszik, amelyek közül a lényegesek ezek:
    Isten a távoli égben van jelen, ő határozta meg azt az alapértéket, hogy mely cselekedetek tartoznak a bűnös cselekedetek közé, és melyek nem.  Isten az, aki a bűn koncepcióját meghatározta.  Isten szándéka a bűn meghatározásával az volt, hogy alapként használja fel az emberek megítélésére.  Akik bűnösnek találtatnak, azokat Isten pokolbeli szenvedéssel bünteti.
    A távoli Isten vagy bűnösnek teremtett benneteket, amelytől önmagatokat nem tudjátok megszabadítani, vagy szabad akaratot adott nektek ahhoz, hogy bűnt követhessetek el.  Azonban, ha egyszer a bűnt választottátok, akkor alapvető változás következett be bennetek, és nem menekülhettek meg a régi döntéseitektől azzal, ha most új döntéseket hoztok.
    A nyers valóság azonban az, hogy ezek a feltevések nem Istentől erednek.  A lények egy csoportja találta ki ezeket annak érdekében, hogy uralkodhasson az emberiségen.  Az anti-krisztusi tudatszintből, nem a Krisztusi tudatszintből erednek.  A megértés érdekében azonban szükség van néhány koncepció tisztázására.
    1. koncepció: Az élet célja
    Az anyagi világegyetemben éltek, amely azonban csak egy kis része egy nagyobb egésznek.  Ez az egész pedig az, amelyet a forma világának neveznek.  Azt a folyamatot, amely a ti adott formai világotok megteremtéséhez vezetett azt az az önfelismeréssel rendelkező lény indította el, aki olyan tudatszintre jutott, amely sokkal magasabb annál, mint amit a jelenlegi észlelési szinteteken el tudtok képzelni.  Ez a Teremtő szintje, egy olyan Lényé, aki olyan önfelismerési szinttel rendelkezik, amely olyan formai világot képes megteremteni, amely fenntartható és nem válik önpusztítóvá.
    Annak ellenére, hogy sokan a vallásos emberek közül annak vélik, a Teremtő azonban nem egómániás, és nem is egy zsarnok, aki azért teremtette meg a világot és népesítette be az általa teremtett lényekkel, hogy azok őt imádják.   A Teremtő ugyanis a végső értelemben szolga, hiszen a világot a saját Lényéből teremti meg, vagyis lehetővé teszi azt, hogy a saját forma nélküli Lénye záródjon formába.  Emellett a Lénye kiterjesztésével számos önészleléssel rendelkező lényt is létrehoz, akiknek teljes mértékű szabad akaratot biztosít annak érdekében, hogy azt tehessenek a Lényével, amit akarnak.
    Ennek célja az, hogy a Teremtő minden önészleléssel rendelkező kiterjesztése addig fejlődjön az önfelismerésben, ameddig el nem éri a Teremői tudatszintet, megteremtve akkor a saját formai világát.  A lények fejlődésük kezdetén nagyon helyhez kötött önészleléssel rendelkeznek, amelyet fokozatosan tágítanak, mint ahogy mondják, „az atyjuk cégének vezetése irányába veszik az irányt”.   Megismerik azokat a princípiumokat, amelyek lehetővé teszik azt, hogy olyan világot határozzanak meg maguknak, amely nem válik önpusztítóvá.  Egy ilyen lény képessé válik arra, hogy megteremtse a saját világát, amely világ azonban nem annak a világnak a másolata, amelyben a Teremtői tudatszintre emelkedett, hanem olyan világ, amely az ő Isteni egyéniségének egyedi megnyilvánulása.
    A lényeges pont itt az, hogy az élet célja az önészlelésben való fejlődés.  Úgy fejlődhettek, ha túlléptek a jelenlegi önészlelésetek szintjén, és ezt folytatjátok mindaddig, amíg el nem juttok a Teremtői önészlelés szintjére, majd pedig azon is túllépve megteremtitek a ti saját formai világotokat.
    2. koncepció: Hogyan teremtődött a világegyetem?
    Mint ahogy már korábban erről részletesen szó esett, az anyagi világ a Teremtő által teremtett legutolsó szférában helyezkedik el.  A teremtés első lépéseként a Teremtő a lényét egy pontba sűrűsíti össze az űr közepén.  Ha nem volna űr, akkor nem lenne olyan „tér”, amelyben a formákat megteremtheti.  A Teremtő ezután a saját Lényét vetíti ki arra a szférára, amelyet az űrtől elkülönített, azután pedig a szférára önmaga önészleléssel rendelkező kiterjesztéseit vetíti ki.
    A szférát olyan energiából teremti meg, amely egy bizonyos energiatartományban rezeg, amely energia eléggé sűrű ahhoz, hogy el tudja „fedni” azt a tényt, hogy a szférát a Teremtő teremtette.  A frissen megteremtett szférába kerülő lények kezdetben helyhez kötött önészleléssel rendelkeznek nem látva azt, hogy ők és a szférájuk a Teremtőhöz kapcsolódik.  Ahogy az önfelismerésben fejlődnek, fokozatosan ismerik fel magukat a Teremtő társ-teremtőiként, és észlelik azt, hogy a szférájuk a Teremtő Lényének a kiterjesztése.
    Ahogy a lények az önészlelésükben fejlődnek, úgy emelik a szférájuk energiájának a rezgését.  Amikor a rezgés egy kritikus ponthoz ér, akkor a teljes szféra egy „ugrással”egy magasabb szintre kerül, amely ahhoz a kvantumugráshoz hasonlít, amelyről a fizikában hallani.  A felemelkedett szférában az energia olyan magas szinten rezeg, ezért nyilvánvaló válik, hogy az a Teremtőtől ered.  Ekkor már nem lehet jelen az az illúzió, hogy a szféra a Teremtőtől függetlenül létezhet.
    Az újonnan felemelkedett lények ezután kiterjesztik a saját lényüket megteremtve egy új szférát az űrben, majd a saját önfelismeréssel rendelkező kiterjesztéseiket küldik az új szférába.  Miközben az új szféra a felemelkedési folyamaton megy keresztül, közben az eredeti lények tanulnak abból, hogy látják azt, ahogy a saját kiterjesztéseik fejlődnek az önészlelésükben.  Majd az újonnan felemelkedett lények létrehozzák a következő szférát.  Ez a folyamat ismétlődik számos alkalommal.  Az anyagi világegyetem a legutóbbi fel nem emelkedett szférában helyezkedik el.
    Mi a különbség a fel nem emelkedett szféra és a felemelkedett szféra között, amely a szellemi valóság részévé válik?  A különbség az „anyag-” vagy energiasűrűségben van, amelyet az adott szféra teremtéséhez használtak.  A fel nem emelkedett szférában az anyag annyira sűrű, hogy a fel nem emelkedett lény nem képes közvetlenül érzékelni azt, hogy az anyag a Teremtő fényéből keletkezik.  Más szavakkal, az anyag különálló szubsztanciának tűnik; nem látszik az, hogy valójában energiából áll.
    Éppen ezért lehetséges az, hogy a lény azt higgye, hogy a szférán belül keletkezett, és nem egy magasabb valóság lényének kiterjesztéseként.  Az is lehetséges, hogy elhiggye azt, hogy a fel nem emelkedett szféra elkülönül a felemelkedett szférától, és még azt is elhiheti, hogy a saját szférája független, önfenntartó egység, amelyen túl semmi sem létezik.  Lehetséges azt hinni, hogy az anyag önmagában létezik, szemben azzal, hogy láthatatlan szellemi szubsztanciából lett megteremtve, amely végső soron a Teremtőtől ered.
    Minden megteremtett szféra sűrűbb az előzőnél, amelynek következtében az illúzió hihetőbb, és ebből adódóan nagyobb kihívást jelent annak felismerése.  Ennek vizuális, bár nem megfelelő illusztrációja az, hogy mivel a földi anyag sűrű, ezért az anyag nagyon sok formában létezik, mint pl. a vas, a kő, a fa.  A szellemi valóságban az „anyag” átlátszó, éppen ezért a felemelkedett lények közvetlenül észlelik azt, hogy minden fajta „anyag” fényből áll.  Ezért lehetőségük van arra, hogy kövessék a fény rezgését egészen addig, ahol észlelik azt, hogy a Teremtő a végső forrása annak.
    Azt mondhatjuk tehát, hogy a felemelkedés folyamata az, amikor az önészleléssel rendelkező lény felülemelkedik az anyag illúzióján, és meglátja a mögötte álló valóságot, hogy minden a Teremtő fényéből keletkezett. Vagyis semmi sincs igazán elválasztva a Teremtőtől, önmagát is beleértve.
    Azt is mondhatjuk, hogy egy fel nem emelkedett lény kezdetben azt hiszi, hogy az anyag korlátai között él, és a Szellemének az anyagi világ feltételeihez kell alkalmazkodnia.  Ahogy azonban a felemelkedés felé haladtok, ráébredtek arra, hogy a Szellemeteknek nem kell az anyaghoz alkalmazkodnia, hanem az uralhatja az anyagot.  Ha teljes mértékben el tudjátok fogadni azt, hogy az anyag soha sem korlátozhatja a Szellemet, és hogy nem szükséges az, hogy a jelenlegi földi körülményekhez alkalmazkodjon, akkor kvalifikálhatjátok magatokat a felemelkedésre.
    3. koncepció: Kik vagytok ti valójában?
    Az anyagi világegyetem a legutolsó fel nem emelkedett szféra legsűrűbb része.  Ezt a szférát olyan lények teremtették, akik a korábbi szférával emelkedtek fel.  Ezek a lények azután létrehozták önmaguk önészleléssel rendelkező kiterjesztéseit, akiket azzal a céllal küldtek az új szférába, hogy emeljék azt, és önmagukat a felemelkedési pontig.  Az ilyen lények egyike volt az, akit úgy hívunk, hogy a te ÉN VAGYOK Jelenléted.
    Bizonyos korábbi felemelkedett mesterek tanításainak eredményeként nagyon sok tanítvány olyan benyomást alakított ki, hogy az ÉN VAGYOK Jelenlétük egy tökéletes szellemi lény.  Ezzel az a gond, hogy a legtöbb ember számára a tökéletes szó azt jelenti, hogy az már egy fejezett, helyben álló valami, amelynek már nem kell fejlődnie, változnia.  Ha azonban igazán megértitek a teremtés célját, akkor ráébredtek arra, hogy mindennek fejlődnie kell.  Még a Teremtőtök is fejlődik a formai világ fejlődésével együtt, és az által, ahogy a saját kiterjesztései a Teremtői tudatszint felé tartanak.  Így tehát a ti ÉN VAGYOK Jelenlétetek azért lett megteremtve, hogy részese legyen a legutolsó fel nem emelkedett szférának, és hogy fejlődjön az önészlelése, miközben a szféráját a felemelkedés pontjához segíti.
    Amint azt már korábban másholelmagyaráztam nektek, az anyagi világegyetem négy elkülöníthető szintből áll.  Mi általánosan azt mondjuk, hogy e szintek közül a legmagasabbon túl, az éteri valóságon túl van a szellemi valóság.  A szellemi valóságnak azonban van egy olyan része, amely azt a szférát alakítja ki, amelyben az anyagi világegyetem létezik.  Néhány korábbi tanítás ezt úgy jellemezte, mint magasabb éteri valóságot, ezért figyelmeztetem az embereket arra, hogy ne akadjanak el a szavak értelmezésén.  A lényeg az, hogy a ti ÉN VAGYOK Jelenlétetek „tökéletes” olyan értelemben, hogy nem tud a formák csapdájában maradni, vagy ott elveszni.  Ez azonban azt jelenti, hogy az ÉN VAGYOK Jelenlétetek nem süllyedhet egy bizonyos rezgéstartomány alá, amely azt jelenti, hogy ne lenne képes közvetlenül egy olyan bolygón megtestesülni, mint a Föld.
    Vannak olyan ÉN VAGYOK Jelenlétek, amelyek csak a szellemi síkban, vagy a felső éteri síkban való munkálkodás eredményeként fejlődnek.  A Jelenlétek közül azonban sokan választották azt, hogy önmaguk kiterjesztéseit küldik a sűrűbb szintekre, ahol azonban lehetőség van abban a csapdában rekedni, hogy az anyagnak hatalma van a Szellem felett, vagy hogy csak az anyag az, ami létezik.  Ezt téve, a Jelenlét különleges lehetőséghez jut a fejlődéséhez azáltal, hogy megtapasztalja az anyag illúzióját belülről, majd fölé emelkedve és bizonyítva Szellemként, hogy uralommal rendelkezik az anyag felett, mivel az anyag nincs a Szellemtől elkülönítve, ahogy ez először látszik.  Hiszen az anyag Szellem.
    4. koncepció: Miért testesültök meg?
    Amikor egy ÉN VAGYOK Jelenlét úgy dönt, hogy önmaga kiterjesztését elküldi a földi megtestesülésbe, azt a döntést nem lehet könnyedén venni.  A Jelenlét tudatában van a lehetséges előnyöknek, vagyis annak, hogy fejlődhet az önfelismerésben, és annak, hogy amennyiben kifejezésre juttatja a fényét, azzal hozzásegítheti a teljes bolygót ahhoz, hogy az a felemelkedési ponthoz eljusson.  A Jelenlét azonban az ezzel együtt járó kockázattal is a tisztában van, hogy mivel a kiterjesztésének saját élete kell, hogy legyen, az azt jelentheti, hogy a kiterjesztése eljuthat oda, hogy azt hiszi, hogy az anyag csapdájában van, hogy az anyag terméke.  Ezt látható megvalósult formába nagyon sok olyan földi ember esetében, aki magát bűnösnek tartja, nem tudván magát megváltani, vagy aki magát nem hiszi többnek, mint magasan fejlett állatnak.
    Amikor egy ÉN VAGYOK Jelenlét úgy dönt, hogy a kiterjesztését megtestesülésbe küldi, akkor megpróbálja minimalizálni az ezzel járó kockázatot.  A Jelenlétetek egyedülálló egyéniséggel rendelkezik, amelyet a szellemi szüleitől kapott.  A Jelenlét szeretné kifejezésre juttatni az egyéniségét a Földön, és szeretné megtapasztalni a Földet ezen az egyéniségen keresztül, hiszen mindkettő hozzásegítheti a Jelenlétet az önészlelése kitágításához.  Ha azonban a Jelenlét az egyéniségét belebonyolítja, vagy lehorgonyozza a kiterjesztésében, akkor az egyénisége elveszhet, vagy torzulhat.  Ennek megakadályozása érdekében, a Jelenlét a kiterjesztését nagyon különleges tulajdonságokkal felruházva indítja útnak, amelyet mi Tudatos Énnek nevezünk.
    Tökéletesen tisztában vagyunk azzal, hogy nem minden spirituális hallgató lesz képes arra, hogy megragadja ennek a koncepciónak a teljességét, hadd magyarázzam meg, hogy miért.  A Tudatos Énnek az a legfontosabb tulajdonsága, hogy tiszta önészlelésből áll.  Képes arra, hogy azt mondja ÉN VAGYOK, de mivel nem rendelkezik formával, ezért igazából nem mondhatja azt, hogy én ez, vagy az vagyok.  A fontos pont itt az, hogy a Tudatos Én ki tudja magát vetíteni az anyagi világban bármilyen helyre, vagy helyzetbe.  Meg tudja tapasztalni az anyagi világot belülről, de bármit is tapasztal a világban, az nem változtatja meg véglegesen a Tudatos Ént.
    Vannak olyan emberek, akik tanulmányozzák a spirituális tanításokat, de az elméjük oly mértékben az anyagi világra fókuszálódik, vagy arra, hogy külső tanításokat tanulmányozzanak, hogy állandóan dolgoznak, és soha sem pihennek.  Vannak olyan tanítványok, aki megtapasztalták vagy véletlenszerűen, vagy meditáció eredményeként, vagy más spirituális tevékenység során azt az állapotot, hogy amikor az elméjük elcsitul, akkor anélkül léteznek, hogy speciális gondolataik lennének.
    Az ilyen megtapasztalásokat hívják misztikus, kozmikus, transzcendentális megtapasztalásnak, vagy más elnevezésekkel.  Ezek azok, amelyek elhatárolják a hívőket a misztikusoktól.  A vallásos emberek külső tanításokban hisznek, a misztikusok azonban megtapasztalták azt a belső élményt, hogy többek a fizikai testüknél, vagyis többek bárminél a Földön, beleértve a vallásokat vagy a szellemi tanításokat is.  Az ilyen megtapasztalások valósága az, hogy ezek példák arra, amikor a Tudatos Én megtapasztalja önmagát a saját tisztaságában, vagyis tiszta észlelésként.  Azok az emberek, akiknek nem voltak ilyen élményeik, vagy akik tudatosan nem értették meg, hogy azok mit jelentenek, nehéznek találják majd a Tudatos Én koncepciójának a megértését, mert az csak egy újabb teória lesz a számukra, és nem egy közvetlen tapasztalat.
    Ha nem tudjátok teljes mértékben megragadni ezt a koncepciót, akkor az a fontos, hogy azon elmélkedjetek, hogy a Tudatos Én olyan, mint egy tiszta üveglap, mint egy fényképezőgép lencséje, vagy egy nagyító.  Ennek illusztrálására képzeljétek el azt, hogy álltok, és egy hangyadombot néztek.  Átfogó képet láttok, de csak kívülről.  Most képzeljétek el azt, hogy fogtok egy olyan orvosi eszközt, amely egy hosszú rugalmas cső, amelynek a végén egy lencse található, és ezt most mélyen a hangyadombba nyomjátok.  Amikor keresztülnéztek rajta, akkor a hangyadombot belülről láthatjátok, láthatjátok azt a hangya nézőpontjából.  Ez az, ahogy a Jelenlétetek a Földbolygót megtapasztalja a Tudatos Énen keresztül.
    A lencse egy tiszta üvegfelület, amelyen a fény mindkét irányban átáramolhat.  A Jelenlétetek a fényét a világba a Tudatos Éneteken keresztül küldheti el, és ezáltal benyomásokhoz juthat a másik irányból.  A Jelenlét egyénisége azonban nincs a Tudatos Énbe „invesztálva”, és nem veszhet el.  Mivel a Tudatos Én tiszta észlelés, ezért az sem veszhet el.  Azonban ahhoz, hogy ezt megértsük, segít az, ha ismerjük a következő koncepciót.
    5. koncepció: Szerepet játszani, vagy egy szerepet meghatározni
    Az a központi kérdés, amelyet a Tudatos Énnel kapcsolatban meg kell, hogy értsetek, a következő.  Mivel a Tudatos Én tiszta észlelés, rendelkezik azzal a képességgel, hogy ki tudja magát vetíteni bárhová, ahová akarja, és meg tudja tapasztalni az adott helyzetet belülről.  Mivel azonban tiszta észlelés, ezért soha sem eshet örökre csapdában ott, ahová önmagát kivetíti.  Mindig megmarad az az esélye, hogy visszatérhessen a tiszta észlelés állapotába, és megszabadítsa önmagát bármelyik olyan helyzetből, amelybe magát kivetítette.
    Amikor az ÉN VAGYOK Jelenlétetek először küldte a Tudatos Éneteket az anyagi világegyetembe, akkor az egy bizonyos helyzetbe került bele.  Ez az, amelyet az Édenkert történet mutat be.  A valóságban azonban, amelyet Maitreya a könyvében (A Spirituális Szabadság Mesterkulcsai-ban) elmagyaráz, ez egyfajta spirituális iskolai környezet volt éteri szinten, amely arra szolgált, hogy felkészítse a lényeket arra, hogy fizikai testet öltsenek a Földön.  Az egyik legfontosabb lecke, amelyet az iskolában megtanítottak az pontosan az volt, hogy a Tudatos Én az anyagban bárhová ki tudja vetíteni önmagát, de vissza is tudja vetíteni magát bármilyen anyagi környezetből.
    Ennek nyers illusztrációjaként képzeljétek el azt, hogy az a vágyatok támad, hogy színészként szerepeljetek egy darabban.  Bent vagytok a színházban a színfalak mögött.  Számos állványon különböző jelmezek sorakoznak.  Észlelitek a többféle lehetőséget, ám ti a figyelmeteket egy jelmezre összpontosítjátok, Hamlet jelmezére.  Elképzelitek azt, hogy milyen lenne a világot azon a szerepen keresztül megtapasztalni, és elhatározzátok, hogy belevetítitek magatokat a szerepbe.  Felveszitek hát a jelmezt, felkerül a smink is, és azzal léptek a színpadra, hogy előadjátok a Hamlet általatok megformált verzióját.
    Ez annak a lényege, amelyet a Tudatos Én Maitreya misztérium iskolájában tett.  Kezdetben számos előre meghatározott szerepet játszott el, amelynek során megtanulta azt, hogy ne azonosítsa magát a szereppel.  Képzeljétek el magatokat egy színdarabban Hamletként.  A hiteles játék érdekében beleélitek magatokat a szerepbe elképzelve azt, hogy milyen lehet Hamletként létezni.  Ennek ellenére tudjátok azt, hogy ti nem Hamlet vagytok, és egy idő után, amikor elegetek lesz abból, hogy egy koponyával a kezetekben komoly hangon azt kérdezzétek: „Lenni, vagy nem lenni”, akkor egyszerűen elhagyjátok a színpadot, kibújva a jelmezből visszatértek a tiszta észleléshez.  Ezek után kipróbálhattok más szerepeket is, ezt folytatva tovább egy ideig.
    Egy ponton azonban ráébredhettek arra, hogy egy magasabb formájú élményre vágytok.  Ahelyett, hogy olyan szerepet játszanátok, amelyet mások határoznak meg nektek, azt szeretnétek megtapasztalni, hogy milyen lehet megteremteni a ti saját szerepeteket.  Ennek megvalósítása belefér teljes mértékben a Szabad Akarat Törvényi kereteibe, azonban van itt egy enyhe csavar, amelyet csak nagyon kevesen értenek.
    Képzeljétek el megint azt, hogy a színfalak mögött álltok, és változatos jelmezeket láttok, amelyeket mások készítettek el.  Ha egyet közülük magatokra vesztek, és azzal sétáltok a színpadra, akkor nem nehéz emlékeznetek arra, hogy egy olyan jelmezbe bújtatok, amelyet mások kreáltak, és abban olyan szerepet játszotok, amelyet mások határoztak meg.  Ennek eredményeként tehát nem valószínű, hogy fokozatosan azt kezdenétek képzelni magatokról, hogy ti vagytok Hamlet a valóságban, nem pedig csak a színházban.  Az sem valószínű, hogy azt kezdjétek hinni, hogy történt valami, aminek következtében bár a jelmezt a saját akaratotokból vettétek magatokra, még sincs erőtök ahhoz, hogy levegyétek azt, és kisétáljatok a szerepből.
    Azt gondolhatnánk, hogy amikor arra a pontra juttok, hogy meg akarjátok határozni a saját szerepeteket, akkor azt teszitek majd, amit a színházban tennétek.  Elkészítenétek az általatok megírt szerephez a jelmezt, amely az állványon várna benneteket, és amelyet magatokra öltve a színpadon megkönnyítenétek magatoknak az arra való emlékezést, hogy jelmezben vagytok, amit magatokra vettetek, de amit le is vehettek.  A valóságban azonban a dolgok ennél bonyolultabbak.
    Képzeljétek el, hogy most egy külső jelmez helyett, valójában a testetek körül hoztok létre egy jelmezt.  Más szavakkal, nem azt észlelitek, hogy egy külső jelmezbe vetítitek bele magatokat, hanem ehelyett fokozatosan egy jelmezt építetek magatok köré, amelynek következtében a világot azon a jelmezen keresztül fogjátok észlelni.  Ezzel kapcsolatban azonban nincsenek tapasztalataitok, ezért nincs semmilyen viszonyítási alapotok arra nézve, hogy milyen lehet a világot a jelmez nélkül észlelni.  Most ugyanis nem hirtelen rántottátok magatokra a jelmezt, hanem fokozatosan nőttetek bele. 
    Ez hasonlít ahhoz, amelyet a legtöbb ember akkor tapasztal meg, amikor megszületik.  Nincsenek ugyanis tudatos emlékeitek arról, hogy már léteztetek egy másik valóságban, és hogy születésetekkor csak belekerültetek egy testbe.  Helyette úgy látjátok, hogy az énetek észlelése a testben kezdődött, ezért sokkal könnyebben elhiszitek azt, hogy ti a testtől függetlenül nem létezhettek.
    Látjátok-e, hogy ha a színpadon Hamlet szerepét olyan sokszor játsszátok el, hogy már azt kezditek hinni, hogy ti vagytok Hamlet a valóságban, akkor elveszítitek az eredeti önazonosság-érzékeléseteket?  Ettől kezdve ti már nem a szerepeteket játsszátok; ti benne ragadtatok a szerepben.  Ti már nem birtokoljátok a szerepet, hanem az birtokol titeket. Pontosan ez történhet meg akkor, amikor a Tudatos Én hozzákezd ahhoz, hogy meghatározza a saját szerepét, még az előtt, mielőtt felkészült volna erre a beavatásra.  Ettől függetlenül a Tudatos Én nem változik meg ennek eredményeként, csak az önészlelése változik meg, amelyből azonban ki tud menekülni akkor, ha visszatér a tiszta észleléshez.
    6. koncepció: A tiltott gyümölcs megértése
    Az Édenkert történet megemlíti a tiltott gyümölcsöt, amely nem volt engedélyezve Ádám és Éva számára.  A kígyó félrevezetve Évát, azt állította neki, hogy ha esznek az almából, akkor olyanokká válnak, mint Isten, ismernek majd jót és rosszat.  Maitreya nagy részletességgel tér ki a körülményekre a könyvében, amely tanítás lényege azonban az, hogy a „tiltott gyümölcs”a saját szerepetek megtalálásához kapcsolódik. Valójában ugyanis nem volt „tiltott” a gyümölcs, de mivel egy nagyon kifinomult és nehéz beavatásnak számított, ezért a leghaladóbb tanítványok számára volt fenntartva.  Ha a tanítvány túl korán kezd ehhez a beavatáshoz, akkor nagyon nagy eséllyel benne ragadhat abban a szerepben, amelyet az meghatároz.  Ezek után pedig fogékonnyá válhat annak elképzelésére, hogy a szerepből önerejéből nem képes kikerülni.
    Látjátok-e már, hogy miért van ez így?  Amikor ugyanis túl vagytok már azon a tapasztalaton, hogy önmagatokat előre meghatározott szerepekbe vetítitek bele, akkor könnyen emlékezhettek arra, hogy a szerepen kívül is léteztetek, és vissza tudjátok vetíteni magatokat a szerepen kívülre.  Amikor azonban saját magatok körül teremtetek meg egy szerepet, azzal kapcsolatban még nincs meg az a tapasztalatotok, hogy abba vetítsétek bele magatokat, és nincs meg a viszonyítási alapotok sem.  Éppen ezért sokkal nehezebbé válik annak realizálása, hogy rendelkeztek azzal a képességgel, hogy kivetítsétek magatokat a szerepetekből, és visszakerüljetek a tiszta észlelésbe.  Helyette azt kezditek képzelni, hogy ti nem tiszta észlelés vagytok, hanem TI a SZEREP vagytok, egy egész szerep, de semmi más.
    A tanító szerepe volt az, hogy felkészítse a tanítványt annak a beavatásnak a felvállalására, hogy az meghatározza a saját szerepét, azzal a biztonsággal a háttérben, hogy a tanítvány biztosan túl tudjon majd lépni a szerepén, miután elég tapasztalatot gyűjtött általa a világról.  Hogyan valósította ezt meg Maitreya?  Azt gondolhatjátok, hogy a szellemi tanteremben az oktató az osztály előtt állva tartja az előadását, és talán Maitreya is így tett.  Vagy esetleg azt gondolhatjátok, hogy a tanító egyesével foglalkozik a tanítványaival, és így személyes visszajelzéseket adhat nekik, és talán Maitreya ezt a módszert is használta.
    Azonban, ahogy Maitreya valójában „tanított”, és amiért őt a Nagy Kezdeményező-nek nevezik az a következő.  Vegyünk egy tipikus új tanítványt.  A tanítvány elhatározza, hogy kipróbál egy bizonyos szerepet, és ennek következtében döntéseket hoz, és cselekszik a szerepnek megfelelően.  Ha Hamlet szerepét veszitek magatokra, akkor tehetitek azt, amit a karakter tett, vagy dönthettek úgy, hogy megvédve az életeteket, először lecsaptok azokra, akik azt tervezik, hogy megölnek benneteket.  Hogyan tanultok ebből?  A cselekedeteiteket értékelve tanultok a szerepből, de van itt egy finom részlet.
    Mindaddig nem vagytok képesek az adott cselekedetet értékelni, amelyet az adott szerepben tettetek meg, amíg a világot azon a szerepen keresztül látjátok.  Mert minden cselekedetetek mindaddig, amíg a világot az adott szerepen keresztül látjátok, addig igazoltnak tűnik, szükségszerűnek, vagy az egyetlen lehetséges lépésnek.  Úgy tanultok tehát, hogy egy szerepen kívül lévő viszonyítási kerethez hasonlítjátok a cselekedeteiteket.  Természetesen ez a viszonyítási keret Maitreya volt.  Nektek, akik tehát ahelyett, hogy a szerepeteken belülről láttátok volna a cselekedeteiteket, megadta annak azt a perspektíváját, hogy milyennek tűnik a cselekedetetek a szerepen kívülről nézve.  Emellett biztosította számotokra az ő Kedvességének a Szellemét is, azért, hogy tudjátok azt, hogy ha tettetek is valamit, amely nem a legmagasabb szintű döntés volt is, a tanítótok akkor is szeret benneteket.  Az alacsonyabb szintű döntéseiteket pedig jóvá tehetitek azzal, ha jobb döntéseket hoztok a továbbiakban.
    Hogyan biztosította számotokra Maitreya viszonyítási keretet?  Nem oly módon, hogy elmondta volna azt, hogy milyennek látszik a cselekedetek.  Annak érdekében, hogy Maitreya nézőpontja szerint láthassátok a cselekedeteiteket, használnotok kellett a Tudatos Éneteknek azt a képességét, hogy oda vetíti ki magát, ahova akarja.  Ezért átmenetileg ki kellett vetítenetek magatokat az adott szerepetekből, a Maitreyaval való egységbe.  Így képessé váltatok a cselekedeteiteket Maitreya szemszögéből nézve látni.  Ezáltal megtapasztalhattátok az ő realizmusát, és a kedvességét.
    Látjátok-e ebben megközelítésben azt a hihetetlen bölcsességet, ami belőle árad, eltűntetve ezáltal a szavak általi kommunikáció problematikáját?   Pillanatnyilag, ahogy ezeket a szavakat olvassátok, tisztán úgy érzékelhetitek, hogy azok az elméteken, a jelenlegi szerepeteken kívülről érkeznek.  Ha engem az igazi Jézusnak, vagy más lénynek gondoltok, mindkét esetben engem magatokon kívül láttok, és a szavaimat a saját elméteken keresztül érzékelitek, és nem az én elmémen keresztül.  Ennek eredményeként vitathatjátok, vagy magyarázhatjátok a szavaimat a jelenlegi szerepetek szűrőjén keresztül nézve.  A szavaimmal kapcsolatos nézőpontotok nem válik az én nézőpontommá, hanem azt mutatja meg, hogy az én szavaim milyennek tűnnek a szerepeteken keresztül.
    Hogyan ragadhatjátok meg a tanításom teljességét?  Soha nem a szavakon keresztül, csak azáltal tudjátok megtenni azt, ha a Tudatos Énetek önmagát a velem való egységbe vetíti ki, ezáltal közvetlenül úgy látjátok a tanítást, ahogy azt én látom.  Így juthattok túl a szavak által képzett akadályokon, és azok értelmezésének akadályán.  Emellett a szerepeteken kívüli viszonyítási kerethez is hozzájuthattok, amely lehetőséget teremt arra, hogy fokozatosan lebontsátok a szerepetekkel való azonosulásotokat.  A spirituális tanítótól való egyetlen igaz tanulás akkor lehetséges, ha túl láttok a tanító külső tanításán, ha dobbantóként használjátok azt ahhoz, hogy a Jelenlétére hangolódjatok, ameddig a Tudatos Én nem képes önmagát a tanítóval való egységbe kivetíteni.
    Tehát az új tanítvány addig Maitreya képzésében marad, ameddig nem bizonyítja azt, hogy képes belevetíteni magát egy bármilyen előre meghatározott szerepbe, és azután képes magát abból a szerepből kivetíteni, és a Maitreyaval való egységbe visszavetíteni.  A szféra sűrűsége volt az oka annak, hogy a tanítvány magát miért a Maitreyával való egységbe vetítette bele, ahelyett, hogy a saját ÉN VAGYOK Jelenlétével való egységbe vetítette volna, amely a szféra sűrűsége miatt az új tanítványoknak nehéz feladat volt.  Ezért gyakorolták kezdetben azt, hogy a tanítóval kerüljenek egységbe, amely sokkal kézzelfoghatóbb volt számukra.  Az igazi cél az volt, hogy a tanítvány egyszer képessé váljon bármilyen szerepbe belekerülni, majd pedig visszavetíteni magát a Jelenléttel való egységbe.
    Azon a ponton, amikor a tanítvány bármikor képes hozzájutni a viszonyítási kerethez önmagán belül azáltal, hogy önmagát a Jelenléttel való egységbe vetíti bele, a tanítvány spirituálisan önfenntartóvá válik.  Ezen a ponton a tanítvány készen áll arra, hogy magára vegye a saját szerepe meghatározásának a beavatását.
    7. koncepció: Testet öltés, és megtestesülésbe kerülés
    Amint már mondtam a Tudatos Én olyan, mint egy tiszta üveglap, amelyen a fény mindkét irányból keresztüláramlik.  Ez ezt is jelenti, hogy a Tudatos Én képes mindkét irányba „látni”. Más szavakkal, a Tudatos Én képes felnézni az ÉN VAGYOK Jelenlétére, és azt mondani, hogy: VAGYOK, ami VAGYOK, amely azt jelenti, hogy az VAGYOK, ami ott fenn VAGYOK.  A Tudatos Én az észlelése kitágítása során a teljes egységet elérve kvalifikálja magát arra, hogy felemelkedjen.  Úgy is mondhatjuk, hogy mielőtt felébredtek, az ÉN VAGYOK Jelenlétetek a világra a Tudatos Éneteken keresztül néz, a felébredésetek után pedig az ÉN VAGYOK Jelenlétetek önmagára a Tudatos Éneteken keresztül néz.
    A Tudatos Én lenézve a Földre egy bizonyos szereppel azonosítja magát.  Dönthet úgy, hogy meg akarja tapasztalni a világot, és kifejezésre akarja juttatni önmagát azon a szerepen keresztül.  A fizikai testbe vetítheti bele magát annak érdekében, hogy eljátssza azt a szerepet.  Ha a tanítvány spirituálisan önellátóvá válik, mielőtt megtestesül, akkor soha nem fogja magát teljes mértékben a testtel azonosítani, vagy bármilyen szereppel a földön.
    Meg kell azonban értenetek egy finom részletet.  Ha a tanítótokkal együttműködtök, akkor nem öltötök testet, és nem fogjátok mindaddig meghatározni a saját szerepeteket, ameddig spirituálisan önfenntartóvá nem váltok, és nem rendelkeztek az ÉN VAGYOK Jelenlétetekkel, mint belső viszonyítási kerettel.  Ennek következtében nem fogtok beleragadni egyetlen szerepbe sem, amelyet magatoknak meghatároztok. A nehézség abból adódik, amikor a tanítvány úgy dönt, hogy magára veszi az a beavatást, hogy meghatározza a saját szerepét, még mielőtt szellemileg önfenntartóvá válna.  Ebben az esetben, valószínűleg el fogja magát különíteni a tanítójától, és beleragad a szerepébe.  Azért történik ez így, mert amint a tanítvány meghatározza a szerepét, onnantól a tanítójára a szerep szűrőjén keresztül kezd tekinteni.  Ezért a tanítvány bizonyos minőségeket kezd a tanítójára vetíteni úgy, mintha a tanító erőltetné a tanítványt valami megtételére, vagy helytelenítené azt, amit tesz.  Amint ez megtörténik, akkor a tanítvány már nem hajlandó a továbbiakban azt tenni, amiről korábban beszéltem, vagyis nem hajlandó önmagát a tanítójával való egységbe vetíteni.
    Ez egy nagyon lényeges pont, amelyből akkor profitálhattok, ha körültekintően gondoljátok végig.  Mint ahogy mondtam, amikor a Maitreyával való egységbe vetítitek bele magatokat, akkor a cselekedeteiteket úgy látjátok, ahogy ő látja, amely túl mutat a szavakon és a szavak magyarázatán.  Nem bújhattok el tőle.  Ha azonban már erre nem vagytok hajlandóak, akkor még mindig láthatjátok Maitreyát, és hallhatjátok a külső szavakat, ahogy veletek beszél, de azokat a szavakat annak a szerepnek a filterén keresztül fogjátok értelmezni, amelyet magatokra vettetek.  Ha tehát a szerepetek alapján Maitreyát külső tanítóként kell látnotok, aki megpróbálja akadályozni azt, hogy egyetek abból a csodálatos gyümölcsből, és azután el akar ítélni benneteket az engedetlenségetekért, akkor bármit mond, azt olyan módon fogjátok értelmezni, hogy megerősítse azt a képet, amelyet rávetítettetek.
    Ezek után a Maitreyától való elkülönülést addig folytatjátok, amíg a tudatotok olyan szintre nem süllyed, amikor már nem vagytok képesek érzékelni a misztériumiskolát.  Ekkor szó szerint belezuhantok a fizikai testetekbe.  Ezt szimbolizálja az Ádám és Éva története, akik miután ettek a tiltott gyümölcsből, érzékelték azt, hogy meztelenek, annak a szerepnek a filterén keresztül, amelyet létrehoztak, azon keresztül érzékelték önmagukat és Maitreyát.  Ezek után megpróbáltak elbújni „Isten”elől, vagyis megtagadták azt, hogy önmagukat a Maitreyával való egységbe vetítsék bele, ehelyett olyan megjelenés mögé bújtak, amely csak az elméjükben létezett.  A történet szerint erővel lettek kiűzve a kertből, és dolgozniuk kellett izzadásig, azonban mindez csak az elkülönült szerep miatti érzékelésükből adódott.  Valójában mindez saját magukon belül történt, és a bukott lények egyszerűen csak kreáltak egy képet a haragos Istenről, amely azután a Teremtéstörténetbe így került bele. 
    Azt is mondhatjuk, hogy amennyiben először eléritek a spirituális mesterfokot, akkor utána testet öltötök, míg ha nem éritek el azt, akkor megtestesülésbe zuhantok.  Amikor megtestesülésbe zuhantok, akkor nem észlelitek azt, hogy létezhettek az elkülönült szerepen, és a testeteken kívül is, amely azt jelenti, hogy számotokra sokkal nehezebb visszanyerni a tiszta észlelést, és azt a képességet, hogy önmagatokat kivetítsétek a jelenlegi énetekből, szerepetekből.
    8. koncepció: A belső és a külső viszonyítási keret közötti különbség
    Egy újabb finom különbség következik; hadd mondjam el ugyanazt kétféle módon:
    1. Az ÉN VAGYOK Jelenléte olyan valóságban létezik, amelynek a rezgése sokkal magasabb szintű, mint az anyagi világegyetemé.  A különbség olyan nagy, hogy egyfajta „megfigyelési horizontot” hoz létre.  Tudjátok azt, hogy a szemetekkel csak a fény bizonyos formáját tudjátok érzékelni.  Ha a fénysugarak rezgése magasabb vagy alacsonyabb egy bizonyos szintnél, akkor azt a fényt a ti szemetek nem látja, vagyis van egy horizont, amelyen túl a szemetek nem lát.  Amikor az ÉN VAGYOK Jelenléte először küldi ki önmaga egy kiterjesztését az anyagi világegyetembe, akkor a Tudatos Énnek az „érzékelése” hozzá van igazítva annak a valóságnak a rezgéséhez, ahonnan kibocsátották, különben nem lenne képes a saját önészlelését arra a valóságra fókuszálni.  Durván hasonlítható ez egy rádióhoz, amelyet bizonyos frekvenciára kell hangolni ahhoz, hogy egy bizonyos adást venni tudjon.
    2. Mint mondtam, a Tudatos Én tiszta észlelés.  Felmerül tehát az a kérdés, hogy ez a tiszta észlelés hogyan tud belépni egy bizonyos rezgésű valóságba és ott maradni.  Mi akadályozza meg a tiszta észlelést abban, hogy egyszerűen csak kicsússzon az anyagi világegyetemből; hogyan képes arra fókuszálva egy bizonyos helyen maradni, mint pl. amilyen egy fizikai test a Földön?
    Annak érdekében, hogy a Tudatos Én tiszta észlelése biztosan egy bizonyos helyen maradjon, az ÉN VAGYOK Jelenléte a Tudatos Ént egy előre meghatározott szerepbe, egy bizonyos környezetbe vetíti bele.  Pl. Maitreya Misztériumiskolája rendelkezett számos ilyen előre meghatározott szereppel.  Amely azt jelenti, hogy a Tudatos Én nem került tiszta észlelésként a Misztériumiskolába; egy bizonyos szerepbe merült bele, és a Misztériumiskolát azon a szerepen keresztül észlelte.
    Ennek eredményeként, amikor a Tudatos Én lesüllyed, akkor nem képes az ÉN VAGYOK Jelenlétet közvetlenül észlelni, nem látja önmagát a Jelenlét kiterjesztéseként.  Ezért van szükség egy tanítóra, aki ugyanabban a rezgéstartományú valóságban van, (így láthatja a tanítót) aki azonban már elérte a Krisztusi tudatszintet, és ezért megtanulta önmagát a Jelenlét kiterjesztéseként elfogadni.  Ez a tanító vezetheti a Tudatos Ént abban, hogy emelni tudja az önészlelését mindaddig, amikor már észlelni tudja, rá tud hangolódni ennek a világnak a rezgésére és a saját ÉN VAGYOK Jelenléte rezgésére is.  Úgy mondhatjuk, hogy hasonló ez ahhoz, amikor a szemeteket arra edzitek, hogy képes legyen látható fényt és az ibolyántúli fényt is látni.
    Ez a folyamat a személyes Krisztusság útja, amelynek során a Tudatos Én kijelenti, hogy egy az „Atyával”, az ÉN VAGYOK Jelenlétével.  Ekkor már közvetlenül is képesek vagytok észlelni azt, hogy ti az ÉN VAGYOK Jelenlétének a kiterjesztései vagytok, és nem az anyagi világegyetemből származtok.  A világban vagytok, de nem a világból vagytok.  Amikor a szellemi önfenntartásnak erre a pontjára juttok, akkor ballagtok el Maitreya Misztériumiskolájából, és onnantól már nincsen szükségetek külső tanítóra.  Ettől a ponttól a továbbiakban már nincs szükségetek külső viszonyítási kerethez, mivel rendelkeztek a saját ÉN VAGYOK Jelenlétetek belső viszonyítási keretével.
    Fontos, hogy elmélkedjetek a külső tanító, és az ÉN VAGYOK Jelenlétetek belső kapcsolata közötti különbségen.  Hadd illusztráljam ezt durván azzal, hogy amikor egy bizonyos szerepet magatokra vesztek, akkor a Tudatos Én annak a szerepnek a filterén látja a világot.  Ez hasonlatos ahhoz, amikor magatokra vesztek egy színes szemüveget, és minden, amit láttok, az az üveg által elszíneződik.  Ahogy Pál mondta, az üvegen keresztül sötéten láttok.
    Amikor tehát hordjátok a szemüveget, akkor a világot azon keresztül látjátok.  Minden, amit magatokon kívül észleltek, az az üveg által színezett.  Ez hasonló ahhoz, hogy a tanítótokat önmagatoktól elkülönülten érzékelitek.  Minden, amit a tanító mond, azt az üvegetek megszínezi, vagy megszínezi az a szerep, amelyen keresztül észleli a világot a Tudatos Én.
    Most képzeljétek el azt, hogy a szemetek „befelé fordul”, és befelé néz.  Az agy befordítja a szemet, és befelé néz magára.  Ez esetben semmilyen szemüveget sem vagytok képesek felvenni, vagyis az érzékeléseteket nem lehet torzítani.
    Észlelitek már, hogy mit akarok elmagyarázni?  Ez egy olyan lényeges pont, amely nélkül nem juttok a szellemi úton egy szintnél tovább.  Azt mondhatjuk, hogy két elkülöníthető formájú érzékelésre van lehetősége a Tudatos Énnek.  Nézhettek kifelé a világra fókuszálva, vagy befelé az ÉN VAGYOK Jelenlétetekre.  Ha kifelé néztek a világra, akkor azt CSAK azon a szerepen keresztül tehetitek meg, amelyet a Tudatos Én választott magának.  Ez azt jelenti, hogy annak érdekében, hogy befelé lássatok, túl KELL látnotok a szerepeteken.
    Egy sorba állíthatnánk a Föld összes szellemi útkeresőjét, és láthatnátok, hogy milyen sokan komoly eredményeket értek el a spirituális úton.  Szellemi tanításokat tanulmányoztak, sokféle technikát gyakoroltak, és a többségük teljes bizonyossággal állítaná azt, hogy a szellemi utat járja.  A valóságban azonban a legtöbbjük azt a szellemi utat követte, amelyet a magukra vett szerepük filterén keresztül szellemi útnak láttak. 
    Minden, amit a szellemi útjuk során tesznek, megszíneződik az érzékelésük következtében, amely azt jelenti, hogy ezek az emberek a jelenlegi szerepükkel azonosítják inkább magukat.  Minél többet tesznek meg spirituális vonatkozásban, annál jobban bebörtönözik magukat abba a szerepbe, amely őket távol tartja a Jelenléttel való egységtől.  Ennek ellentéteként az igazi szellemi út során különválasztjátok magatokat a jelenlegi szerepetektől addig a mértékig, míg a Tudatos Én észleli, hogy ő több, mint egy szerep, hogy ő az ÉN VAGYOK Jelenlétének a kiterjesztése, és ebből adódóan soha nem vált külön a Jelenléttől.
    A lényeges kérdés tehát az, hogy hogyan léphettek azon túl, hogy a világot a szerepeteken túl, amelyen túl kell lépnetek, lássátok?  Az EGYETLEN válasz az, hogy a Tudatos Énnek rá kell ébrednie arra, hogy ő tiszta észlelés, és mint olyan, megvan az a képessége, hogy kivetítse magát a jelenlegi szerepéből.  A misztériumiskolában a tanítvány ezt azáltal teljesítette, hogy a Maitreyával való egységbe vetítette bele magát.  Így a tanítvány a saját cselekedetét Maitreya szemszögéből láthatta, szemben azzal a látásmóddal, amely a szerep filterén keresztül az adott cselekedetekre sarkallta.
    Ahogy azonban a tanítvány fejlődik, Maitreya tanításával befelé nézve kezdi látni úgy a cselekedeteit, ahogy az ÉN VAGYOK Jelenléte látja azt.  Látjátok a különbséget?  Ti egyéniesült lények vagytok, Maitreya is az.  Maitreya egy bizonyos nézőpontból tekint a világra.  Hasznos lehet számotokra az, ha megtapasztaljátok Maitreya nézőpontját, mert az viszonyítási keretet ad nektek a saját szerepeteken túl, a saját mentális börtönötökön túl.  Azonban legvégül nem ez a végső nézőpont.  Ti nem Maitreya kiterjesztései vagytok, ti a ti ÉN VAGYOK Jelenlétetek kiterjesztései vagytok.  Tehát amire igazában szükségetek van az az, hogy a világot és a cselekedeteiteket a Jelenlétetek szemszögéből lássátok.  Így fejlődtök ti, és ezáltal fejlődik a Jelenlétetek.
    Azonban van még itt egy finom részlet.  Az ÉN VAGYOK Jelenlétetek NEM egy külső lény, nem különült el a Tudatos Éntől.  Valójában nagyon sok tanítvány hátráltatja a saját fejlődését azzal, hogy az ÉN VAGYOK Jelenlétét többé kevésbé teista Istenként látja, vagyis tökéletes lényként a mennyben.  A valóságban azonban mindaddig nem éritek el az ÉN VAGYOK Jelenléteteket, ameddig önmagatokon kívül, vagy tőletek elkülönülten látjátok.  A Jelenlétetek nem fog zúgó hangon szólni hozzátok egy lángoló bokorból.  A Jelenlétetek még csak nem is beszél majd hozzátok szavakkal, és ez egy másik lényeges pont.
    A szavak ehhez a világhoz tartoznak, és ennek a világnak a rezgéséhez kapcsolódnak, és e rezgések által vannak határolva.  Nagyon sok olyan koncepció létezik, amelyet nem lehet szavakkal átadni.  Az azonban lehetséges, hogy kaptok egy impulzust, amelyet a Jelenlétetek küld, és amely a tudatos elméteken keresztül érkezik szavakkal kifejezett üzenetként.  Ez hasonlítható ahhoz, ahogyan én most ezt az értekezést a közvetítőn keresztül átadom nektek. Azonban tudnotok kell, hogy BÁRMELYIK üzenet, amely szavakon keresztül érkezik, az valamilyen mértékben torzult a szerepetek által.  Nos, ismételten, amit meg kell tanulnotok az az, hogy önmagatokat az ÉN VAGYOK Jelenlétetekkel való egységbe vetítsétek bele, hogy úgy lássátok a világot, ahogy a Jelenlétetek látja.  Szavak csak ott szükségesek, ahol távolság van, az egység megtapasztalása azonban a távolságon túlmutat.
    Azt mondhatjuk, hogy a szellemi útnak van egy olyan fázisa, vagy szintje, ahol a Jelenléteteket önmagatokon kívül kell látnotok, és arra kell törekednetek, hogy kapcsolatba kerüljetek vele az érzékeléseteken keresztül.  Annak érdekében azonban, hogy e szint fölé emelkedjetek, túl kell lépnetek még azon a vágyatokon is, hogy külső kommunikációt folytassatok, különösen a személyes döntéseitekkel kapcsolatban.  Hajlandóaknak kell lennetek arra, hogy meghozzátok a döntéseiteket, majd belevetíteni magatokat a Jelenlétetekkel való egységbe ahhoz, hogy hozzájussatok a végső visszajelzéshez.
    Más szavakkal, mindaddig, amíg a szellemi úthoz való hozzáállásotok külső érzékelésen alapszik, addig nem juttok egy ponton túlra.  Csak akkor kezdhetitek el az igazi utat a személyes Krisztusság felé, ha megtanuljátok a belső észlelés használatát.  Ahhoz azonban, hogy a Krisztusság útjára lépjetek, hozzá kell kezdenetek ahhoz, hogy megértsétek azt, hogy mi az anti-krisztus.
    9. koncepció: A Krisztus és az anti-krisztus közötti különbség
    Mint mondtam, ahhoz, hogy a Tudatos Én önmagát az anyagi világra fókuszálja, szüksége van egy szerepre, amelyet eljátszik.  Kezdetben előre meghatározott szerepekbe vetíti bele magát, később azonban szerepet teremt „maga körül”.  Most jön az alapvető különbség.  Amennyiben a Tudatos Én követi a tanító utasításait, akkor addig nem kezdi el a saját szerepének a meghatározását, amíg nem válik szellemileg önfenntartóvá, azaz addig, amíg a Tudatos Én önmagát az ÉN VAGYOK Jelenléte kiterjesztéseként el nem fogadja el.  Ilyenkor a belső viszonyítási keretet lép működésbe, ezért nincs szükség külső keretre.
    Miért fontos ez?  Mert amikor magatokat előre meghatározott szerepbe vetítitek bele, akkor külső viszonyítási kerettel rendelkeztek.  Tudjátok azt, hogy a szerep nem általatok lett meghatározva, tehát az olyan valami, amibe kívülről kerültetek bele.  Ha azonban ti határozzátok meg a saját szerepeteket akkor, amint a szerep teljes mértékben kialakul, el fogtok veszíteni minden külső viszonyítási keretet.  Nem úgy fogtok a szerepre nézni, mint amit magatokra vettetek, nem fogtok emlékezni másféle létezésre a szerepen kívül, hasonlóan a legtöbb emberhez a Földön, aki nem emlékezik a születése előtti létezésére.  Tehát a saját szerepetek meghatározása leírható, ahogy le is írták a misztikus tanítások, spirituális halálként, vagy felejtésként, vagy alvásként.  A cél az, hogy túljussatok ezen a folyamaton, amely egy jelentősebb kihívás, de amely fokozottabb fejlődéshez vezet majd.
    Ha elveszítettétek bármelyik külső emléketeket, vagy a viszonyítási keretet, akkor hogyan „ébredhettek fel” ebből a halálból, vagy felejtésből?  Úgy, hogy ilyenkor a belső viszonyítási kerethez, vagyis az ÉN VAGYOK Jelenlétetekhez fordultok.  Ha önmagatokat a Jelenlét kiterjesztéseként látjátok, akkor az a szerep, amelyet meghatároztok, az szintén a Jelenlét egyéniségének a kiterjesztése lesz.  Ennek eredményeként egy olyan emléketek lesz, hogy a szerepetek az úgy lett meghatározva, mint valaminek a kiterjesztése, amely nagyobb, mint a Tudatos Én.  Ahhoz, hogy ezt a valamit megismerje, a Tudatos Énnek fokozatosan rá kell ébrednie a teljes észlelésére, hogy ő a Jelenlét kiterjesztése, és csak azért van itt, hogy nyitott kapuként szolgáljon a Jelenlét számára, hogy az megtapasztalhassa a világot, és hogy az egyénisége kifejezésével emelje azt feljebb.
    Arra akarok utalni, hogy amikor a szerepet a Jelenléttel való egységben határozzátok meg, akkor maga a szerep nem látszik elkülönült szerepnek.  A szerepen belül ezért magatokat nem látjátok elkülönült lényeknek.  Nem képzelitek magatokat Istennek, aki meghatározhatná azt, hogy mi az igaz, erre később még visszatérünk.   Tudjátok, hogy a szerepen túl még van valami, egy magasabb cél, egy magasabb igazság, és egyre nagyobb tisztaságra törekedve fokozatosan újra felébredtek.
    Mi történik azonban akkor, ha a tanítvány azelőtt dönti el, hogy meghatározza a saját szerepét, mielőtt a tanító egyetértett volna azzal, hogy már készen áll arra.  Az olyan tanítvány nem a tanítójával egységben választhatja meg a szerepét, és a Jelenléttel sincs megfelelően kialakított egységben.  Ennek eredményeként a tanítvány a szerepét nem határozhatja meg a Krisztusi tudatszintre alapozva.  A Krisztusi tudatszint az összekapcsoló, egyesítő princípium a teremtésben, amely az egységet képviseli a formai eltérőség mögött.
    A tanítvány egyetlen lehetősége ebben az esetben az, hogy a szerepét az anti-krisztusi tudatszint alapján definiálja.  Van azonban itt egy finom részlet.  Úgy tapasztalom, hogy nagyon sok keresztényháttérrel rendelkező ember az anti-krisztust valamilyen nyilvánvalóan és szándékosan gonosznak, Sátánnak, vagy ördögnek gondolja.  Valójában azonban az anti-krisztus nem rossz; egyszerűen semleges hatású abból a tényből adódóan, hogy a fel nem emelkedett szférában az „anyag” olyan sűrű, hogy elfedi a mögötte rejlő valóságot, vagyis azt, hogy minden a Teremtő Lényéből keletkezett.
    Más szavakkal, amikor a fel nem emelkedett szférát belülről tapasztaljátok meg, akkor nem tudjátok közvetlenül észlelni azt, hogy a szférában az anyag szellemi fényből keletkezett, ezért nem látjátok a sokféle forma közötti összekötőkapcsot.  Azt gondoljátok, hogy a formák tényleg elkülönültek egymástól és Isten országától is, és talán csak önmagukban léteznek. 
    A fontos pont itt az, hogy a Krisztusi tudatszint az, amely látja a minden forma mögött rejlő egységet, és az anti-krisztusi tudatszint pedig nem látja azt.  Ebből adódóan az anti-krisztus sem nem rossz, sem nem jó.  Az anti-krisztus csupán valótlan, illúzión alapuló, tehát csak egy illúzió.  Azonban pontosan azért mert az egy illúzió, a Tudatos Én számára azt lehetővé teszi, hogy olyan tapasztalatra tegyen szert, amelyre a Krisztusi tudatszint által nem lenne lehetősége.  Ilyen annak a megtapasztalása, hogy különálló lények vagytok, amely azt jelenti, sok egyéb mellett, hogy lehetőségetek van annak megtapasztalására, hogy milyen az, ha magatokat mások fölé emelitek, vagy pl., megtapasztalhatjátok azt, hogy tudtok ártani egymásnak anélkül, hogy magatoknak ártanátok.
    Nyers illusztrációként gondoljatok mindarra a sok szerepre, amelyet a Földön eljátszhattok.  Ha önmagatokat a Jelenlét kiterjesztéseként látjátok, akkor tudjátok azt, hogy minden élet egy.  Ezért olyan szerepeket választotok magatoknak, amelyek nem sértik mások szabad akaratát, mint pl. tanár, spirituális tanácsadó, gyógyító, felfedező, író, színész stb. Nem választotok azonban olyan szerepet, amely mások szabad akaratát sérti pl. kalóz, diktátor, bűnöző.  Annak érdekében, hogy e szerepek választását „igazoljátok”, az anti-krisztusi tudatszintre van szükségetek, amely elrejti azt, hogy amit másokkal tesztek, azt teszitek magatokkal is.
    10. koncepció: Miért nincs a Krisztusi elmében jó és rossz?
    A hivatalos kereszténység által terjesztett elmekép következtében nehézséget okozhat keresztény háttérrel az anti-krisztusi valóság elfogadása.  Ennek az az oka, hogy a nézetük szerint mindkettő a Krisztus és az anti-krisztus is az anti-krisztusi illúzió alapján lett megteremtve, szándékos félrevezetésként, amelynek az a célja, hogy az embereket az anti-krisztusi tudatszintben tartsa fogságban.
    Az első probléma, amelyet nagyon sok embernek meg kell értenie az az, hogy a Krisztusi tudatszinten nincs elkülönítve jó és rossz, mert nincs értékítélet.  Ennek megértése azért nehéz, mert az emberek többsége nem tapasztalta meg az egységet.  Mint ahogy mondtam, a Tudatos Én tiszta észlelés, a tiszta észlelés pedig egység.  Amikor megtapasztaljátok a tiszta észlelést, akkor megtapasztaljátok a különbségek nélküli észlelést.  Ez az, amit a Teremtő is tapasztal.
    Most gondolkozzatok el azon, hogy az egységben, amelyben a Teremtő is benne van, nincs lehetőség arra, hogy a Teremtőnek olyan kiterjesztése jöjjön létre, aki az önészlelésében fejlődni tudna.  Annak érdekében ugyanis, hogy önészleléssel rendelkező egyéni lények lehessenek, és azok fejlődhessenek, szükség van egy olyan világra, amely belülről észlelve egységtől különváltnak tűnik.  Tehát annak a világnak a megteremtésének, amely határozott formákkal rendelkezik, csak egy célja volt, mégpedig az, hogy elősegítse az önészlelés fejlődését, és ezzel az önészleléssel rendelkező lények számára kontrasztot biztosítson az egységhez képest.
    Azt mondhatjuk, hogy a Teremtő önmaga kiterjesztését vetíti ki az egységből, a lény pedig azt az illúziót kezdi elhinni, hogy ő a forrásától külön áll.  A különvált formák illuzórikus világának megtapasztalása után, a különváltság illúziójából felébredve, a lény gyarapodik az önészlelésében.  Ezután visszatér a forrásával való egységbe, miközben megtartja az egyéniségét egy olyan lényként, aki teremtői tudatszinttel rendelkezik.
    Tehát a formai világ kizárólagos célja az, hogy az önészleléssel rendelkező lényeknek megadja az a tapasztalatot, amely az egység megtapasztalásának az ellentéte.  A lények számára megengedett az, hogy felejtésen menjenek át, majd pedig felébredjenek abból.
    Nos, amit már láthattunk az az, hogy az anti-krisztusi tudatszint a különváltság illúziója, és ez ad lehetőséget a lények számára arra, hogy keresztülmehessenek a felejtésen.  A Krisztusi tudatszint az az elem, amely azt biztosítja, hogy függetlenül attól, hogy a lény milyen messzire merül bele a különváltság illúziójába, soha sem veszíti el azt a lehetőségét, hogy az egységbe visszatérhessen.  Azt mondhatjuk, hogy az anti-krisztus az, amely megengedi azt, hogy a különváltság illúziójába merüljetek bele, megteremtve az illúziót, és a Krisztus az, amely hozzásegít benneteket ahhoz, hogy megszabadítsátok magatokat ettől az illúziótól.  Jegyezzétek meg azt, amit éppen most mondtam!  A Krisztus nem szabadít meg benneteket az illúziótól; lehetőséget ad arra, hogy MEGSZABADÍTSÁTOK ÖNMAGATOKAT!
    Kezditek már látni a lényeget?  Bármi, vagyis minden, amely az anti-krisztusi tudatszint által lett teremtve csak egyszerűen illúzió.  Eredendően nincs semmi helytelen, rossz, gonosz, vagy bűnös az illúziót illetően.  Annak egyedüli célja az, hogy biztosítsa számotokra az ellentétes tapasztalatokat, és minden, ami az anti-krisztusi illúzión belül megtörténik ugyanezt a célt szolgálja.  A Krisztus nem tekinti az anti-krisztust sem jónak, sem rossznak, vagy gonosznak.  Illúziónak tekinti csupán.
    Most jön a lényeg!  A Szabad Akarat Törvénye lehetőséget ad a lényeknek arra, hogy belemerüljenek az anti-krisztusi illúzióba, de ha ott vannak, akkor lehetetlen megjósolni azt, hogy az önzés spirálján a lény milyen mélyre süllyed.  Mindegy azonban, hogy milyen mélyre jut, mert még így is a Szabad Akarat Törvényének keretein belül marad, és az élményei még mindig a kontrasztélmények megszerzését szolgálják.  A Krisztusi elme tehát soha nem úgy tekint egyetlen lényre sem, mint aki túllépett a megválthatóságon.  Soha nem fog egyetlen lényt sem úgy ítélni, hogy az olyan rosszá vagy gonosszá vált, hogy nem térhet vissza az egységbe.
    Éppen ellenkezőleg, a Krisztusi elme azért lett megteremtve, hogy biztosítsa azt, hogy a lény bármilyen messzire is jut a különváltságban, soha nem veszíti el annak esélyét, hogy az egységbe visszatérhessen.  Hogyan valósítható ez meg?  Azáltal, hogy semmi sem teremthető a Krisztusi elme nélkül.  Az egység a valóság, a Krisztusi elme a valóság.  Ahogy János evangéliuma mondja: „Minden ő általa lett és nála nélkül semmi sem lett, ami lett.” Ez azt jelenti, hogy egyetlen forma sem jöhetett volna létre a Krisztusi elme nélkül.
    A lényeges pont az, hogy a Krisztus valósága a formai világban mindenhol fellelhető.  Ahogy már mondtam, ha az emberek nem állnának ki a Krisztus védelmében, akkor a kövek „szólhatnának az érdekében”.  Hiszen ha egy kőre tekintetek, és képesek vagytok az érzékszervi érzékeléseteken túljutni, akkor megláthatjátok a mögötte rejlő egységet.  Ahogy azt a tudomány megtett azzal, hogy felfedezte a molekulákat, az atomokat és a szubatomi részecskéket.
    Arra mutatok rá, hogy mindegy, hogy az anyag milyen sűrűnek látszik, csak akkor tűnik olyannak, ha azon a bizonyos szerepen keresztül nézitek, azon a szerepen keresztül, amely a különváltság illúziójára lett alapozva.  Ezért van az, hogy mindegy, hogy milyen szerepet határoztatok meg magatoknak az elkülönülés során, mindig lesz valami, ami azon a szerepen keresztül érzékelve lehetőséget ad számotokra ahhoz, hogy túllépjetek a szerepen.  Mindegy, hogy mennyire zárt az általatok meghatározott doboza az elméteknek, mindig lesz a dobozban valami, amely, ha észreveszitek, és ha felhasználjátok, akkor hozzásegíti a Tudatos Ént ahhoz, hogy visszakapcsolódjon a tiszta észleléshez, és ezáltal túlléphessetek a dobozon.
    Másrészt azonban, annak legnagyobb része, amelyet a mentális dobozotokból kifelé tekintve láttok, az úgy tűnik, hogy azt a valóságot erősíti meg, hogy a dobozotok reális, és ti tényleg elkülönült lények vagytok.  Ennek az az oka, hogy a szerep, az elkülönülés illúziójára épülve lett meghatározva.  Ami valójában azt jelenti, hogy amikor egy olyan szerepet definiáltok, amely az elkülönülésre alapult, akkor nem egyszerűen egy szerepet definiáltatok, hanem egyben meghatározzátok a saját univerzumotokat is, amelyben ti vagytok a központi szereplők.  Ti vagytok az „Isten” a saját világotokban, és ti határozzátok meg azt, hogy mi a jó és mi a rossz a személyes univerzumotokban.
    11. koncepció: Mit jelent „Istenként” ismerni jót és rosszat?
    Amikor saját szerepeteket a Krisztusi tudatszint alapján határozzátok meg, akkor annak világnak ki, vagy mi a világ közepe?  Nos, természetesen a ti ÉN VAGYOK Jelenlétetek az, és a fontos pont pedig az, hogy bár ti még mindig a világot a szerepeteken belül érzékelitek, és a szerepetek nem biztosítja számotokra a teljes, és akadályoktól mentes világképet, de rendelkeztek egy kapcsolattal a szerepeteken kívül, egy viszonyítási kerettel abban a vonatkozásban, hogy van valami a szerepeteken túl.  Ezért nem azonosítjátok magatokat teljes mértékben a szereppel, amely valójában azt jelenti, hogy nem vagytok abban teljesen biztosak, hogy ahogyan a dolgokat a szerepeteken keresztüli érzékelésetek alapján látjátok, az teljes mértékben megbízható.  Tudatában vagytok annak, hogy szemüveget viseltek, amely torzítja a látványt.  Lehet, hogy nem vagytok képesek arra, hogy észleljétek azt, hogy a szemüveg sárga, és ezért az ég valójában nem zöld, de legalább tudjátok azt, hogy az érzékelésetek nem azonos a valósággal.
    Ezzel ellentétben, amikor úgy definiáljátok a saját szerepeteket, hogy még nem alakítottátok ki az ÉN VAGYOK Jelenlétetekkel a kapcsolatotokat, akkor a szerepen kívül nincsen semmilyen viszonyítási alapotok.  Ezért azt gondoljátok, hogy az érzékelésetek, vagyis ahogyan a világot egy színes szemüvegen keresztül látjátok, az nem csak a valóságot képviseli, hanem egyben az az EGYETLEN módja a valóság megragadásának.  Tagadjátok azt, hogy szemüveget viseltek, és meg vagytok arról győződve, hogy az ég tényleg zöld.
    Kezditek már látni a lényeget?  Az első esetben észlelitek azt, hogy a valóság a szerepeteken kívül van, és az nem általatok meghatározható, míg a második esetben azon túl, ahogy ti a világot érzékelitek nem érzékeltek semmilyen valóságot, vagy hatalmat.
    Tudom, hogy ennek átlátása nem egyszerű.  Például sok keresztény azonnal, ha valaha olvasná ezt, azt állítaná, hogy ők szintén érzékelik a szerepükön kívül a valóságot, vagyis Istent.  Azonban az állítás álszentségét azonnal bizonyíthatja az a tény, hogy ők teljes mértékben meg vannak győződve arról, hogy a vallásuk, amely a Biblia tévedhetetlenségére lett alapozva, meghatározta azt, hogy mi a valóság.
    Mint látjátok, ha NEM váltatok vakká a szerepetektől, akkor észlelitek azt, hogy az érzékelésetek korlátolt.  Ezért ráébredtek arra, hogy mindaddig, amíg teljes mértékben túl nem léptek a szerepeteken, addig folyamatosan annak a módját kell keresnetek, hogy hogyan tágítsátok a látásotokat a valóság észleléséhez.  Éppen ezért soha nem engedhetitek meg magatoknak azt, hogy azt érezzétek, hogy az aktuális megértésetek, az aktuális érzékelésetek képvisel mindent, amit a valósággal kapcsolatban tudni lehet.  Ezzel szemben, amikor a szerepetekkel azonosítjátok magatokat, akkor vagy nem értitek meg annak a szükségességét, hogy „túllássatok” az érzékeléseteken, vagy tagadjátok annak szükségességét, hogy ezt tegyétek.  Azt gondoljátok, hogy a ti élet érzékelésetek az egyedüli lehetséges, vagyis az egyetlen helyes módja az élet érzékelésének.
    Látjátok, hogy mit jelent ez?  Amit bármilyen szerepen keresztül érzékeltek, az nem a valóság; az a valóságról alkotott mentális kép, amelyet az elmétekben alkottok meg.  Gondolhatjátok azt magatokról, hogy hívő emberek vagytok, és hogy Isten van a ti világképetek központjában.  Az azonban nem a valós Isten, aki a ti világképetek központjában van, hanem az egy kőbe vésett istenkép, amely az elkülönülés illúziójából fakad.
    Nos, ha most egy kicsit hátrábbléptek, akkor látni fogjátok a mélyebb valóságot.  Amikor egy bizonyos szerepbe kerültök, akkor az életet annak a szerepnek a szűrőjén keresztül fogjátok látni.  Nincs más lehetőség, és valójában az, hogy a világot egy szerepen keresztül látjátok, pontosan a fejlődés lehetőségét adja meg nektek.  A fejlődés azonban abból ered, ha legelőször átláttok a szerepen, utána pedig megszabadítjátok magatokat a látványtól, így az életet a ti ÉN VAGYOK Jelenlétetek szemszögéből látjátok annak ellenére, hogy még mindig a szerepetekben vagytok.  Ez pedig azt jelenti, hogy fejlődés akkor következik be, amikor a Tudatos Én elkezdi önmagát a szerepen kívül látni.
    Ha már nem azonosítjátok önmagatokat a szerepetekkel, akkor tudatosan észlelni fogjátok, hogy az a valóság, amelyhez hozzá kell kapcsolódnotok, az a szerepen kívül van.  Amikor pedig a szereppel azonosítjátok magatokat, akkor azt gondoljátok, hogy a szerepen keresztüli érzékelésetek olyannak mutatja a valóságot, mint amilyen valójában.  Így a korábbi esetben a világotok közepén az a valóság áll, amely kívül esik a szerepetek által érzékelt valóságon, míg a következő esetben a világotok középpontjában az a mentális kép áll, amelyet a szerepen belül alkottatok meg.  Ezért a második esetben TI vagytok az „Isten” a világotokban.  Ti vagytok az a lény, aki elhitte azt, hogy képesek vagytok a valóság definiálására az érzékszerveitek által.  Ez pedig azt jelenti, hogy önmagatokat „Istenként” képzelve, ti határozhatjátok meg azt, hogy mi a jó és mi a rossz.
    Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Földön minden egyes személy definiálta volna magának a személyes Istenét, vagy a valóságképét.  A legtöbb ember azokat az Isten- és valóságképeket,  vette át amelyeket azok a lények határoztak meg, akik arra törekednek, hogy uralkodjanak az emberiségen.  Azonban amit minden egyes ember megtett az az volt, hogy elfogadta azt az életfelfogást, hogy az igazságot definiálni lehet az érzékelésetek alapján, és hogy a „valóságnak” bele kell férnie az elmedobozotokba.  Ezzel szemben azok, akik a Krisztusság Útját járják ráébredtek arra, hogy nincs meg az a képességük, hogy az igazságot definiálni tudnák, ezért meg kell találniuk az igazságot.  Ehhez hasonlóan a valóság szintén soha nem fog beleférni az elmedobozukba, és nem is fog alkalmazkodni ahhoz; túl kell tehát lépniük az elmedobozukon annak érdekében, hogy szűrő nélkül tapasztalhassák meg a valóságot.
    Látjátok már a lényeges különbséget?  Az első esetben az embereknek nincs viszonyítási alapjuk a szerepük alapján létrehozott mentális dobozukon kívül.  Nem veszik észre azt, hogy a szerep határozza meg azt, hogy ők hogyan látják a világot, az érzékszerveik azonban nem a világot mutatják nekik; azt a szerepük mutatja meg.  Mindaddig, amíg az emberek nem veszik ezt észre, addig nem képesek túllépni a szerepükön, mert minden, amit a szerepen keresztül „látnak” az a szerep érvényességét bizonyítja.  Ez a 22-es csapdájának a klasszikus esete.
    Honnan ered a jó és a rossz?  Nos, a Teremtő egy, és az egységben nincs különbözőség.  Különálló formák megteremtéséhez az egységet külön kell választani egynél többre.  A Teremtő önmagát két pólusra osztja, vagyis a táguló erőre (férfi), és az összehúzódó erőre (nő).  A Krisztusi elme számára ez csupán az egynek a kétféle megnyilvánulása, ezért számára ezek nincsenek egymástól elkülönülve, és nem ellentétei egymásnak.  Nem állnak egymással szemben, és nem semlegesítik egymást; kiegészítik egymást, és a kölcsönhatásuk eredményeként új élet jön létre.
    Azonban az anti-krisztusi elme számára ez két olyan rész, amelyek elkülönültek egymástól, amelyek ellentétei egymásnak.  Ennek következtében egymást ki kell, hogy oltsák, és ez az az illuzórikus nézőpont az, amely megszüli azt az elképzelést, hogy az egyik rész jó, a másik rész pedig rossz, az egyik jó, a másik pedig gonosz.
    Látjátok az alapvető különbséget?  A Krisztusi elme szerint nincsenek ellentétek, a Krisztus még az anti-krisztust sem látja saját maga ellentéteként.  A Krisztus mindig az egység valóságán keresztül lát mindent; és azt látja, hogy az anti-krisztus, és minden megosztás, amely belőle fakad, csak illúzió; nincs realitása, és nincs állandósága.  Ami nem reális, az nem ellentéte a reálisnak, mivel ami nem reális, vagyis nem valós, annak nincs állandósága.  Az, ami nem valós az nem az ellentéte annak, ami valós, mert az, ami nem valós az nem olthatja ki azt, ami valós, de még csak nem is állhat szemben a valósággal.  Az, ami nem valós, az nem lehet hatással arra, ami valós.
    A Krisztusi tudat úgy látja, hogy a jó és a gonosz az anti-krisztus valótlansága.  Úgy látja, hogy amelyet az anti-krisztus jónak lát, és amelyet gonoszként határoz meg, azok mind csak illúziók.  A Krisztusi elme számára nincs jó vagy gonosz; csak valós és valótlan.  Az egység az, amely a végső értelemben valós, és az igazság az, hogy minden egymástól eltérő forma a háttérben lévő Teremtői egység kifejeződése.
    Semmi sincs valójában a Teremtőtől elkülönítve, az elkülönülés csak illúzió.  Az elkülönülésnek még csak önálló megjelenése sincs.  Nem helyes gondolat az, ahogy az anti-krisztusi elme gondolja, hogy a világ két különálló szférára osztható.  Nincs olyan világ, amely a Teremtőtől külön áll.  Az elkülönülés kizárólag az olyan lények elméjében „létezik”, akik a világot az anti-krisztusi elme szűrőjén keresztül észlelik.  Az nem egy valós állapot; az csak egy ÉRZÉKELT állapot, megjelenés.  Csak azoknak a lényeknek az elméjében létezik, akik meg vannak arról győződve, hogy csak egy „isten” lehet az a lény, akinek joga van ahhoz, és akinek a képessége is megvan arra, hogy meghatározza azt, hogy mi valós és mi valótlan.  Milyen lények lehetnek spirituálisan ennyire vakok?
    12. koncepció: Az anti-krisztusi tudat, és az anti-krisztusi erő
    Elmagyaráztuk már nektek a bukást igen részletesen más alkalommal, de egy rövid összefoglalást most is adok.  A megteremtett első szférákban egyetlen lény sem használta fel az anti-krisztusi elmét arra, hogy a saját szerepét meghatározza.  Azonban, ahogy a szférák egyre sűrűbbekké váltak, a negyedik szférában a lények egy csoportja önmagát csapta be a különváltság illúziójával.  Ezeknek a lényeknek engedélyezett volt az, hogy olyan szerepet válasszanak maguknak, amely az elkülönülésen alapul, ahogy azt a Szabad Akarat Törvénye engedélyezi.
    Ezek a lények nem voltak gonoszok, ahogy azt a legtöbb ember gondolja.  Ők valójában a szférájuk felemelkedésével kapcsolatban nagyon elkötelezettek voltak, és buzgón jeleskedtek mindenben, amit tettek.  Fokozatosan azonban a különváltság illúziója által olyan vakká váltak, hogy azt kezdték hinni, hogy képesek arra, hogy meghatározzák a valóságot.  Már nem értették Isten tervét a szférájuk felemelésére vonatkozóan, de azt gondolták, hogy ők olyan bölcsek, hogy meg tudják azt határozni, hogy Isten tervének milyennek kellene lennie.  Ezzel egy időben azt kezdték hinni, hogy ők különbek a többi lénynél a szférájukban, és ezért magas pozíciókra törtek.  Engedélyezett volt számukra az, hogy magas pozíciókat töltsenek be, mert az volt a remény, hogy miután eljátsszák a vágyott szerepüket egyszer majd elegük lesz abból a tapasztalatból, és képesek lesznek az önmaguk által definiált szerepükön túllépni.
    Egy hosszú időszak után a szféra arra a pontra érkezett, hogy már készen állt a felemelkedésre, amelynek az volt az oka, hogy abban a szférában a lények többsége elérkezett a személyes felemelkedési pontjukhoz.  Azáltal jutottak idáig, hogy túlléptek a szerepeiken, és visszakapcsolódtak a Jelenlétükhöz.  Sajnálatosan azonban, azok a lények, akik önmaguknak felsőbbrendű szerepet osztottak, azok még csak el sem kezdtek túllépni a szerepeiken.  Ehelyett egyre inkább azzal azonosították magukat, és teljes meggyőződéssel hitték azt, hogy az elmeképeik valósak, és hogy valós módon látják azokat.  Hatalmas megrázkódás volt a számukra szembesülni a valósággal, vagyis azzal, hogy a szférájuk készen állt a felemelkedésre, de ők nem.  Hirtelen meglátták, hogy hátrányba kerültek, úgy látták, hogy „meztelenné váltak”, és azok a lények, akikről azt gondolták, hogy alattuk vannak, elhagyták őket a szellemi fejlődésükben.
    Ezen a ponton ezeknek a lényeknek megvolt minden lehetőségük arra, hogy hozzákezdjenek a saját szerepeiken való túllépés folyamatához.  Volt közülük néhány, aki előnyt kovácsolt a helyzetből, és akik segítséget kapva gyors fejlődést értek el, és ezáltal sikerült is nekik felemelkedniük a szférájukkal.  Voltak azonban olyanok, akik úgy döntöttek, hogy nem vallják be azt, hogy az érzékelésük saját magukkal és a világgal kapcsolatban eltávolodott a valóságtól.  Olyan spirituális gőg uralkodott el rajtuk, hogy nem voltak még csak hajlandók sem arra, hogy azon elgondolkodjanak, hogy az érzékelésük korlátozott lenne, és azt a lehetőséget választották, hogy fellázadnak a felemelkedés egész folyamata ellen.  Így nem tudtak felemelkedni a szférájukkal, ehelyett lesüllyedtek, belezuhantak abba a szférába, amely akkor lett megteremtve, amikor a korábbi szféra felemelkedett.  A korábbi tanításainkban ezeket a lényeket bukott angyaloknak, vagy bukott lényeknek neveztük.
    Nagyon sok dolog van még ebben a témában, amelyet meg kell értenetek, még annál is több mint amit Maitreya a könyvében felfedett, de most szeretnék kitérni egy fontos tényezőre.  Valójában nem helyes azt gondolni, hogy ezek a lények nem egészként zuhantak le.  Nem helyes az, hogy egy felső vezető volt közöttük, Lucifer, aki a bukott lények vezére volt.  Ahhoz, hogy ezt megértsétek, meg kell látnotok egy finom, de nagyon fontos különbséget.
    A Teremtő = egység.  Az egységben nem lehet megosztás.  Éppen ezért a Krisztusi tudatszintben nincs megosztottság.  A megosztottság csak illúzióként létezik az anti-krisztusi tudatszintben, amely azt jelenti, hogy az anti-krisztusi tudatszint soha sem válhat egységes egésszé.  Azok a lények, akik vakká váltak ettől a tudatszinttől, soha sem képesek igaz egységet alkotni, amely annak a minden mögött jelen lévő egységnek a meglátásán alapszik, amely minden különálló forma mögött jelen van.  Képesek azonban egy látszólagos erőltetett egységhez eljutni, de csak akkor, ha valakivel szemben össze kell fogniuk, aki szintén a különváltság csapdájába került.  Éppen ezért a bukott lények mindig megosztottak, legalább kétfelé, amely két fél harcol egymással.
    Mint ahogy mondtam, a Teremtő önmagát két pólusban nyilvánította meg, a táguló és az összehúzódó pólusban.  A különváltság nézőpontjából nézve ezek egymás ellentéteinek látszanak.  Amikor tehát a lények a negyedik szférában elbuktak, akkor néhányan azért buktak, mert eltorzították a táguló erőt, mások pedig azért, mert eltorzították az összehúzódó erőt.  Tehát a bukott lények a kezdet kezdetétől fogva két frakcióba rendeződtek.  Mindkét frakció további megosztásokat tartalmazott, de a lényeges pont az, hogy ezek a bukott lények alakították ki és tartják fenn az anti-krisztusi erőformát.   Ez azonban olyan erő, amely mindig is meg is lesz osztva.
    Annak ellenére, hogy több csoporttal rendelkeznek, két fő kategóriába sorolhatóak:
    - Azok a lények, akik az anya összehúzódó energiáját torzították el, voltak azok, akik teljesen önzőkké váltak.  Mindig azt akarták tenni, amihez kedvük volt, függetlenül a tetteik másokra, magukra, vagy a szféra felemelkedésére gyakorolt hatásától.  Teljes mértékben önzők, és készek arra, hogy másokat bármilyen módon bármire kényszerítsenek. - Azok a lények, akik az apa kiáradó erejét torzították el bármilyen elképzelhető módon, nem váltak teljesen vakká az önzésük által.  Ők sokkal körmönfontabbak.  Az ő végső céljuk az, hogy a többi embert kordában tartsák, de rájöttek arra, hogy a nyílt, vagyis fizikai erő, nem a legcélravezetőbb az emberek feletti kontroll megszerzése szempontjából.  Éppen ezért arra törekednek, hogy az embereket félrevezessék, és hogy az emberek őket kövessék.
    Ezt a két csoportot összeillesztve látható-e a közös hatásuk eredménye?  Látjátok-e azt, hogy a bukott lények két csoportja a személyes hajlamaik megjelenítésével valójában „istenekké” váltak, akik a többiek számára meghatározhatják azt, hogy mi a jó és mi a gonosz?  Az első csoport lényeit az emberek többsége egyértelműen gonosznak látja.  A második csoport lényei azonban az emberek többsége szemében jóknak tűnnek.
    Az első csoport lényei arra törekednek, hogy az emberekre rákényszerítsék az akaratukat, de közben a hatalmukkal még félre is vezetik őket pl. sátánizmus.  Így az ő általuk formált erőt a legtöbb ember gonosznak látja.  A második csoport ebből előnyt kovácsolva önmagukat az előzőek föle helyezték azzal, hogy ők a gonosz ellen vannak.  Azt mondhatjuk, hogy az első csoport jelmondata ez lehet: „Kövessetek a magatok érdekében” a második csoporté pedig: „Kövessetek Isten érdekében.”(vagy bármilyen más ok miatt)
    Látjátok az eredményt?  Az is, amit az emberek gonosznak, és az is, amit az emberek jónak látnak, vagyis mindkettő az anti-krisztusi tudatszint által lett meghatározva.  Ez az az egyetlen olyan tudatszint, ahol a jóra és rosszra való megosztás valósnak tűnik.  Az emberek elé pedig azt a torz képet tárták, hogy csak két lehetőségük van.  Vagy alárendelik magukat a gonosz erőknek, vagy engedelmeskednek a „jó” erőinek.  A nyers igazság azonban az, hogy mindkét esetben a bukott lények vezetését követik.  Ez pedig semmilyen esetben sem vezet a Krisztussághoz, vagy a felemelkedéshez.
    Mindegy, hogy a dualista harc melyik oldalán álltok, nem nyerhetitek el az üdvösségeteket.  Csak még jobban hozzákötitek magatokat ahhoz a harchoz, amely már nagyon régóta tart, és addig folytatódik, amíg a szférátok, mint egész, készen nem áll a felemelkedésre, amikor minden egyes lénynek szembe kell néznie a végső választással: a Krisztus valóságát választjátok-e, vagy folytatjátok az anti-krisztus bármelyik valótlanságát?  Ez az a döntés, amelyet Mózes V. könyve (30,19) említ:
    Bizonyságul hívom ellenetek ma a mennyet és a földet, hogy az életet és a halált adtam előtökbe, az áldást és az átkot: válaszd azért az életet, hogy élhess mind te, mind a te magod;
    13. koncepció: Az anti-krisztusi elmére miért vonatkozik a termodinamika második főtétele?
    Mi az élet, és mi a halál?  Az élet az önészlelésben való fejlődés folyamata, míg a halál az a folyamat, amelynek során egyre mélyebbre süllyedtek a különváltság illúziójába.  A lényeg az: ha a saját szereped meghatározása által vakká lettél, akkor a szellemi tanítód számára elérhetetlen vagy.  Mint ahogy már mondtam, amikor úgy döntöttetek, hogy elrejtőztök Maitreya elől, attól kezdve ő már nem tehet értetek semmit.
    Így láthatjátok, hogy az anti-krisztusi tudatszint a 22-es csapdáját teremti meg, ahonnan látszólag nincs menekvés.  Ha egyszer benne vagytok abban a szerepben, amelyet az anti-krisztusi tudatszinten keresztül határoztatok meg, akkor az a szerep torzítani fogja a teljes érzékeléseteket az élettel kapcsolatban.   Mindaddig, amíg nem ébredtek tudatára annak, hogy a Tudatos Én tiszta észlelés, és rendelkezik azzal a képességgel, hogy önmagát a szerepből kivetítse, (vagy ameddig megtagadjátok ennek a szerepnek az alkalmazását) addig nincs esélyetek arra, hogy kiszabaduljatok az illúzióból, vagy észleljétek azt, igaz?
    Nos, ha nem tudjátok önmagatokat kivetíteni abból az elmedobozból, amelyet az érzékelésetekkel hoztatok létre, akkor az egyetlen esélyetek a kiszabadulásra az, ha az elmedobozotok összetörik, ha a világlátásotok hibásnak bizonyul, ám akkor azzal kezdtek majd érvelni, hogy biztosan van valami, ami hiányzik a világlátásotokból.  Látjátok a lényeget?  A Teremtő tudatában volt azoknak a következményeknek, amelyet a fel nem emelkedett lényeknek adott szabad akarat jelent.  A Teremtő azt is tudta, hogy úgy fejlődtök az önészlelésetekben, ha olyan döntéseket hoztok, amelyek az éppen fennálló önészleléseteken alapulnak, és utána megtapasztaljátok azoknak a következményeit.
    Éppen ezért a Teremtő a világegyetemet egy hatalmas visszajelző rendszerként alkotta meg.  Két úton kaphattok visszajelzéseket.  Kaphattok azáltal, hogy a Tudatos Ént kivetítitek a szellemi tanítótok elméjére, vagy a kozmikus tükör segítségével, amely visszatükrözi azokat a fizikai körülményeket, amelyeket a tudatszintetek jelenít meg.  Ez utóbbit hívjuk a kemény ütések iskolájának.
    De úgy is jellemezhetjük, hogy azt mondjuk, hogy Isten törvényei úgy lettek kialakítva, hogy semmi se maradhasson mozdulatlan.  Vagy felfelé, a Krisztusi tudatszint felé haladtok a bennetek lévő Isten erejével, vagy az anti-krisztusi elme szintjére húz benneteket le az anyag világában jelenlévő erő.  Erről az erőről szólnak a tudósaitok a termodinamika 2. főtételében, amely erő felbont minden zárt rendszert.  A zárt rendszer természetesen az elme, amely a saját érzékelésének esett a csapdájába, és nem hajlandó túllátni azon.
    Így a 2. főtétel reprezentálhatja a halált, amely azonban nem egy gonosz, rossz erő.  Valójában ez egy olyan biztonsági mechanizmus, amely biztosítja azt, hogy a Tudatos Én, amely tiszta észlelés, és ebből adódóan nem definiálható formaként, ne maradhasson örökre a formai önazonosítás, és bizonyos értelemben az elkülönült én érzékelésének a csapdájában.
    A finom különbség az, hogy amikortól a világot az anti-krisztus filterén keresztül kezditek látni, onnantól a 2. főtétel mögött lévő erőt fenyegetésnek kezditek érezni.  Olyan erőnek látjátok, amely arra törekszik, hogy elvegye tőletek az élet érzékelését, vagyis azt az érzékelést, amelyet az elkülönült én érzékelése határozott meg a szerepetek alapján.  Ennek pedig azok a pszichológiai következményei, hogy ha egyszer a saját szerepeteket az anti-krisztusi tudatszint alapján határoztátok meg, akkor a halálfélelem elkerülhetetlen társatokká szegődik.
    Mindaddig, amíg a szellemi tanítótokkal működtök együtt, addig nincs halálfélelmetek.  Miért is lenne, ha tudjátok azt, hogy a Tudatos Én soha nem maradhat semmilyen forma csapdájában, és ha önmagatokat egy halhatatlan szellemi lény kiterjesztéseként látjátok?  Tudjátok, hogy szabadon megtapasztalhattok minden szerepet, amit csak létrehoztok magatoknak, valamint azt is, hogy bármikor visszavetíthetitek önmagatokat az összes szerepből.
    Csak akkor váltok a szerepetek által teljesen vakká, ha még azelőtt hoztok magatoknak létre szerepet, mielőtt spirituálisan önfenntartókká válnátok.  Csak akkor történik meg az, hogy a Tudatos Én „elfelejti” azt, hogy ő tiszta észlelés, és csak akkor kezdhet el félni attól, hogy bennragad egy szerepben, és önerejéből nem képes onnan kiszabadulni.
    Arra a pontra szeretnék rámutatni, hogy az eredeti bukott lények a szellemi gőgjük miatt azt hitték, hogy Isten korlátozta a szabad akaratukat.  Azt gondolták, hogy minden azért történt, mert fellázadtak Isten, és a törvényei ellen, azt állítva, hogy az igazi szabadság szerint minden döntés szabadon meghozható.  Ezt az illúziót az a tény okozta, hogy számukra úgy tűnt, hogy isteni erő került a tulajdonukba, ők dönthetik el azt, hogy mi a jó és mi a rossz, amelynek alapján azt gondolták, hogy állandóan ők határozhatják meg az alapértékeket annak megfelelően, hogy melyik cselekedetüket tartják helyesnek.
    Amit azonban nem vettek észre az az, hogy annak következtében, hogy különválasztották magukat az életerőtől, nem tudtak megszabadulni a letagadhatatlan halálfélelmüktől.  Ennek következtében a vágyott végső szabadság helyett börtönre ítélték magukat, amelyben minden gondolatuk és cselekedetük csak egy célra összpontosult, hogy csökkentsék a halálfélelmüket addig a pontig, amellyel már együtt lehet élni.  Mindez nagyon fontos következményekkel járt, amelyek fényt derítenek virtuálisan minden emberi cselekedetre.
    14. koncepció: A bűn koncepciója, és az üdvözülés hamis útja
    Amennyiben egy lény szándékosan fellázad Isten törvényei ellen, akkor két „élet-halál” kérdéssel kell szembenéznie.  Az egyik az, hogy enyhítse a halálfélelmét azáltal, hogy olyan illúziókat teremt meg, hogy valahogy kicselezheti a halált.  A másik pedig az, hogy hogyan tartsa fenn a folytonos létezését abban a valóságban, amelybe belezuhant.  Nézzük az utóbbit.
    Azt mondtam, hogy a Tudatos Én tiszta észlelés, amely a forma világába lett küldve, amely olyan valóság, amelyben minden energiából teremtődik meg.  Ez az energia a Teremtő lényéből ered, amely azt jelenti, hogy az az energia, amelyből a formai világ áll, az nem a formai világban keletkezik, és ezért nem rendelkezik független létezéssel.  Személyes szinten ez azt jelenti, hogy a Tudatos Énnek energiára van szüksége ahhoz, hogy ebben a világban bármit tegyen.  Ezt az energiát az ÉN VAGYOK Jelenlétéből nyeri.  A Tudatos Én nem képes energiát előállítani; csak arra képes, hogy a Jelenlétéből áradó erőt valahova irányítsa.
    Korábban szemléltetésként azt a flexibilis csövet használtam, amelynek az egyik végén lencse van.  Így a Jelenlétből áradó energia átáramlik a csövön, amely azt jelenti, hogy az az energiamennyiség, amelyet a Tudatos Én kap, az egyenes arányban áll a cső átmérőjével.  Ha a Tudatos Én különálló szerepbe kezd, amelyet az anti-krisztusi tudat alapján határoz meg magának, akkor a cselekedetei elkerülhetetlenül önzőek lesznek.  Éppen ezért gyakran megsérti más lények szabad akaratát, amely azt eredményezi, hogy a Jelenlétén keresztül kisebb mennyiségű energiához jut hozzá.
    Ez az az alapelv, amelyet a tálentumokkal kapcsolatos példabeszédemben említettem.  Ha azt az energiát, amelyet kaptok, arra használjátok fel, hogy minden életet felemeljetek, akkor többet fogtok kapni belőle.  Ha arra használjátok fel, hogy önmagatokat emeljétek fel miközben másokat elnyomtok, akkor kevesebbet fogtok kapni belőle.  Ennek a következménye, hogy amennyiben folytatjátok azt, hogy más lények szabad akaratát megsértitek, akkor eljuthattok egy olyan pontra, amikor már nem kaptok elég energiát ahhoz, hogy a fizikai testeteket életben tarthassátok.  Azon a ponton azt érezhetitek, hogy nincs energiátok, és olyan mértékben úrrá lesz rajtatok a halálfélelem, hogy depresszióba süllyedtek.  Az eredeti bukott lények gyorsan ide juttatták magukat, de megtalálták annak a módját, hogy „kicselezzék” a halált.   Ezt úgy érték el, hogy azoktól a lényektől kezdtek el energiát lopni, akiknek teljesebb kapcsolatuk volt a Jelenlétükkel.
    Hogyan lopnak a bukott lények energiát?  Ennek millió útja van, amelyek azonban két fő kategóriába sorolhatók.  Azok a lények, akiket a legtöbb ember gonosznak lát, az energiát erővel szerzik meg.  Például, amikor másik ember felbosszant benneteket, akkor a Jelenlétetektől kapott energiátok egy részének a rezgését a harag rezgésszintjére csökkentitek le.  A másik ember, vagy meg nem testesült sötét erő, pedig képes felvenni ezt az alacsony rezgésű energiát.  Erre egy másik példa lehet a háború.  Amikor vér folyik, és negatív érzelmek keletkeznek egy csatában, akkor energia szabadul fel.  Mind az emberek, mind a sötét lények fel tudják venni ezt az energiát.  Amikor magukba gyűjtik ezt az energiát, akkor szinte „megrészegülnek”, és ezátal az az érzésük támad, hogy erősek, legyőzhetetlenek és kicselezték a halált.  Ez az érzésük tart egy ideig, de azután még több energiát kell ahhoz lopniuk, hogy ismét olyan „magasan” érezhessék magukat.
    A másik fő kategóriát azok a lények reprezentálják, akiket a legtöbb ember jónak lát.  Ők másokat félrevezetésével érik el azt, hogy önkéntesen adjanak nekik energiát, úgy gondolva, hogy egy nagyobb célt szolgálnak vele.  Más szavakkal, amikor a „gonosz” lények benneteket arra kényszerítenek, hogy energiát szabadítsatok fel a számukra, akkor tudjátok, hogy erre kényszerítettek benneteket.  Azonban olyankor, amikor a „jók” vezetnek félre benneteket, akkor nincs olyan érzésetek, hogy kényszerítenének benneteket, és gyakran úgy érzitek, hogy jó célt szolgáltok, akár Isten végső célját.  Mi ez a cél?
    A „jó” bukott lények egy teljesen hamis Istenképet teremtettek, és hozzá egy teljesen hamis nézetet arra a tervre vonatkozóan, hogy Isten mit szeretne a világegyetemmel elérni.  Azt az illúziót teremtették meg, hogy a világegyetemben epikus harc folyik Istennel az egyik oldalon, és az ördöggel, mint Isten ellenpólusával, a másik oldalon.  Ebben a „jó” bukott lények mesterien használták a „gonosz” bukott lényeket, rájuk vetítették ki ugyanis azt, hogy ők a gonoszok.  Ezek után Istent az égben lévő távoli lényként definiálták, aki nem képes közvetlenül hatni erre a világra.  Így ennek a távoli Istennek szüksége van egy köztes segítőre a jelen világban, és erre a pozícióra „jó” bukott lények otromba módon magukat jelölték.
    Más szavakkal, a leghazugabb bukott lények jelentették ki magukról azt, hogy ők Isten képviselői a földön, és csak rajtuk keresztül nyerhetik el az emberek az üdvözülésüket.  Az üdvözülés biztosításának pedig az volt az útja, hogy támogatniuk kellett a „jó” bukott angyalokat a „gonoszokkal” vívott állandó harcukban.  Mert szerintük bizonyára Isten végső célja is az, hogy a gonosz erők elpusztuljanak, vagyis még Isten is támogatja gonosz elpusztításának a leggonoszabb módját. Amikor pedig ezek a „jó” bukott lények elég követőt szereztek maguknak, akkor általuk fényhez jutva megrészegültek, és azt érezték, hogy kicselezték a halált.
    De hogyan veszik rá a bukott lények az embereket arra, hogy higgyenek ebben a cselben?  Azáltal, hogy ügyesen használják fel azt az erőt, amely őket is hajtja, vagyis a halálfélelmet.  Mint ahogy említettem, ha megszűnik a tudatos kapcsolatotok az ÉN VAGYOK Jelenlétetekkel, akkor halálfélelem uralkodik el rajtatok.  Egyetlen lény sem képes ezzel együtt élni, ezért minden lény megkeresi a maga számára legmegfelelőbb utat a halálfélelmének olyan mértékű enyhítésére, mellyel már képes együtt élni.  Így teremtitek meg magatoknak a saját világnézeteteket, a saját „világotokat”. A „jó” bukott lények megteremtették a bűn koncepcióját, amely felerősíti a halálfélelmet.  Ezzel együtt ajánlottak azonban valamit, amely könnyű kiútnak tűnhet, vagyis azt, hogy kövessék mindig őket, és tegyék mindig azt, amit ők mondanak.
    A negyedik szférában voltak olyan lények, akik önmagukat látszólag nagy hatalommal rendelkező pozíciókba emelték annak érdekében, hogy megerősítsék a hatalomérzésüket, és követőket vonzzanak magukhoz.  Kik voltak a követőik?  Olyan lények, akik nem voltak hajlandóak felelősséget vállalni a saját felemelkedésükért, és nem akartak saját döntéseket hozni.  Létrejött tehát egy nagy egymásrautaltsági kapcsolat azok között a lények között, akik hatalommal akartak rendelkezni és azok között, akik nem akartak döntéseket hozni.  Amikor a vezetők buktak, akkor a követők közül sokan vakon követték őket, mert a vezetők különböző indokokkal megmagyarázták, hogy miért nem emelkednek fel.
    Ez a minta, a vak vezet világtalant, a mai napig tart, és évezredek óta nagyon sok más lény került ebbe a vak vezet világtalant helyzetbe az egyházban és az államban.  De látjátok-e, hogy annak az alapja, hogy a „jó” bukott angyalok miért rendelkeznek akkora hatalommal a követőik felett, az pontosan az az illúzió, amelyet megteremtettek?  Ez az illúzió alapvetően a következőket állítja: Isten tervével az univerzumra vonatkozóan valami baj történt, ezért Isten őket bízta meg, nekik adott felhatalmazást arra, hogy ezt kijavítsák.
    Kezdtek-e átlátni ezen a ködösítésen?  Valójában semmi hiba nem történt Isten tervében.  Csak az anti-krisztusi elme találta ki azt a koncepciót, hogy valami hiba csúszott a tervbe, és hogy minden fel nem emelkedett lény, azon igyekezzen, vagy azt képzelje, hogy segíteniük kell a hiba kijavításán.  A Krisztusi elmében teljesen nyilvánvaló az, hogy Isten terve a világegyetemre nézve teljes mértékben érintetlen, és minden a terv szerint halad.  Az epikus harc illúziója kizárólag az anti-krisztusi elme kreációja.  Nincsen epikus harc Isten és az ördög között, mivel Isten valóságos, az ördög azonban nem az, és a Krisztusi elme tudja azt, hogy az ami valótlan, az nem lehet hatással arra, ami valós.
    Így tehát a harc nem Isten és az ördög között folyik, hanem a bukott lények két csoportja között, amelyek közül az egyik csoport a hatalomtól megrészegülve azt gondolja, hogy fenyegetést jelentenek Isten tervére nézve, a másik csoport pedig a büszkeségtől megrészegülve gondolja azt, hogy ők jobban tudják, hogy Isten univerzumának hogyan kellene működnie.
    Döntsétek ma el, hogy kit kívántok szolgálni!  A valótlanságnak az egyik, vagy a másik verzióját akarjátok-e szolgálni, vagy felébredtek végre az illúzióból, és hozzákezdtek ahhoz, hogy önmagatokat azon az elmedobozon túlra vetítsétek, amelyet az anti-krisztusi elme teremtett meg? Ha túl akartok lépni az illúzión, akkor hadd segítsek még néhány újabb koncepcióval.
    15. koncepció: Lépjetek túl azon a vágyatokon, hogy a megjelenés alapján ítéltek!
    Mint ahogy már mondtam, amikor az elkülönülés alapján teremtetek meg egy szerepet, akkor meghatároztok egy világképet magatoknak, és meg vagytok győződve arról, hogy a világ ezen a módon működik.  Azt gondoljátok, hogy olyan világegyetemet teremtettetek, amely a ti szerepeteknek megfelelően működik.
    Ahogy azonban ezen a szűrőn keresztül az anyagi világegyetemmel kapcsolatba kerültök, akkor szelektívvé válik az érzékelésetek, vagyis hajlani kezdetek arra, hogy csak azt vegyétek észre, amely megerősíti a világképeteket, és elhanyagoljátok, vagy figyelmen kívül hagyjátok azokat a dolgokat, amelyek a világképetekkel nem egyeznek.  Azért teszitek ezt, mert mindaddig, amíg azt hiszitek, hogy a ti világképetek érintetlen, addig enyhíteni tudjátok a halálfélelmeteket azzal a gondolattal, hogy üdvözülhettek anélkül, hogy túllépnétek az adott szerepeteken.  Azt gondoljátok, hogy abban a folyamatban vesztek részt, amikor az elkülönült részeteket tökéletesítitek mindaddig, amíg egyszer alkalmassá válik arra, hogy Isten elfogadja, és beengedje az országába.
    Arra utalok, hogy a világképetek egy elmedobozt formál, és a Tudatos Én anélkül lépett ebbe az elmedobozba, hogy észlelte volna azt, hogy hova került.  Éppen ezért nem tudja azt, hogy az elmedoboz eltorzítja minden érzékelését mindaddig, amíg nem használja ki azt a képességét, hogy kivetítse önmagát a dobozon kívülre, és így egy másik nézőponthoz jusson.
    Tehát miután belekerültök a mentális dobozba, akkortól teljes mértékben meg vagytok győződve arról, hogy az érzékelésetek helyes, amely azt jelenti, hogy azt fogjátok gondolni, hogy a mentális dobozotok megadja annak az alapértékeit, hogy megítélhessétek azt, hogy mi igaz, és mi hamis, mi valós és mi valótlan, mi a jó és mi a gonosz.  Azt hiszitek, hogy megdönthetetlen alapértékekkel rendelkeztek a világ megítélésében, és meg vagytok győződve arról, hogy amit ti a dobozon belülről láttok, olyan valójában a világ.  Még abban is hinni kezdetek, hogy a ti igazi feladatotok az, hogy másokat arra kényszerítsetek, hogy elfogadják a ti alapértékeiteket, ahelyett, hogy ráébrednétek az igazi feladatotokra, vagyis hogy túllépjetek az alapértékeiteken, és visszakapcsolódjatok az ÉN VAGYOK Jelenlétetek nézőpontjához.
    Összegezve mindazt, amit eddig mondtam kezditek-e már észlelni azt, hogy ez miért tévedés?  Azt mondtam, hogy a Tudatos Ént az ÉN VAGYOK Jelenlétetek küldi az anyagi világba annak érdekében, hogy megtapasztalja azt, hogy milyen a formai világot belülről „látni”.  Annak érdekében, hogy lesüllyedhessetek az anyagi világba, a Tudatos Énnek meg kell határozni a szerepét, amelyen keresztül a világgal kapcsolatba kerül majd.  A Tudatos Én teljes szabadsággal rendelkezik a szerepének a meghatározását illetően, és még azzal a joggal is rendelkezik, hogy olyan szerepet válasszon magának, amely a különváltság illúziójára alapul.  Ez nem bűn, nem rossz, és nem gonosz.  Ennek következtében azonban a Tudatos Énnek sokkal nehezebbé válik önmagát a szerepből felébresztenie.
    Látjátok már, hogy miért van ez így?  Képzeljétek el, hogy egy olyan szerepet határoztok meg magatoknak, amely a Krisztusi elmén alapul.  Amint a szerep teljesen ki van dolgozva, a Tudatos Én egy felejtésen megy keresztül.  Innentől a világot a szerepeteknek megfelelő mentális dobozon keresztül látjátok majd (még a Krisztusi elme által meghatározott szerep is csak korlátolt rálátást biztosít számotokra).  Valamennyire azonban érzékelni fogjátok azt, hogy az érzékelésetek nem teljes, és nem pontos.  Azt fogjátok érezni, hogy van még több, amit megérthettek, vagy „láthattok” az életből annál, amit jelenleg láttok, és hogy soha nem lehettek teljesen biztosak abban, hogy a látszat alapján ítélhettek, ezért vágyakoztok a Krisztusi elme magasabb ítéletére, mint ahogy mondtam:    
    Ne ítéljetek a látszat után, hanem igaz ítélettel ítéljetek! János (7,24)
    Ti test szerint ítéltek, én nem ítélek senkit. De ha ítélek is én, az én ítéletem igaz; mert én nem egyedül vagyok, hanem én és az Atya, a ki küldött engem. János (8,15-16)      Látjátok már, hogy mit kíséreltem meg megtanítani itt utóbb?  Azt mondtam, hogy azok az emberek, akik még nem kezdték érzékelni azt, hogy az elmedobozukon kívül valóság van, azok elkerülhetetlenül a test alapján ítélnek.  Az alapján ítélnek, hogy a világ milyennek tűnik az elmedobozukon belülről, és nem realizálják azt, hogy amit a dobozon belülről látnak az nem a valóság, csak megjelenés.  Tehát, amit látnak, az nem a valóság, csak egy elmekép, amely az anti-krisztusi tudatban keletkezik. 
    Látjátok-e az egész iróniáját?  Azok az emberek, akik az anti-krisztusi illúziótól megvakultak nem képesek a valóságot látni, csak az elmeképet, a megjelenést látják.  Ennek ellenére teljesen meg vannak győződve arról, hogy az a délibáb a valóság.  Tehát azt hiszik, hogy megítélhetik azt, hogy mi a jó és mi a rossz a látszat, a megjelenés alapján, amely azonban teljes mértékben eltér a valóságtól.
    Látjátok már, hogy ez a mechanizmus hogyan segítette elő az üdvözülés hamis útjának a kialakulását?  Azt hitette el az emberekkel, hogy az üdvözülés útja az, ha megteremtik a meglévő saját illúziójuk megerősítését.  A bukott lények azt gondolják, hogy ha el tudják érni azt, hogy a Földön minden ember elfogadja az illúziójukat, akkor Istennek engedélyeznie kell annak további fennmaradását ebben a világban.  Azzal próbálják a halálfélelmet csökkenteni, hogy azt a megjelenést használják fel, amelyből a halálfélelem ered.  Megpróbálják az egész formai világot és Istent a kis mentális dobozukba gyömöszölni.  Azáltal próbálnak halhatatlanokká válni, hogy a halandóságot halhatatlanságként jelenítik meg.
    Tudom, hogy ez nehezen átlátható, de észlelni tudjátok legalább a nézőpontváltás szükségszerűségét?  Van abban az elgondolásban valami teljes mértékben valótlan, hogy azzal a határozott céllal léptek egy szerepbe, hogy a világról korlátolt nézőponthoz jussatok, és amikor benne vagytok a szerepben, akkor az, amit láttok az meg tudja adni annak a teljességét, amely a világról tudható.  Olyan ez, mint amikor szkóppal néznétek egy hangyaboly belsejébe annak érdekében, hogy azt belülről tanulmányozhassátok, és mellesleg azt hinnétek, hogy a szkópot arra is használhatjátok, hogy a legtávolabbi galaxisokat is azon keresztül szemléljétek.
    A legalapvetőbb emberi döntéssel néztek szembe, döntenetek kell élet vagy halál között.  Mert valójában ebben a részben elétek tártam az életet és a halált.  Tehát azt választjátok-e, hogy megvéditek a jelenlegi világlátásotokat, ragaszkodva ahhoz, hogy annak helyesnek kell lennie, és arra törekedtek, hogy ezt több úton is alátámasszátok?  Vagy inkább a Krisztusság útjára léptek, és elkezditek annak a módját keresni, hogy a saját elmedobozotokon kívül lássatok, és tágabb világlátással rendelkezzetek?  Követitek-e továbbra is vakon a halál hamis tanítóit, vagy megnyitjátok-e az elméteket az élet igaz tanítói előtt?
    16. koncepció: Hogyan kezdtek hozzá ahhoz, hogy az érzékeléseteken túlra jussatok?
    Hogyan kezdhettek ahhoz, hogy kiszabaduljatok abból a 22-es csapdájából, amelyet a szerepetek okoz?  Nos, el kell jutnotok arra a pontra, hogy meglássátok, hogy túl kell lépnetek a szerepeteken.  Ahhoz, hogy idáig eljussatok, annak egyik útja a termodinamika 2. főtételén keresztül vezet, vagyis a nehéz ütések iskoláján keresztül, amely szétzúzza a zárt elmedobozotokat.  Ez azért van, mert minden elmedoboz, amely anti-krisztusi elmén alapul ellenállást kelt, és minél jobban ellenálltok az ellenállásnak, annál több ellenállást generáltok.  Egy ponton az ellenállás jelentősebbé válik az erőtöknél, amellyel ellensúlyozzátok, és akkor a belső egyensúlyérzésetek, az az érzésetek, hogy kicseleztétek a halált, összeomlik.
    Normális esetben egy ilyen összeomlás annak felismeréséhez vezeti el az embereket, hogy valamin változtatniuk kell, de a bukott lények által terjesztett számtalan hamis tanítás miatt csak kevés ember érti meg azt, hogy min kell változtatniuk.  Ezért az emberek azt a szokást vették fel, hogy próbálnak valami elől elmenekülni, amely azonban csak a növekvő ellenállásnak csak egy másik ciklusát indítja be.  Az igazi útja a régi szokásoktól, beidegződésektől, mintáktól való megszabadulásnak az, ha ráébredtek arra, hogy amin változtatnotok kell az a világlátásotok, az érzékelésetek.  Pontosan az, ahogy a világot látjátok, az generálja az ellenállást, tehát ameddig az érzékelésetek nem változik meg, addig valójában semmi sem változik.
    De hogyan változtassátok meg az érzékeléseteket?  Ennek két módja van:
    1. Önmegfigyelés.  Ehhez felhasználhatjátok ez érvelő elméteket annak érdekében, hogy önmagatokba nézzetek, lássátok azt, hogy miben hisztek, majd megkérdőjelezzétek azt, hogy a világ érzékelése általatok helyes és következetes-e.  Például a középkorban a legtöbb ember kritika nélkül elfogadta azt a megjelenítést, hogy a föld lapos.  Néhány ember felhasználva az elméje okfejtését megkérdőjelezte ezt az érzékelést, és arra a következtésre jutott, hogy az általános érzékelés egyszerűen nem lehet helyes.  Egy bátor ember azonban vitorlát bontott, és átszelte az érintetlen óceánokat annak érdekében, hogy be is bizonyítsa azt, hogy az érvelése helyes volt.
    2. Felhasználva a Tudatos Énnek azon képességét, hogy oda tudja magát kivetíteni, ahová akarja, addig növelhetitek az ÉN VAGYOK Jelenlétetek megértését, amikor már képesek lesztek arra, hogy kilépjetek a mentális dobozotokból, hogy legalább egy pillanatra lássátok azt, hogy a világ milyennek tűnik a Jelenlétetek nézőpontjából.  Ez adhatná meg nektek a legértékesebb viszonyítási keretet, mivel egy ilyen misztikus tapasztalat kisebb valószínűséggel színeződne el a mentális dobozotok által, mint az intellektuális elmétek.
    Ennek a két eszköznek a közös használatával fokozatosan látni fogjátok a jelenlegi elmedobozotok helytelen dolgait és következetlenségeit.  Ezek után hozzákezdhettek a mentális dobozotok kitágításához egészen addig, amíg el nem éritek a Krisztusi elme nézőpontját.  Akkor ráébredtek arra, hogy a Tudatos Én több, mint az elmedobozotok, ami azt jelenti, hogy a Tudatos Én nem szűnik meg létezni akkor, ha feladja az elmedobozát, ha hagyja, hogy az elkülönült énje meghaljon.
    Látjátok-e, hogy miért van erre szükség?
    17. koncepció: A végső 22-es csapdája
    A Tudatos Én tiszta észlelés, de amikor létrehoz egy olyan szerepet, amely a különváltságra épül, akkor elveszíti annak észlelését, hogy ő tiszta észlelés.  Azt mondhatjuk, hogy a Tudatos Én megszűnik tudatos lenni, és elfelejti a saját természetét és eredetét.  Ez az oka annak, hogy azok az emberek, akik még nem tapasztalták meg a tiszta észlelést, azok tagadják, vagy vitatkoznak a Tudatos Énről való tanításokon.  Ha egyszer megtapasztaljátok a tiszta észlelést, akkor már látjátok azt, hogy nincs értelme vitatkozni azon.  Nevezhetitek a Tudatos Ént más néven, jellemezhetitek másképpen, de megtapasztaltátok azt, hogy az elkülönült énen túl, minden énen, amely formával rendelkezik azon túl, ott a tiszta észlelés.  Ekkor már tudjátok azt, hogy az igazi valóság megismerésének az a kulcsa, ha abbahagyjátok a szavak szintjén történő vitatkozást, hanem helyette magatokat a Jelenléttel való egységbe vetítitek ki.
    A tiszta észlelésről való megfelejtkezésetek okozza bennetek a halálfélelmet.  Azt gondolva, hogy egy bizonyos én vagytok, és meghalhattok, amely igaz is, olyan értelemben, hogy egyetlen forma sem maradhat fenn örökre, és annak érdekében, hogy ezt a félelmeteket kezelni tudjátok, ezért megerősítitek az elkülönült éneteket, és annak tökéletesítésére törekedtek azoknak az alapértékeknek megfelelően, amelyeket az anti-krisztusi elme határozott meg.  Kezditek azt hinni, hogy az elkülönült én elnyerheti az állandóságát, hogy halhatatlanná válhat, és pontosan ez az, amelyből a bukott lények előnyt kovácsoltak annak érdekében, hogy meghatározhassák az üdvözülés hamis útját.  Azt ígérik nektek, hogy amennyiben követitek őket, akkor az elkülönült én halhatatlanná válik, és bebocsáttatást nyer Isten országába.
    A nyers valóság azonban az, hogy természetesen az elkülönült énnek meg kell halnia, és a Tudatos Énnek újjá kell születnie ugyanabba a tiszta észlelésbe, amellyel akkor rendelkezett, amikor először lesüllyedt.  Ezért mondtam, hogy ha nem váltok kisgyermekekké, akkor nem léphettek a mennyek országába.  Azt is mondtam, hogy csak az az én, amely a mennyekből szállt alá, az tud felemelkedni vissza a mennybe.  Pontosan ezért mondtam azt, hogy amennyiben arra törekedtek, hogy megmentsétek az elkülönült életeteket, akkor elveszítitek azt, de ha hajlandóak vagytok elveszíteni az életeteket a kedvemért, hajlandóak vagytok elveszíteni az elkülönült éneteket annak érdekében, hogy visszakerüljetek az egységbe, akkor megtaláljátok az örök életet.  Csak a forma nélküli én nyerheti el a halhatatlanságot, és csak a Tudatos Én forma nélküli.
    Az a gond, hogy amikor először kezditek sejteni azt, hogy ez így van, akkor a halálfélelmetek megakadályoz abban, hogy észleljétek benne az igazságot.  Ennek az az oka, hogy ameddig a Tudatos Én még mindig az elkülönült énnel azonosítja önmagát, azt fogja hinni, hogy amennyiben hagyja azt, hogy az elkülönült énje meghaljon, akkor önmaga is meghal.  Más szavakkal, a Tudatos Én, amely elfelejtette azt, hogy ő tiszta észlelés, azt fogja gondolni, hogy amennyiben az az én, amely formával rendelkezik, meghal, akkor a Tudatos Én is megszűnik létezni.  Azt gondolja, hogy ha nem rendelkezik a különvált énjének az észlelésével, akkor nem rendelkezik önészleléssel sem.
    Ez a 22-es csapdája lépre csalt már sok őszinte vallásos embert és szellemi útkeresőt.  Van-e kiút?  Igen, de nem okfejtésen keresztül.  Az EGYETLEN útja a menekvésnek az, ha a Tudatos Én magát tiszta észlelésként kezdi el megtapasztalni, majd pedig önmagát elkezdi az ÉN VAGYOK Jelenléte kiterjesztéseként látni.  Amikor megtörténik az önészlelésben ez a váltás, a Tudatos Én tudni fogja, gnózis megtapasztalásán keresztül, hogy túljutott minden formán, minden énen ebben a világban, és semmi sem képes hatni rá, amelyet ebben a világban megtapasztal.
    Ekkor válik a Tudatos Én hajlandóvá arra, hogy hagyja azt, hogy az elkülönült én meghaljon, tudva azt, hogy ez nem veszteség, hanem hatalmas felszabadulás.  Ti nem haltok meg, nem veszítitek el az önészleléseteket azzal, hogy hagyjátok azt, hogy az elkülönült énetek meghaljon.  Helyette egy magasabb én-észleléssel születtek újra, eggyé válva az ÉN VAGYOK Jelenlétetekkel.
    Annak ellenére, hogy a végső szabadulás a 22-es csapdájából a tiszta észlelés megtapasztalásán keresztül vezet, nagy haladást érhettek el azzal, ha felhasználjátok azt az értelmeteket, hogy megértsétek az alapvető különbséget a között az én között, amely az elkülönülésen alapul, és a között az én között, amely az egységen alapul.  Ezen dolgozva felszabadíthatjátok az egyik alapkészségeteket, amely a kulcsa annak, hogy kivetíthessétek magatokat a jelenleg elmedobozotokon túlra, és ez a képzelőerőtök.
    18. koncepció: A különbség a bele-és a rávetítés között
    Mi a célja a Tudatos Én létezésének?  Az, hogy az ÉN VAGYOK Jelenlétetek számára nyitott kapuként szolgáljon az anyagi világ felé.  Ezen a kapun keresztül a Jelenlét képes kifejezésre juttatni a saját egyedülálló egyéniségét, és képes arra is, hogy az anyagi világegyetemet belülről tapasztalja meg.  Ahogy az ÉN VAGYOK Jelenlétetek feldolgozza azokat a tapasztalatokat, amelyeket a Tudatos Én gyűjt be az anyag világában, a Jelenlét tanul és fejlődik az önészlelése.  A feldolgozott tapasztalataitok részévé válnak annak, amit mi kauzális-, okozati-, vagy eredmény-testnek nevezünk.
    Ez azt jelenti, hogy az igazi tanulási folyamat a Jelenlétben zajlik.  Tudatában vagyok annak, hogy azt fogjátok gondolni, hogy a tapasztalataitokat a külső alacsonyabb elmétekkel dolgozzátok fel, és azáltal tanultok.  Azonban a valóság az, hogy ez a tanulás azon a korlátolt érzékelésen alapul, amelyet a szerepeteken belül, az elmedobozotokon belül nyertek.  Azonban az igazi időtlen tanulás a Jelenlétben zajlik, mivel a Jelenlét túl van a dualitáson, és a különváltság illúzióján.
    A Jelenlét akkor tanul, amikor a Tudatos Én olyan tapasztalatokhoz jut, amelyeket a szellemi valóságban nem tud megszerezni.  Két dolog következik ebből:
    Mindegy, hogy a Tudatos Én mit tapasztal meg ebben a világban, a Jelenlét bármiből tud tanulni.  Ez azt jelenti, hogy ezen a világon nincs olyan cselekedet, amely a Jelenlét számára bűn lenne.  Az anyagi világegyetem olyan, mint a homokozó, bármi, amit itt tesztek, az a Jelenlét számára tanulási tapasztalattá válik.  A Jelenlét soha sem fogja bírálni, vagy elítélni önmaga kiterjesztését, bárhogy dönt is a Tudatos Én, bármit tesz is meg ebben a világban.  Ez nem jelenti azt, hogy a Jelenlét úgy dönt, hogy meg is teszi azt, de a Jelenlét tudatában van annak, hogy amikor leszálltok ebbe a világba, akkor a Tudatos Énnek döntéseket kell hoznia a korlátozott érzékelése alapján.  Éppen ezért előfordulhat az, hogy olyan döntést hoz, amelyet a Jelenlét nem hozott volna meg az ő tágabb nézőpontja alapján.  Így a Jelenlét számára semmilyen cselekedetetek nem gonosz.  Lehet, hogy a tudatlanság állapota vezérelte abban a valóságban, ahol semmi sem rendelkezik állandósággal.  Tehát nem az, amit a Tudatos Én tesz, az a fontos, hanem amit a Jelenlét tanul belőle az számít.   A Jelenlét tudja, hogy bármit is tesztek ebben a világban, a Tudatos Én soha sem marad állandóan annak a formának a csapdájában, véglegesen nem köthető egyetlen döntéséhez sem.  A Jelenlét azáltal tanul, hogy látja ezt a világot belülről, egy bizonyos helyzeten belülről.  A Jelenlét tanulásához azonban a Tudatos Énnek ebben a világban különböző helyzetekbe kell magát belevetítenie.  A Jelenlét nem foglalkozik azzal, hogy bírálja a Tudatos Ént, azért amiért ezt teszi.  Azonban amikor a Jelenlét már megtanulta azt, amit az adott helyzetből megtanulhatott, akkor a Jelenlét csak egyszerűen azt akarja, hogy a Tudatos Én vetítse ki önmagát abból a helyzetből, és vetítse bele magát egy másikba.  Más szavakkal, a Jelenlét nem akarja, hogy a Tudatos Én bármilyen helyzetben benne ragadjon.
    Mondhatjuk úgy is, hogy a Tudatos Én feladata az, hogy induljon el ebben a világban úgy, hogy elfelejti azt, hogy ő valójában tiszta észlelés, és ébredjen rá újból arra, hogy ő tiszta észlelés.  A tiszta észlelésből áradtok ki a kilégzés során, és tértek vissza a tiszta észlelésbe a belégzés során.  De mi a visszatérés kulcsa?  Az, hogy észleljétek a különbséget a között, ha önmagatokat egy helyzetbe vetítitek bele, és a között, amikor egy helyzetre rávetítetek egy mentális képet anélkül, hogy belemennétek.
    Mint mondtam a Jelenlét minden helyzetből képes tanulni, de a Tudatos Én is tanul.  A Tudatos Énnek azonban csak egy leckét kell megtanulnia, azt, hogy önmagát bárhová, vagy bármilyen szerepbe vetíti is ki a forma világába ne ragadjon bele semmilyen szerepbe.  Bármibe is vetítitek bele magatokat, abból ki is tudjátok vetíteni magatokat, és eközben a Tudatos Én tiszta észlelése nem változik semmitől sem ezen a világon.  Más szavakkal a Tudatos Én a tapasztalatok során tanulja meg azt, hogy az anyagi világban egyetlen megjelenésnek sincs rajta hatalma, vagyis nem változtathatja meg a Tudatos Én tiszta észlelését.  Így tanulhatjátok meg azt, hogy a Tudatos Én dönthet úgy, hogy feladja az „életét” ebben a világban azért, hogy visszakapcsolódjon a Jelenléthez a szellemi valóság halhatatlanságában.
    Arra mutatok rá, hogy a Tudatos Én tanul abból, hogy önmagát helyzetekbe vetíti bele, azzal azonosítja magát egy ideig, és azután felébred abból az önazonosságból.  Ha a Tudatos Én azt teszi, amit terv szerint tennie kell, akkor fel tudja használni azt a képességét, hogy képes önmagát bármilyen helyzetbe belevetíteni, és megtapasztalni azt a helyzetet belülről egészen addig, amíg a Jelenlétnek nem lesz elege abból a tapasztalatból.  Ekkor a Tudatos Én egy másik helyzetbe vetíti bele magát.
    Amikor azonban a Tudatos Én úgy dönt, hogy a szerepét a különváltság illúziójára alapozva határozza meg, akkor egy kis változás következik.  Látjátok azt, hogy annak az oka, hogy a Tudatos Én képes önmagát bármilyen helyzetbe belevetíteni az az, hogy ő tiszta észlelés, és mint olyan, bármilyen helyzetbe belemehet az anyag világában.  Amikor a Tudatos Én elveszíti annak észlelését, hogy ő tudatos észlelés, onnantól már nem képes önmagát helyzetekbe vetíteni, és megtapasztalni azokat belülről.  Ehelyett megteremti az elkülönült ént, és teremt egy mentális képet az elkülönült énen keresztül.  Ha megteremtette ezt a képet, akkor a Tudatos Én a képet a világra vetíti.
    Tudom, hogy ez egy árnyalatnak tűnik, azonban ez alapvető különbség.  Amikor a Tudatos Én bármilyen helyzetbe belevetíti magát, akkor képes gyorsan megtapasztalni azt, hogy ő maga nem a helyzet, hanem több annál.  De amikor megteremtitek az elkülönült éneteket, akkor már nem azáltal tapasztaljátok meg az anyagi világegyetemet, hogy abba belevetítitek magatokat, hanem létrehoztok egy mentális képet a saját elmétekben, és utána azt a képet az adott helyzetre vetítitek rá.  Így amit megtapasztaltok, az nem a Tudatos Én és a helyzet közötti interakció, hanem a ti már a mentális képetek, és a helyzet közötti interakció eredményét tapasztaljátok meg.
    Nyers illusztrációként, az első helyzet hasonló ahhoz, amikor moziba mentek egy filmet megtekinteni.  Ti, mint a Tudatos Én, magatokat a moziba vetítitek ki, és direkt úton nézitek a filmet.  A film, egy bizonyos korlátolt nézőpontot nyújt, de legalább direkt módon tapasztaljátok meg.  A második esetben, amikor mentális kép alapján tapasztaltok meg dolgokat az olyan, mint amikor a barátotokat egy mobiltelefonnal külditek el a moziba, és a mozi élményét a barátotoknak küldött sms-eken keresztül „tapasztalhatjátok” meg, miközben ő csak igennel vagy nemmel válaszolhat.  Más szavakkal azok a kérdések, amelyeket feltesztek, nem a mozi direkt élményén alapulnak, hanem azon az elmeképen, ahogy elképzelitek, hogy milyen lehet a mozi és a film.
    Látjátok a lényeget?  A Tudatos Énnek ebből a világból való élmények megszerzése a célja.  Gyűjthet tapasztalatokat azáltal, ha önmagát a helyzetbe vetíti bele, és azáltal a világot belülről, a „szerepből”, vagy a helyzetből érzékeli.  Amikor azonban a Tudatos Én képeket kezd kivetíteni, akkor csak kívülről, és csak az elképzelt képek alapján nyeri a tapasztalatait.  A Tudatos Én ebből nem fog tanulni, és az ÉN VAGYOK Jelenléte sem tanul belőle.  Tehát ez ellentmond a létezésetek céljának.
    De hogyan tudtok túljutni a 22-es csapdáján?  Úgy, ha ráébredtek arra, hogy a Tudatos Én soha nem fogja megtanulni a leckét addig, ameddig elmeképeket vetít a világra.  A Tudatos Én csak akkor szabadul meg a saját elmedobozától, ha hajlandóvá válik ismételten hasznát venni annak a képességének, hogy magát egy helyzetbe belevetítse, és utána a helyzetből magát kivonva magát kivetítse.  Ez az egyetlen útja annak, hogy a Tudatos Én újra felfedezze azt a képességét, hogy önmagát a Jelenlétbe vetítheti, és ezáltal a Jelenlét perspektívájához juthat.  Ez a külső viszonyítási keret az EGYETLEN útja annak, hogy a Tudatos Én képessé váljon arra, hogy tartósan külön tudja választani magát az elkülönült éntől, és újra el tudja fogadni azt, hogy ő tiszta észlelés.
    19. koncepció: A képzelőerő szerepe
    Annak érdekében, hogy megértsétek azt, hogy a Tudatos Én hogyan tudja önmagát egy helyzetbe bele-, és onnan kivetíteni, ahhoz meg kell értenetek az fantázia szerepét.  Hogyan ébred rá a Tudatos Én arra, hogy képes önmagát egy helyzetbe belevetíteni pl. egy olyan szerepbe, amely Maitreya Misztériumiskolájában már előre meghatározott szerepként létezik.  Azáltal, hogy a tudása kitágításával arra a következtetésre jut, hogy a szerep létezik.  Ez a tudás lesz a Tudatos Én számára az alap ahhoz, hogy elképzelhesse azt, hogy milyen lehet a világ abból a szerepből nézve, és pontosan ez a képzelőerő hidalja át a helyzetet, és teszi képessé a Tudatos Ént arra, hogy önmagát a szerepbe tudja vetíteni.
    Ha már benne vagytok a szerepben, akkor a világot a szerepen belülről látjátok, és elveszítitek a nagyobb rálátásotokat.  Hogyan tudtok azonban ismételten ráébredni arra, hogy felhasználjátok a Tudatos Énnek azt a képességét, hogy képes kivetíteni magát az adott helyzetből?  Ennek kulcsa az, hogy ráébredjetek arra, hogy a Tudatos Én csak abba tudja magát belevetíteni, amit képes elképzelni.
    Ezért alakítja ki az anti-krisztusi tudatszint a 22-es csapdáját, ez ugyanis korlátozza a látásotokat és a képzelőerőtöket.  Emellett félelmet kelt bennetek a képzelőerőtök egy határon túli használatával kapcsolatban, amely határt a ti általatok elfogadott „hatóság” képviseli, amely lehet az egyház, egy politikai filozófia, vagy a materializmus.  Ha nincs arról tudomásotok, hogy más módon is lehet a világot nézni azon túl, ahogy a jelenlegi elmedobozotokból érzékelitek, akkor hogyan tudnátok elképzelni azt, hogy lehetséges a világot más perspektívából nézni?   Ha nem vagytok képesek elképzelni azt, hogy létezik más nézőpont, akkor hogyan tudnátok magatokat abba belevetíteni?
    Nem vetíthetitek magatokat a semmibe!  Ha megpróbáljátok azt, akkor olyan mértékben növelitek a halálfélelmeteket, amely már túl lesz azon, amit kezelni tudtok.  Csak „valamibe” vetíthetitek magatokat, amely azt jelenti, hogy annak a valaminek a koncepciójával kell rendelkeznetek.  Ha megvan a koncepció, amelyet okoskodás útján nyertek, akkor azt alapként használhatjátok ahhoz, hogy elképzeljétek azt, hogy milyen lehet abban a valamiben létezni.
    Látjátok már a különbséget?  Amit az okoskodás útján elértek, az egy mentális kép.  Például, az 1930-as években nagyon sok spirituális tanítvány képzett mentális képet arról, hogy milyen az ÉN VAGYOK Jelenlétük.  Ez azonban még mindig csak a távolról „ismerés” szintje, vagyis egy elképzelés filterén keresztüli ismeret.  Természetesen nincs ezzel semmi gond, mert ez egy szükséges fázis.  Kell, hogy legyen egy mentális koncepciótok, mielőtt a képzelőerőtöket használhatnátok a következő lépéshez.
    A következő lépés az, hogy úgy döntötök, hogy túlléptek a koncepción, és megtapasztaljátok azt a körülményt belülről.  Mielőtt a Jelenlétbe vetíthetnétek magatokat, előtte két dolgot kell megtennetek:
    Használnotok kell az eszeteket arra, hogy megértsétek annak szükségességét, hogy szükségetek van viszonyítási keretre a jelenlegi mentális dobozotokon kívül.  Ez az értekezés megadja majd a szükséges koncepciót ehhez.   Ezután a képzelőerőtökre lesz szükségetek annak érdekében, hogy elképzeljétek azt, hogy az ÉN VAGYOK Jelenlétetek milyen.  Más szavakkal, azt kell elkezdenetek elképzelni, hogy kívül vagytok a szerepeteken, a mentális dobozotokon, és helyette a Jelenlétben vagytok.  Ez az elképzelés teremti meg azt a láthatatlan hidat, a szabadságotokhoz vezető hidat, amelyen keresztül az a Tudatos Énetek eljuthat a mentális képtől a Jelenlétetek valós megtapasztalásáig.       Azonban annak érdekében, hogy megvalósíthassátok az átkelést, szükségetek van valamire, amelyet sem ez az értekezés, sem egyéb más spirituális tanítás, vagy guru sem tehet meg helyettetek, vagyis el kell határoznotok, hogy NEM fogjátok engedni azt, hogy az ÉN VAGYOK Jelenlétetek megismerése mentális képpé váljon, amelyhez imádkoztok majd, ahelyett, hogy a Jelenlétetek közvetlenül megtapasztalt valós Istenéhez imádkoznátok.  Arra van tehát szükségetek, hogy a Jelenlétetekről alkotott képet arra használjátok fel, hogy a Jelenlétetekre hangolódjatok, utána pedig vetítsétek magatokat a kép felé vezető úton a képen túlra.  Azonban miközben követitek a képzelőerőtök útját, megtapasztalhattok egy hirtelen váltás, az észlelésetekben egy kvantumugrást, amikor már tényleg a világot a Jelenléten keresztül nézhetitek, vagy bármilyen más helyről, az elmedobozotokon kívül.  CSAK akkor tudtok kitörni a korlátolt érzékelésetek 22-es csapdájából, ha önmagatokat, a létezéseteket, az önészleléseteket közvetlen módon meg tudjátok tapasztalni az elmedobozon kívül! A probléma azonban az, hogy nagyon sok ember félrevezetés vagy félelem miatt korlátozza a képzeletét, vagy meg is tagadja azt, hogy szüksége volna egy kinti viszonyítási keretre, amely túlmutat ezen a világon és az anti-krisztusi tudatszinten.  Nézzük azonban most az egyik legokosabb módszert arra vonatkozóan, hogy hogyan lehet az embereket rávenni arra, hogy korlátozzák a képzelőerejüket.
    20. koncepció: A közvetett vezeklés illúziója
    Amikor a Tudatos Én elkezd képeket vetíteni a világra, önmagára, Istenre, más emberekre, akkor már nincs közvetlen tapasztalata.  Közvetett tapasztalata van, és pontosan ez tesz benneteket fogékonnyá arra, hogy annak a csalásnak az áldozatai legyetek, hogy a bukott angyalok által meghatározott egyik hamis utat kövessétek.  Gondoljatok a kereszténység fő áramlatában jelenlévő közvetett vezeklésre.  Az emberek bűnt követnek el, azonban nem szabadíthatják meg önmagukat a bűneiktől, Jézusra van szükségük, aki „a vérével fizet a bűneikért a kereszten” annak érdekében, hogy megmentse őket a bűneiktől.  Van azonban sok más olyan változat is, amelyekben külső „megváltó”, vagy guru tesz meg értetek valamit ahelyett, hogy hozzásegítene benneteket ahhoz, hogy ti tegyétek meg a szükséges következő lépést.
    Az emberek azért hisznek a közvetett vezeklésben, mert közvetett tapasztalatokkal rendelkeznek.  Ahelyett, hogy a világot közvetlenül észlelnék, helyette olyan elmeképek alapján érzékelik, amelyek a különváltság illúziójára alapulnak.  Az egyetlen kiút az, ha megkérdőjelezitek az érzékelésetek útját, és ezáltal fokozatosan visszatértek a tiszta észleléshez, amely az az állapot, amelyre akkor utaltam, amikor azt mondtam, hogy olyanoknak kell lennetek, mint amilyenek a kisgyermekek, vagy amikor azokról beszéltem, akiknek „szemük van a látásra”.
    Itt egy újabb finom részlet.  Alapvetően semmi gond nincs azzal, hogy az önészleléssel rendelkező lények különváltságba kerüljenek.  Erre a lépésre ugyan nincs szükség, azonban lehetőség van rá a Szabad Akarat Törvénye alapján.  Ez tehát még csak nem is „bűn”, Isten szemével nézve.  Ez egyszerűen csak egy választás, azonban ez egy olyan választás, amely nehezen visszafordítható, mivel ha már az elkülönültségben vagytok, akkor minden, amit annak a szűrőnek alapján láttok, látszólag megerősíti a különváltság alapvető illúzióját.  Ha sárga szemüveget viseltek, akkor az ég tényleg zöldnek látszik.
    Látjátok-e már, hogy a különváltság nem bűn, de a különváltság illúziója fogékonnyá tesz benneteket arra, hogy a bűn koncepciójában higgyetek?  Mert olyan könnyen hihető az, hogy ha óvakodtok olyasmit tenni, amit a vallásos emberek bűnként definiálnak, akkor garantáltan a mennybe juttok.
    Azonban lépjünk vissza egyet, és nézzük az erdőt a fa helyett.  Mi a bűntudat következménye?  Az, hogy arra fókuszáljatok, hogy mit cselekedtek.  Mi volt azonban az, amely miatt elkülönültetek a tanítótoktól?  Annak oka az volt, hogy egy más tudatszintre kerültetek, vagyis az elkülönülés tudatszintjére.  Ezek után azt gondoljátok-e, hogy ha a cselekedeteitekre fókuszáltok, az megmenthet majd benneteket ahelyett, hogy megváltoztatnátok a tudatszinteteket, vagyis meglátnátok a gerendát a saját szemetekben, mint ahogy azt 2000 évvel ezelőtt mondtam?  Nem, az üdvözülés EGYETLEN útja az, ha megváltoztatjátok a tudatszinteteket azáltal, hogy felgyorsítjátok magatokat a különváltság illúzióján túlra.
    Hogyan léphettek túl a bűnökön?  Nos, nem a bukott angyalokat követve.  Amit ők akarnak, hogy elhiggyetek az az, hogy amennyiben bizonyos múltban megtörtént külső cselekedeteket akarnátok kompenzálni, akkor másfajta külső cselekedetekkel azt megtehetitek.  Elkövettetek egy bűnt a múltban, és annak kompenzálása érdekében most azt teszitek, amit a vallásotok szerint tenni kell, beleértve azt is, hogy másra erőltetitek a vallásotokat.  De hogyan jutnátok túl az egyik cselekedeteken egy másik cselekedet elkövetésével?  Hiszen minden cselekedet, minden akció reakciót szül, mint ahogy a fizikából tudjátok.  Tehát mindaddig, amíg arra törekedtek, hogy a korábbi cselekedeteiteket újabb cselekedetekkel kompenzáljátok, addig önmagatokat egy végtelen akció-reakció spiráljába zárjátok.  Ezt hívjuk mi dualista harcnak.
    Hogyan szabadulhattok ki ebből?  Ha véget vettek a cselekedeteiteknek azáltal, hogy abbahagyjátok azt, hogy elmeképeket vetítsetek magatokra és az egész világra.  Ehelyett visszatértek a tiszta észleléshez.  Hogyan tehetitek ezt meg?  Csak egy úton.  Ismételten a tudatára kell ébrednetek annak, hogy a Tudatos Én szellemi lény, aki ez által a világ által nincs definiálva vagy korlátozva.  Nektek pedig újra meg kell tanulnotok azt, hogy hogyan vegyétek annak a képességeteknek hasznát, hogy képesek vagytok önmagatokat egy adott önérzékelésből kivetíteni annak érdekében, hogy közvetlenül észlelhessétek azt, hogy milyen a világ, ha nem az elkülönülés filterén keresztül nézitek.  Nincs más út, soha nem is volt más út, és nem is lesz.
    Észlelitek, hogy mit kívánok átadni nektek?  Azt mondom, hogy fejlődhettek azáltal, hogy okoskodtok, de van egy határ, ameddig az érvek benneteket eljuttatnak.  Nagyon sok olyan ember van a Földön, aki évtizedeken keresztül, vagy akár életeken át tanulmányozza a vallási és spirituális tanításokat, és akik nagyszerűen értik a koncepciókat.  A megértés azonban, amelynek során magatokra úgy tekintetek, mint alanyokra, akik távoli tárgyat érzékelnek, csak a Krisztusság irányába visz benneteket.
    A személyes Krisztusság elnyerésének nincs közvetett útja.  Ez azon múlik, hogy a Tudatos Én felébredve bármelyik szerepéből, amelyet magára vett, hagyja azt, hogy az az én-érzet, amelyet ebben a világban alakított ki, az meghaljon, és utána visszatérjen ahhoz a tiszta észleléshez, amellyel először megérkezett, amikor leszállt erre a világra.  Ezt a folyamatot nem érthetitek meg, csak MEGTAPASZTALNI tudjátok.  Azáltal tapasztalhatjátok meg, ha túlléptek a megfigyelés alanya és tárgya közötti válaszfalon gnózis segítségével.  A gnózis az, amikor a Tudatos Én önmagát egy helyzetbe vetíti bele, és azt közvetlenül tapasztalja meg.  A Krisztusság pedig az, amikor a Tudatos Én önmagát az ÉN VAGYOK Jelenlétébe vetíti ki, és tapasztalja meg a világot, még mindig a fizikai testén keresztül úgy, ahogy a Jelenlét látja azt a magasabb nézőpontjából.
    Amikor elkezditek önmagatokat tudatosan tiszta észlelésként észlelni, akkor ébredtek rá arra, hogy a bűn egész koncepciója olyan kitaláció, amelyet az anti-krisztusi tudatszint hozott létre.  Egy kísérlet arra, hogy benneteket ezen a világon csapdában tarthassanak, hogy továbbra is a bukott lényeket kövessétek, akik ennek a világnak az istenei szeretnének lenni.  Értelmetlen tehát a régi bűnöket kompenzálni, hanem helyette túl kell lépnetek azon a tudatszinten, amely azt okozta, hogy a múltban meghoztátok azt a bizonyos döntést, és ha megteszitek azt, akkor túlléptek az úgynevezett bűneiteken is.
    Ahogy Master MORE elmagyarázta, a karma tekinthető elmeképnek, amelyet az Anya-fényre vetítetek rá, egy olyan képnek, amelyet az anti-krisztusi tudatszinten teremtettetek meg.  Nem arra van szükség, hogy úgy kompenzáljátok azt, amit a múltban kivetítettetek, hogy ahelyett, most egy másik képet vetítetek ki.  Annak a tudatára kell ráébrednetek, hogy az Anya-fénynek van egy olyan belső képessége, hogy képes visszaállni az eredeti tiszta állapotába.  Tehát nektek csak annyit kell tennetek, hogy túllépjetek azon a tudatszinten, amelyen a világra képeket vetítettetek rá.  Azzal, ha TI visszatértek a tiszta észleléshez, akkor az Anya-fényt is felszabadítjátok, hogy visszatérhessen a tiszta állapotába.
    Amikor képeket vetítetek a világra akkor azt hiszitek, hogy „cselekedtek”, és ez hiteti el veletek azt, hogy a múltban is cselekedtetek dolgokat, méghozzá olyasmiket, amiket most helyre kell hoznotok.  Ebből az egyetlen valós kiút az, ha ráébredtek arra, hogy nem ti vagytok a cselekvők, és nem is ti vagytok a helyreállítók.  Nektek egyszerűen csak be kell fejeznetek a képek kivetítését, és hagynotok kell, hogy Isten csodás törvényei visszaállítsanak mindent az eredeti tiszta állapotába.
    A bukott lények teremtették meg az epikus harc koncepcióját, a jó és a rossz, Isten és az ördög között dúló élet-halál harcot.  Azt próbálják meg rátok vetíteni, hogy valami rosszat tettetek, de amit kompenzálhatjátok azzal, ha az epikus harc során a fény erőinek az oldalára álltok.  Emellett azt vetítik még rátok, hogy meg kell nyernetek a végső harcot, amely harc már a küszöbön áll.
    Ha azonban ezt az ÉN VAGYOK Jelenlétetek nézőpontjából, vagy a szellemi tanítótok nézőpontjából nézitek, akkor láthatjátok, hogy mindez csak illúzió.  Mint ahogy már mondtam, az epikus ütközet a bukott lények két csoportja között zajlik, mindketten abszolút dominanciára törnek ebben a világban.  Azonban nem létezik az a végső harc, amelyben győzni kellene.  Valójában az EGYETLEN útja annak, hogy a Tudatos Én felülemelkedjen a harcon az, ha nem harcol egyáltalán.  Ezt akkor tehetitek meg, ha ráébredtek a valós önazonosságotokra, mint tiszta észlelés, és mint a Jelenlét nyitott kapui.  Ahogy ez megtörténik, akkor látni fogjátok azt, hogy a világon semmi sem változtathatja meg, vagy korlátozhatja a tiszta észleléseteket.
    Látjátok-e már a központi dinamikát?  A Tudatos Énnek egy szerepbe kellett magát belevetítenie a Földön, és ennek következtében elveszítette az önészlelését, amely tiszta észlelés.  A következő lépésként rá kell ébrednie arra a tényre, hogy ő tiszta észlelés, amely nyitott kapuvá teszi őt a Jelenlét számára, amely azt jelenti, hogy innentől azt a munkát végezhetitek, amelyet én tettem, vagy még annál nagyobb dolgokat is.  Azzal, hogy kiléptetek a tiszta észlelésből, idehorgonyoztátok magatokat ehhez a világhoz.  Azzal, hogy ráébredtek arra, hogy tiszta észlelés vagytok, nyitott kapukká váltok, így megtehetitek mindazokat, amit Buddha, Krishna és én tettünk, valamint más igaz spirituális tanítók tettek, vagyis demonstrálhatjátok az illúzióból való kivezető utat.
    Az ördög, a Sátán, és az anti-krisztusi erők azt akarják elhitetni veletek, hogy nem hagyhatjátok csak úgy ott a harcot, nem szabadulhattok meg a régi döntésetektől.  De leginkább azt akarják, hogy elhiggyétek azt, hogy nem hagyhatjátok ott csak úgy ŐKET.
    Amit azonban az összes igaz szellemi tanító a kezdetektől megpróbál elmondani nektek az az, hogy az EGYETLEN kiút az emberei dilemmából az, ha egyszerűen abbahagyjátok a harcot, és visszatértek a tiszta észleléshez.  Jogotokban áll eltávolodni olyan lényektől, akik nem térnek vissza a tiszta észleléshez.  Nekik pedig szintén joguk van ahhoz, hogy folytassák azt, amit tesznek, de nektek nem kötelező követni őket a lefelé tartó spiráljukon.
    Ez az igazi Krisztusi út.  Egyetlen lény sem képes visszaemelkedni a mennybe úgy, hogy közben megőrzi azt a lényt, akivé vált, amikor leereszkedett a mennyből.  Mindaddig, amíg folytatjátok azt, hogy önmagatokat nem tiszta észlelésként látjátok, hanem bármi másként, addig nem kvalifikálhatjátok magatokat a felemelkedésre.  Abban a pillanatban, amikor végérvényesen hagyjátok, hogy minden egyéb énetek meghaljon, és ti pedig újjászülessetek a Krisztusi elme tiszta észleléseként, akkor kvalifikáljátok magatokat a felemelkedésre.
    Szabad akarattal rendelkeztek, és bármit tesztek is a szabad akaratotokkal, az nem változtatja meg azt, hogy kik vagytok, és nem választhat el benneteket véglegesen az ÉN VAGYOK Jelenlétetektől.  Tehát nem számít, hogy milyen mélyre süllyedtetek az elkülönülés spirális lépcsőfokain, ugyanis nincs olyan mélység, ahonnan ne jöhetnétek vissza.  A Krisztusi igaz tanítás soha nem ítél el, vagy ír le benneteket véglegesen, mint akik túlléptek a megváltáson.  Bármilyen tudatszintre süllyedtek találkoztok ott olyan szellemi tanítókkal, vagy tanítással, amelynek segítségével túlléphettek az adott tudatszinteteken.  Tanúsítja ezt az a tény, hogy a kereszthalálom után lesüllyedtem a pokolra.
    Az igaz Krisztusi tanítók soha sem sértik meg a szabad akaratotokat.  Követjük azt a szabályt, hogy amennyiben a tanítvány készen áll, a tanító megjelenik.  Sokan azonban félreértettétek ennek jelentését.  Sokan azt gondolják, hogy ahhoz, hogy a felemelkedett mesterek tanítványai lehessenek, ahhoz bizonyos szint elérésére van szükségük.  A valóság azonban az, hogy a döntő tényező nem a külső megértésetek szintje.  Valójában ugyanis minél több külső ismerettel rendelkeznek az emberek, annál inkább az a meggyőződésük alakulhat ki, hogy az általuk érzékelt világ a valóság, és ez bezárja az elméjüket a tanítók elől.  Mert ilyenkor arra törekednek inkább, hogy megvédjék az adott érzékelésüket, mint hogy hagynák nekünk azt, hogy magasabb észleléshez vezessük őket.
    Vagyis az igazi döntő faktor a nyitottságotok, a hajlandóságotok arra, hogy megkérdőjelezzétek az érzékeléseteket.   Csak ha már nyitottá váltok arra, hogy önmagatokat a tanítótokkal való egységbe vetítsétek ki, akkor váltok egy igaz tanító tanítványaivá.  Addig, amíg nem rendelkeztek ezzel a nyitottsággal, addig a hamis tanítók tanítványai maradtok, akik azt gondolják, hogy a valóságot lehet mentális képek alapján definiálni.  Ők tehát csapdában vannak, és arra törekednek, hogy benneteket is csapdában tartsanak, egy olyan végtelen és értelmetlen törekvés részeseiként, hogy létrehozzátok azt a végső elmeképet, amelyet Istennek végül el kellene valóságként fogadnia.
    Én vagyok az Út, az Igazság és az Élet.  Egyetlen lény sem jut az Atyához nélkülem.  Egyetlen lény sem térhet vissza az Atyához a tiszta, osztatlan észlelés nélkül, amely ÉN VAGYOK.
    Megismertétek tehát az igaz Krisztusi utat.  Ezt a keskeny utat választjátok-e, vagy folytatjátok az utatokat ragaszkodva inkább a széles úthoz?
    Közvetítette: Kim Michaels (2010.11.16.)


    askrealjesus.com
    • Blogger Comments
    • Facebook Comments
    Item Reviewed: Jézus tanításai: A Krisztusi út szemben az anti-krisztusi úttal Rating: 5 Reviewed By: Sandal - Bárány Tünde Nikoletta
    Scroll to Top